Édesapám
emlékezete
Szeretettel teszek eleget
Szilágyi Sanyó barátom kérésének, hogy édesapámról írjak egy emlékezést.
Mindjárt az elején sajnálattal kell leírnom, hogy sokkal jobb és hitelesebb
lett volna, ha ezt ő maga írja meg, édesanyám rengeteget kérlelte erre, de ez
mégsem történt meg. Betudható ez testi gyengeségének is, meg annak is, hogy ő
az írás és olvasás közül az utóbbit részesítette abszolút előnyben, rengeteg
olvasott és keveset írt. Sajnos prédikációinak döntő többségét is csak elkezdte megírni, aztán 1-2 oldal
után abbahagyta. Mivel óriási memóriája volt, ő
bizonyára tudta, hogy a le nem
írt szövegben mi van és azt el is mondta a gyülekezetnek, de sajnos felvevő
technika annak idején még nem lévén, ez mind elveszett. Így kéziratban csak
mintegy 3600 oldalnyi anyag maradt meg.
Ebből okulva én már szolgálatom elején elhatároztam, hogy én mindent leírok,
minden prédikációm után odaírom az áment.
Így írtam le eddig kéziratban mintegy 28000 oldalt, számítógépbe is kb 5-6000 oldalt, ezt csak
saccolni tudom persze.
Édesapám 1922 szeptember 27-én született a Zilah melletti
Kisdobán id. Lőrincz János és Ladányi Anna elsőszülött gyermekeként. Édesapja
háborúban, majd orosz fogságban volt, onnan gyalog jött haza elmondása szerint, de hogy ez valóság vagy legenda, ezt
senki se tudhatja, nála ugyanis a kettő közötti határ igen elmosódott volt.
Gazdálkodni akart, de rokonai állítólag kiforgatták a vagyonából, elvették
földjeit s így 1927-ben beköltöztek Zilahra. Egy nyomorúságos viskóban laktak,
ami sövényből és sárból készült,
egyetlen szobája volt pici ablakokkal. Itt
nőtt fel 5 gyerek, 6 gyerek volt, de a második , Marika 6 éves korában
torokgyíkban meghalt, édesapám számára ez nagy trauma volt, mindig nagyon
szépen, fájdalommal emlékezett rá. Óriási szegénységben nőttek fel, egyrészt a
nehéz gazsasági helyzet, másrészt az édesapjuk „tehetetlensége” miatt, aki hát
nem volt egy szorgalmas, törekvő ember, inkább csak napszámból élt, azt tudom, hogy semmi
nyugdíja sem volt, így az 5 gyerek havi 200-200 lejt küldött a szülőknek,
amiből aztán úgy életek, mint Marci Hevesen. Elmondása szerint, volt olyan,
hogy 1 héten át egy darab kenyér se volt a házban, egy-egy krumpli, alma,
gyümölcs volt a, ami az éhhaláltól megmentette őket. Ruhájuk, cipőjük se
volt, csak közülük naponta egy gyerek tudott iskolába menni..
Ezt a mai gyermekek már elképzelni se
tudják.
De különös az, hogy a gyerekek az utolsó, Aranka néni
kivételével mind nagyon jól tanultak, 3 húga tanárnő illetve tanitónő lett.
Elmondta például, hogy amikor bejött a román világ, s az iskolában csak románul lehetett tanulni, ő az egész szöveget ,
mintha kínai lett volna, megtanulta s úgy mondta fel, hogy egy huncut szót se
értett belőle. Ugyanakkor az osztályban voltak nagy román gájnerek, szüleik,
tanárok, mérnökök, igazgatók, akik viszont saját anyanyelvükön se tanulták meg
a leckét. Ekkor a román tanár édesapámat kiállította az egész osztály elé, s
imígyen szólt a román gájnerekhez: „porcilor și măgarilor”, nézzétek meg ezt az
„ungurt”, aki egy szót se tud románul, mégis megtanulta a leckét, ti pedig
román létetekre nem tanultátok meg. Édesapámnak főleg a humán tárgyakhoz volt érzéke, több nyelven beszélt,
gyönyörűen beszélt franciául, különben eredeti terve az volt, hogy franciatanár
lesz, ebben a 17 éves korában bekövetkezett megtérése hozott döntő fordulatot,
így iratkozott aztán be a háború után a Teológiára, amikor ahogy ő mondta: lasszóval fogták az
embereket,, hogy menjenek egyetemre.
