Adventi igehirdetés

Igehirdetés Ján.1,19-28 Bulgária-telep 2O18 nov.25-én

Nem én vagyok a Krisztus! Nem én vagyok Illés! Nem én vagyok a Próféta!Kiáltónak szava vagyok a pusztában. Én csak vízzel keresztelek. Nem vagyok méltó, hogy sarujának szíját megoldjam.

            Első olvasatra úgy gondoljuk, hogy az evangélista azt akarja, hogy mi itt megcsodáljuk, hogy milyen szerény ember volt Keresztelő János. Az persze lehet, hogy ő az volt, de a Szentírás egy szót se szól erről. Az is lehet, hogy az emberek, amikor őt látták, hallották, pont az ellenkezőjét gondolták, hogy ez egy arrogáns, nagymellényű ember, ahogy azt én szoktam mondani. De itt nem arról van szó, hogy keresztelő János szerény ember volt-e vagy sem, aki ezen gondolkodik, az egyáltalán nem értette meg ezt az igét. Keresztelő Jánosnak esze ágában sincs szerénységével ágálni, hogy ezt csodálják az emberek. Ő arról akar bizonyságot tenni, hogy Krisztus eljött, itt van,, s hogy ő ezt tudja és ezt el akarja mondani mindenkinek.

            Mert ha Krisztus eljött, akkor minden megváltozott. Akkor az, amit talán eddig nagyon fontosnak gondoltunk, arról kiderül, hogy egyáltalán nem fontos, és amivel eddig nem törődtünk, arról meg  kiderül, hogy mindennél fontosabb számunkra. Ezért hangsúlyozza többször is Keresztelő János: nem én vagyok a Krisztus, a Próféta, Illés. Különös bizonyságtétel ez, nagyon negatívan cseng: nem én vagyok. De nem ez minden igazi bizonyságtételnek a lényege? Nem én, hanem ő, ne hozzám jöjjetek, hanem hozzá menjetek. Mert ő közöttetek van, még akkor is, ha ti még nem ismeritek. Mivel Keresztelő János megismerte Krisztust, el tudja mondani: nem én, hanem ő.

            Különös az, hogy Keresztelő János ezt nem keserűséggel, nem rezignáltan mondja, nem önsajnálattal. Ő valóban örül, hogy az emberek már nem hozzá jönnek, hanem ahhoz, aki nálánál sokkal nagyobb. Valahogy úgy van ez, mint amikor tavasszal jön az áldott meleg, akkor mi nem keserűséggel mondunk le a kályhával csinált melegünkről, hanem örülünk annak, hogy kinyithatjuk az ajtókat, ablakokat, hogy áramoljon be a tavasz áldott melege.

            Ez a mi életünkben azt jelenti, hogy amikor igent mondunk Krisztusra, akkor egy időben nemet mondunk magunkra és a világra. Ezt a világ nem tudja megérteni, mert nem ismeri Krisztust. A világ azt gondolja, hogy mi fogcsikorgatva, vért és verítéket izzadva mondunk le mindarról, amit ez a világ kínál és tud adni nekünk. A mi „nem”-ünk egy boldog nem. Mi azért mondunk le örömmel a világ apró és értéktelen gyöngyeiről, mert megtaláltuk az egyetlen igazgyöngyöt.

            De tegyük fel a kérdést: miért kellett Keresztelő Jánosnak bizonygatni, hogy nem ő a Krisztus, nem ő a Próféta, nem ő Illés? Hogy jutottak az emberek arra a következtetésre, hogy ő lenne Krisztus, ő lenne Illés? Azért volt ez így, mert Keresztelő János körül nagy dolgok történtek. Ő nagy erővel hirdette az Isten igéjét s ez mélyen felkavarta az embereket. Ez abban az időben teljesen szokatlan volt. Keresztelő János meg merte mondani az embereknek az igazságot, fel merte fedni, hogy mi a baj az életükben., hogy ők elveszett állapotban vannak. Az, amit Keresztelő János mondott, mélyen a lelkükbe hasított, megmozgatta a lelkiismeretüket. S utána ellenállhatatlan erő hajtotta őket, hogy menjenek ki a Jordán partjára, vallják meg bűneiket és keresztelkedjenek meg a bűnök bocsánatára. Keresztelő János körül egy népmozgalom alakult ki, mindenki érezte, hogy itt valami rendkívüli dolog történik, most egy rendkívüli idő jött el.