Első lelki impulzusait
édesanyjától kapta, akit még én is ismerhettem, aki egy megtért asszony volt,
megtérését is elmesélte édesapám, de arra már pontosan nem emlékszem. Ő
különben mindig nagy elragadtatással beszélt a szilágysági emberek lelki
szomjúságáról, hogy az szilágysági emberek, istenkereső, istenfélő emberek
voltak. Az iskolában is kitűnő tanárai voltak, különös szeretettel emlékezett
M.Nagy Ottóra és lelkipásztorára Kádár Gézára, gondolom hogy nála
konfirmálhatott, de erről nem beszélt különösebben.. Tanárai annyira megszerették szorgalmáért, hogy a saját költségükön
taníttatták. Mindig nagy szeretettel beszélt és büszke volt arra, hogy a
Wesselényi kollégiumban tanult.. Már itt járt legációba, mesélte, hogy egyszer
egy öreg lelkésznél volt, aki rettenetes lelki elesettségére jellemző mondatot
mondott neki: fiam, emlegesd a jó Atya nevét, legalább akkor, amikor
káromkodsz. Ez nagyon sokat elmond
az akkori egyházi élet elesettségéről,
nyomorúságos lelki színvonaláról.
A Teológián is kiváló tanuló volt, mindig nagy szeretettel
beszélt tanárairól, akiktől sokat tanult, akinek szavait gyakran idézte.
1948-ban végezte el a Teológiát, a Belvárosi , Farkas utcai templomba helyezte
Vásárhelyi János püspök segédlelkésznek, de ezt az állást nem tudta elfoglalni,
mert kiújuló tüdőbaja miatt 2 évre Szentgotthárdra ment tüdőszanatóriumba. Ha
jól tudom, akkor 1949-1950-ben került a Háromszéki Zabolára helyettesítő
lelkésznek, mivel Fikker Ferencet már a Duna Deltába vitték kényszermunkára.
De még Kolozsváron történt életre szóló megismerkedése
Karászi Ilonával, édesanyánkkal, aki anyaországi volt, pontosabban nyíregyházi,
s 1942-ben, amikor Észak Erdélyt Magyarországhoz csatolták, helyezték ki a
Debreceni tanítóképző elvégzése után a Szatmárnémeti melletti Avasújvárosba. A
megismerkedés is különös körülmények között történt, hisz édesapám vérző
tüdővel mozdulatlanul feküdt a kórházban , úgy hogy édesanyám első édesapámért elmondott imádsága, a saját
bevallása szerint így hangzott: ”Atyám, oszd be őt a mennyei szolgálatra..”
Mégis már itt megszerették egymást, hogy miként lehet egy fiatal és szép
lánynak egy halálosan beteg, nem különösen jóképű fiatalemberbe beleszeretni,
hát ilyesmire csak a mi drága édesanyánk volt képes. Közben édesanyám 1949-ben,
miután Észak Erdélyt visszacsatolták Romániához, vissza kellett menjen
Magyarországra, hogy hivaatalosan kérje az áttelepülését Romániába.
Őt különben szülei, munkatársai, barátai mind őrültnek
tartották, hisz azt, egy dúsgazdag (nagyapám egy nagyon ügyes gazdálkodó ember
volt, akinek 60 hektár földje, postahivatala
volt) fénye karrierrel rendelkező tanítónő, férjhez akar menni egy
koldusszegény, ráadásul beteg romániai paphoz(ne felejtsük Sztalin alatt
vagyunk) ez mindenki számára őrültségnek tűnt. Szülei is naponta
kérdezték::leányunk, jól meggondoltad magad.. Közben a hívő atyafiak itt és az
anyaországban is, mindkettőjük számára
kiszemeltek egy másik társat, azt tudom, hogy édesapámnak Tőkés Ilonka, a Visky
János és Béla édesanyja volt kiszemelve. De ők nem tágítottak, édesanyám azt mondta:
ha csak 2 hétig is élhetek vele, akkor is elmegyek hozzá.