            De most Keresztelő János azt mondja: ez még nem minden. Amikor engem hallgattok, még akkor is, ha ez egészen más, mint amit ti a farizeusoktól és írástudóktól megszoktatok, még nem Krisztus beszél hozzátok. Én csak vízzel keresztelek és ez nem minden. Én csak előfutár, csak útkészítő vagyok. Mintha azt mondaná: ti nehogy megelégedjetek, azzal, amit most tőlem láttok és hallotok. Ne legyetek ígénytelenek a ti várakozásaitokban. Ne elégedjetek meg a vízzel való keresztséggel. Még nem jött el minden,még ezután jön, a sokkal több, a sokkal nagyobb, a sokkal erősebb. Nehogy tévedésbe esssetek, mert nem én vagyok a Krisztus.

            A mi kérdésünk az, hogy van-e ennek az igének üzenete ma a mi számunkra? A mai keresztyénség számára? Vagy ez az ige érvényét veszítette, mert mi úgymond már ismerjük Krisztust? Kell-e ma erről az igéről prédikálni?

            A válasz egyértelműen az, hogy igen és kell. Mert mi Karácsony után is adventben vagyunk. Mi is csak vízzel kereszteljük meg gyermekeinket, unokáinkat, de  azzal a reménységgel, hogy jön az, aki tűzzel és Szentlélekkel tud keresztelni.  Mi is meg tudjuk törni a kenyeret és ki tudjuk önteni a bort, de azzal a reménységgel tesszük, hogy nemsokára a mennyben majd ővele fogunk úrvacsorázni. Mi most még nem vagyunk a célnál, mi még csak útban vagyunk. Mi most még csak vándorok vagyunk, de nem vagyunk megérkezettek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi most még csak adventben vagyunk, de várjuk e beteljesedést. Ami most van, már az is óriási áldás, hiszen ismerhetjük Krisztust, hihetünk benne, életünket átadhatjuk neki, hogy ő formáljon, alakítson minket, de ez még nem a minden, még van több, még van nagyobb.

            Végül van itt egy megjegyzés. Ezek a dolgok Béthabarában történtek, a Jordánon túl, ahol János keresztelt. De mi történt Béthabarában, mi történt ott, ahol háromszor elhangzott: nem én vagyok? Én csak kiáltó szó vagyok, én csak vízzel keresztelek. Igenis nagy dolog történt, amire felfigyelt az akkori egyház, felfigyeltek Jeruzsálemben és egy küldöttséget mensztenek a pusztába Jánoshoz, hogy megtudják: ki is ő valójában? Ők kérdeznek, János pedig őszintén válaszol: nem én vagyok a Krisztus, de azért jöttem, hogy bizonységot tegyek róla.

            Mert az a szomorú, hogy Jeruzsálemben olyan egyház van, ahol külsőleg, látszatra rendben van minden, folyik teljes gőzzel a vallásos élet, csak épp élet nincs, csak épp megtérés nincs, csak épp változás nincs, csak épp Isten hiányzik mindenből. Jeruzsálemben megelégszenek azzal, hogy vízzel keresztelnek, megelégszenek a külsővel, a formasággal, az olcső és semmitmondó vallásossággal. Ott nem akarják Krisztust, nem akarják a megtérést, nem akarnak lelki ébredést.

            A mi mai kérdésünk az, milyen egyházat akarunk, milyen gyülekezetre vágyunk, melyik gyülekezetre hasonlítunk: a jeruzsálemire, vagy arra, ami ott volt a Jordán partján. Ha csak azt akarjuk, ami Jeruzsálemben volt, akkor semmi hasznunkat nem veszi ez a világ, akkor minden marad a régiben, mindenki marad a bűnben, hitetlenségben. Könyörüljön rajtunk az Úr, hogy sokkal többre vágyjunk , arra amit Krisztus hozott el nekünk, igazi, megújult életre, bizonyságtevő gyülekezetre.