De folytassam azzal, hogy
valamikor 1950.1951-ben, ezt sem tudom
pontosan édesapám Magyarkályánba, Kolozsvár mellé került ki lelkésznek. Ez egy
mezőségi falu, ahol a magyarok már akkor szórványsorsban éltek . Sok volt a baj
a gyülekezetben s a magánéletében is, hisz egészsége itt is összeomlott.
Édesapám az élet dolgaihoz „kétbalkezes” volt, soha életében még egy teát se főzött, így bejárónője volt,
azzal is hírbe hozták, s ezért 1954-ben
gyülekezetet cserélt a mikóújfalusi
lelkésszel, aki szeretett volna Kolozsvár közelébe kerülni.
Ide érkezett meg édesanyám 1956 júniusában s kötöttek házasságot 1956 július
8-án. Ez óriási kegyelem volt, hisz nemsokára, októberben jött a magyar
forradalom s haa az otthon kapja, akkor soha nem leehettek volna egymáséi, mi
se születhettünk volna meg. Óriási öröm volt, hogy 7 évi várakozás után
egymáséi lehettek, nem is sejtették, hogy ez a boldogság csak szűk két évig
fogtartani, mert édesapámat 1958 április 1ö-én a „kedves kommunisták” börtönbe
zárták, ahonnan, csak hat és fél év múlva, 1964 augusztus elsején szabadult
meg. Letartóztatásakor János bátyám 11 hónapos, én pedig még anyám méhéban 6
hónapos magzat voltaam. Az, hogy egyáltalán megszülethettem, és hogy
szellemileg nem lettem fogyatékos, azt
csak édesanyám óriási hitének köszönhetem, amiért soha nem tudok
eléggé hálát adni Istennek.. A
börtönélményeket édesapám szerencsére megírta, ez meg is jelent a Bilincseket
és börtönt kötetben, amit én 20 évvel ezelőtt holland nyelvre is lefordítottam,
így erre bővebben nem térek ki.
Talán még azt érdemes leírni, hisz itt édesanyámról is
beszélni kell, aki nélkül édesapám se lett volna az, akivé lett, hogy a
letartóztatás után nem sokára, pontosan nem tudom, hogy mikor, de édesapámat
hívatták a tanfelügyelőségre és közölték vele, hogy csak úgy maradhat meg
tanitónői állásában, ha elválik a
férjétől. Egy politikai elítélt felesége nem nevelheti a gyermekeket, akik a
szocialista jövő boldog várományosai kell legyenek. Azt is elmondták, hogy ez a
válás csak formális, ha kiszabadul, természetesen újra házasodhatnak. Édesanyám
válasza egyértelmű volt:” én örök hűséget fogadtam a férjemnek, ezért tőle el
nem válok, még akkor sem, ha két kis gyerekemmel éhen kellene haljak. Erre
abban a percben elbocsátották az állásából .
Ő szegény ekkor elment a munkaelosztó hivatalba, de miután el kellett
mondja, hogy férje politikai elítélt, azt mondták neki: sajnáljuk, de még a
kőbányába se tudjuk alkalmazni a nagyverő kalapács mellé. Édesanyám hazament
sírva, így talált rá a parókián a kedves Biri néni.
Erre Biri néni azt mondta neki:: tanitó néni, mindenki
így szólította, próbálkozzon meg a kisiparosoknál, váltson varrónői engedélyt.
De hát nem tudok varrni, jött édesanyám válasza. Annyi baj legyen, majd
megtanul. Igen, de kinek varrok majd ruhát, jött erre édesanyám kételkedő
válasza? Nekem, mondta Biri néni, s én majd mindenkit rábeszélek, hogy a tanító
néninél készíttessen ruhát. Édesanyám el is ment a kisiparosok irodájába Sepsiszentgyörgyre,
s itt isteni csoda történt, nem kérték a „caziert” . Így 1 órán belül meg is
volt az iparengedély, édesanyám pár hét alatt megtanult varrni, festett,
hímzett is, s így szépen el tudott tartani minket, még a sokkal nagyobb
nyomorban, száműzetésben levő Visky családot is sokat segítette a Baraganben.
Azt elfelejtettem leírni, hogy augusztusban
Marosvásárhelyen, a tárgyalás után s az
ítélet kihirdetése után, adtak neki 15 percet, hogy elbúcsúzzon feleségétől,
gyermekeitől, így 2 hónapos koromban engem is ölébe vehetett, megcsókolhatta
homlokomat, persze erre én nem emlékszem.
Arra jól emlékszem, hogy étkezés előtt a Jövel Jézus után
mindig hozzá tettük: és hozd haza a börtönből, a mi drága édesapánkat. Persze
fogalmunk se volt arról, hogy mi az a börtön. Még annyit jegyezzek meg, hogy
amikor letartóztatása után édesapámat a rendőrségi fogdából átvitték a
marosvásárhelyi börtönbe,, elmondása szerint volt egy ilyen imádsága: Istenem,
add meg, hogy majd valamikor gyermekeim közül valamelyik bejöhessen ide az
evangéliummal, ahova engem az
evangéliumért vittek be. Ezt az imádságot Isten 39 év után meghallgatta,
ugyanis én 1995 decembere óta rendszeresen bejárok elveszett lelkeket keresni ebbe a börtönbe. De erről
most csak ennyit..
Első találkozásunk édesapánkkal a zilahi vonatállomáson
volt, ahova mi a Székelyföldről megérkeztünk. Arra emlékszem, hogy egyszer csak
ott áll előttünk egy kopaszra nyírt férfi és azt kérdezi: melyik István és
melyik János.. Én ugyanis már 4 éves koromban növésben utolértem és el is
hagytam János bátyámat, ezért ma is nagyon sokan úgy gondolják, hogy én vagyok
a nagyobb, mindig el kell mondjam: növésben igen, de korban nem, hisz é egy
évvel és 16 nappal idősebb nálam. Hogy azután mi történt arra nem emlékszem. Az
első igazi élmények Magyarókerekéről valók, ahova édesapámat 1964 október
elsejétől nevezte ki Nagy Gyula püspök. Az, hogy édesapánk életünk első 6-7
évében nem volt velünk, rányomta bélyegét kapcsolatunkra. Mindig is egy kicsit
„idegen” maradt a számunkra. Ez abból is adódott, hogy ő a fellegek felett élt
és nem a földi valóságban, az ő világa a könyvek, a tudomány világa volt, éjjel
és nappal olvasott, idejének óriási részét a könyvei között töltötte. Jellemző
erre, hogy a kórházi ágyáról, amin meghalt 1998 május 31-én 14 könyvet szedtünk
össze s vittünk haza. Ő tudatában volt annak, hogy ő nem tudott olyan apa
lenni, amilyennek kellett volna lennie, s gyakran mondta, hogy ebben ne
kövessük a példáját. De másfelől el kell mondani, hogy a maga módján nagyon szeretett
minket, szellemi. lelki fejlődésünkre nagyon odafigyelt, nyelvekre tanított
minket.
A nevelés munkáját 90%-ban édesanyánk végezte, aki
különben nagyon szigorú volt, pár monumentális verést is kaptunk tőle,
testvérem azért, mert egy még égő cigarettacsikkel bement a vécébe, és pedig
azért kaptam a legemlékezetesebb verést, mert a káposztalé levest nem akartam a
disznó vágáskor megenni. Azóta, ahogy én mondani szoktam: a patkószeget is
megeszem, ha épp azt tennék elémbe.
Minden dolgainkat sokkal inkább édesanyánkkal beszéltük meg.. De édesapánk néha meghívott egy-egy
nagyon komoly lelki beszélgetésre. Az első ilyen beszélgetés a konfirmáció
előtt volt, amikor komolyan beszélt a megtérésről, a Krisztus követéséről. A
második ilyen nagyon komoly beszélgetés a pályaválasztással volt kapcsolatos,
nem véletlen, hogy mindketten az ő hivatását, a lelkészi pályát választottuk. A
harmadik beszélgetés a házasság előtt volt, ez is örökre emlékezetes marad
számunkra.