Ámen                                                                                            Lőrincz István

Pál apostol körüli emberek

(ezen igehirdetési sorozatot. J. Westerink: Mensen rondom Paulus című könyve gondolatainak felhasználásával írtam)

1 . Pál szülei 

Text. Gal.1, 15, Apcsel.23, 6 , 9, 3O

Isten segítségével egy új igehirdetési sorazatot indítunk ezeken a kedves, csendes szombat esti istentiszteleteinken, melynek címe: Pál apostol körüli emberek. Miután Pál apostol életét 46 igehirdetésben pár évvel ezelőtt már végigprédikáltam a vasárnap délelőtti istentiszteleteinken, most jónak láttam, hogy azon emberek életét is megvizsgáljuk, akik fontos szerepet játszottak a nagy apostol életében, illetve ő játszott fontos szerepet ezen emberek életében. Vannak ezek között neves emberek, gondolhatunk példáúl Timótheusra, de vannak olyanok is, akiknek nevén kívül szinte semmit se tudunk, mint Démás, sőt még olyanok is, akik nevét se jegyzi fel a Szentírás, mint példáúl Pál unokaöccse.
A mai napon a Pál szüleiről fogunk szólni. Szinte magától érthetődő, hogy velük kezdjük ezt az igehirdetési sorozatot. Hisz a szülők azok, akikkel egy ember életében először találkozunk, s akik mindenképp rányomják pecsétjüket az emberek életére, sorsára. Az, hogy milyen szülőktől származunk, hogy miként neveltek minket, az nagyon mély nyomot hagy az életünkben. Bizonyára így volt ez Pál apostol életében is.
Feltehetjük a kérdést: mit is tudunk róluk? Tudunk-e egyáltalán valamit? Nem törpülnek ők el teljesen nagy fiúk árnyékában? Ezekkel s ilyen kérdésekkel fogunk a mai igehirdetésben foglalkozni. Ez sok ember számára egy elég érzékeny, mondhatnám azt is, hogy kényes téma. Hisz nem minden ember emlékszik egyformán szívesen a szüleire. Vannak sokan hála Istennek olyanok, akik hálás szívvel emlékeznek szüleikre, vagy ha élnek így gondolnak rájuk, akiknek olyan szüleik voltak, akik a gyermekeiknek példát mutattak, és a tőlük kapott nevelés drága örökséget jelentett számukra. De vannak olyan emberek is, akik nem ismerték szüleiket, példáúl azért, mert korán elhaltak, vagy a szülők elváltak s a kapcsolat teljességgel megszakadt. Vannak olyanok is, akiket nevelőszülők neveltek fel. Vannak olyanok is sajnos, akik csak fájdalommal tudnak emlékezni szüleikre, vagy valamelyik szülőre, mert nem voltak jó szülők és a családi élet egy nagy seb a lelkükön. De ezzel mégis foglalkozni kell. Akiknek nem voltak jó szüleik, azok is fel kell ezt valamiképpen dolgozzák és egy ilyen igehirdetés segítség lehet ebben. Őket ez megerősítheti vagy megvigasztalhatja.
Nos, ha a Bibliát kutatjuk, akkor igen kevés utalást találunk a Pál szüleivel kapcsolatban. Nevüket hiába is keressük. A Bibliában még találkozunk egy leánygyermekükkel és egy unokájukkal. Az biztos tehát, hogy Pálnak még volt legalább egy testvére. Anyjáról csak annyit mond Pál, hogy méhétől fogva elválasztotta Isten magának. Az apjáról is csak annyit mond, hogy farizeus volt. Ezen kívül még két dolgot tudhatunk bizonyosan felőlük. Az egyik az, hogy zsidók voltak, hisz Pál is zsidónak mondja magát. Ehhez semmi kétség sem fér. Pál a családfáját Benjáminig, Jákób legkisebb fiáig vissza tudja vezetni. Azt is elmondja, hogy nyolc napos korában körülmetélték, úgy ahogy azt a mózesi törvény előírta.
De nem Izrael területén született, hanem a ciliciai Tárzuszban, ami a mai Törökország területén található. Mellékneveként hsználták is Pálra a „tárzuszi” nevet, hisz régen a várás vagy falu neve szerint különböztették meg az embereket. Ez még a középkorban is így volt, gondoljunk csak a magyar reformátorokra: Szegedi Kis István, Dévai Bíró Mátyás, Geleji Katona István. Ők mind a születési helyükről kapták a nevüket. Abból a tényből, hogy Pál születésétől fogva rendelkezett a római állampolgársággal, arra lehet következteteni, hogy szülei már régebb ott tartózkodtak. A római állampolgárságot ugyanis nem mindenki kapta meg. Ez a két dolog, hogy egyfelől zsidó, másfelől római állampolgár, döntő módon befolyásolta Pál életét. Tudjuk azt, hogy római állampolgársága több esetben életmentő szerepet játszott, s Pál szorult helyzetekben hivatkozott erre, s élt azon előjogokkal, ami ebből következett.