Egy biztos, neki is voltak gyengeségei, főleg testiek, de
a lelki életet, a Krisztussal való járást halálosan komolyan vette. Minden nap
elmélyülten tanulmányozta a Szentírást , nagyon szerette lelki, teológiai
könyveket olvasni. Nagyon komolyan vette a rá bízott gyülekezetet is, szerette,
tanította őket. Annyira szívén viselte a gyülekezet gondját, hogy amikor két
testvér perlekedni kezdett egymással, egy egész igehirdetési sorozatot tartott
Krisztusbékeiskolája címmel. Mert szólni a túlzott alkoholfogyasztás ellen,
emlékezetes marad, hogy egyik ünnepen az Ésaiás könyvéből olvasta a
bibliaolvasási részt: jaj azoknak, akik kora reggel részegítő ital után
futkosnak. Lett is belőle baj, de azért tisztelték, mert őt biztos soha nem
lehetett mámorosan látni, a pálinkát meg se kóstolta, borból is csak egy fél
pohárnyit tudott inni. Amikor Visky Feri bácsi, Szilágyi Sándor bácsi, Pap Anti
bácsi bedobtak 1-2 kupicával ,mivel nekünk kiváló szilvapálinkánk volt ipari
mennyiségben.
Óriási tudásáért, kiváló és finom humoráért mindenki
szerette és tisztelte. Volt egy pár emlékezetessé vált mondása:: ahol nagy a
fény, ott nagy az árnyék is, ezzel azt akarta mondani, hogy a nagy erényű
embereknek nagy hibái vannak. Az is híres mondása volt, hogy addig csalódik az
ember másokban, amíg egyszer nem csalódik magában. Az is gyakori mondása volt, hogy egészen más dolog bűnösnek
lenni és megint más élni a bűnben.
Édesanyámmal való
házasságuk egy „különös házasság” volt, de nem a Mikszáth-i értelemben, hanem
úgy, hogy a szerepek teljességgel felcserélődtek, ugyanis a családot édesanyám
vezette, menedzselte, minden gondot ő hordozott, édesapám ezekről szinte semmit
nem is tudott. A disznó vágásban ő annyit tett, hogy délben bejött, velünk
együtt ebédelt és elmondott egy imádságot.. A csodálatos dolog az volt, hogy édesanyám
a család teljes terhét, felelősségét örömmel, boldogan hordozta. Mindig is így
szemléltette az ő sorsát: egy szekeret jó esetben 2 ló kell húzzon, de nálunk
nem úgy volt, hogy a 2 ló együtt húzta a szekeret, hanem az egyik ló húzta a
szekeret, meg a másik lovat is. Egy más
nő ebbe beleőrült volna, de ő ezt szívesen tette,, annyira szerette
édesapánkat.. A reggelijét is mindig ágyba vitte,, minden ételt, szalonnát,
hagymát, kenyeret apró darabkákra vágott, tényleg csak le kellett nyelni.
Mondta is többször viccesen édesapánknak, hogy ha ő talál hamarabb meghalni,
akkor már előre szemeljen ki magának egy özvegyasszonyt, azt 2 héttel a halála
után vegye feleségül, mert ahogy mondta: te 2 hétnél tovább nem tudsz egyedül élni. Erre hála Istennek
nem kellett sor kerüljön, mert édesapánk
6 évvel hamarabb meghalt, édesanyánk túlélte őt.
Összefoglalásképpen
szerintem mind a ketten hithősök voltak, mindegyik a maga módján. Nem akartak
azzá leenni, de az az idő, kor amiben éltek , a körülmények, a rendszer, az üldözés
azzá tette őket. Jó tudni, hogy már ott vannak, ahol nincs szenvedés, láthatják
azt az Urat, akit szerettek és szolgáltak színről-színre. Kövessük mi is azt az
Urat, akit ők is követtek. Emlékük legyen áldott.