Pál egyik védőbeszédében azt is elmondja, hogy őt az atyák törvényének szigora szerint nevelték. Azt is leírja a galatákhoz írt levelében, hogy felettébb buzgólkodott atyái hagyományaiért. Pál tehát szigorú vallásos nevelést kapott, de ugyanakkor nem volt idegen a világban, a világi dolgokban sem. Leveleiben nagyon sok képet használ az akkor ismert világból, példáúl a sportból, művészetből, ami azt mutatja, hogy szülei ezektől a dolgoktól nem tiltották, nem zárták el.
Érdekes kérdés, hogy vajon éltek-e Pál szülei, amikor ő megtért és Jézus követőjévé lett? S ha igen, akkor hogyan reagáltak erre? Ez a kérdés azért nagyon érdekes, mert az Ap.csel.9,3O-ban azt olvassuk, hogy a jeruzsálemi testvérek őt megtérése után Tárzuszba küldték, mivel a zsidók meg akarták ölni. Később azt is olvassuk, hogy Barnabás őt Tárzuszból hívta az antiókhiai gyülekezetbe, hogy segítsen az ottani gyülekezet építésében, szervezésében. Úgy tűnik tehát, hogy Pál Tárzuszban teljes biztonságban volt. S ez nem annak köszönhető, hogy ő itt ismeretlen ember volt, még csak annak sem, hogy a Főtanács keze idáig nem ért el, de még annak sem, hogy Tárzuszban nem tudták, hogy mi történt Pállal a damaszkuszi úton. De az biztos, hogy ő itt keresett biztonságos helyet magának és nem is csak rövid ideig. Ebből arra lehet következtetni, hogy minden valószínűség szerint éltek még a szülei a megtérésekor, s nem viszonyultak hozzá ellenségesen, merjük azt remélni, hogy Pál bizonyságtételének ők lehettek az első gyümölcsei, s később, mint Krisztusban hívő emberek halhattak meg.
Bármint is álljon a helyzet, egy biztos: ezek a szülők Pál életében nagyon sokat jelentettek és ez meglátszott egész további életében és szolgálatában. Történt ez azelőtt, mikor még Isten elkezdett volna munkálkodni az életében. Így bátran mondhatjuk, hogy nem véletlen, hogy ő ezeknek a szülőknek a gyermeke volt, hogy épp ebben a városban született, valószínűleg épp Krisztussal egy időben. Mivel Pál az anyaméhet említi, ez is jele annak, hogy édesanyja egy komoly istenfélő asszony volt, aki mindent megtett azért, hogy fia is megismerje Istent. S az is biztos, hogy édesapaja is, mint farizeus, mindent megtett azért, hogy fiának a legjobb neveltetést biztosítsa. Ezeket a szülőket Isten felhasználta, hogy Pál felkészüljön az apostoli szolgálatra, hogy a pogányok apostola lehessen, aki meg tudott állni királyok és helytartók előtt is.
Pál kiválóan beszélte a görög nyelvet, és nagyon otthonos volt a Római Birodalomban és annak gondolatvilágában Így az embereket a saját nyelvükön, a valós élethelyzetükben tudta megszólítnai, s abban a gondolatrendszerben, amiben ők éltek és otthonosan mozogtak. Szüleinek köszönhető, hogy Pál a zsidónak zsidó, a görögnek görög tudott lenni.
Abból, amit Pál a szüleiről elmond, mi is gazdag bátorítást és vigasztalást meríthetünk. S ez az, hogy Isten már évtizedekkel korábban készítette az ő eszközét a nagy munka elvégzésére. Neki zsidónak kellett lennie, hogy a saját népét, az Isten választott népét is meg tudja szólítani. Olyan ember, aki farizeusként született, és mint olyan nevelkedett. Isten már akkor gondolt erre, amikor még senki más az emberek közül. De ugyanakkor Pál jól ismerte a római világot, a pogányok világát is, s csak így lehetett a pogányok apostolává. És ez nagy vigasztalás a mi számunkra, hogy Istennek mindig voltak és lesznek eszközei, akiken keresztül országa építést, az evangélium hirdetését végzi. Ő tud megfelelő embert megfelelő helyre küldeni. Isten felhasználja mindazt, amit a családból hozunk, legyen az pozitív vagy negatív élmény, ami szolgálatunkban, bizonyságtételünkben.
Amit Pál apostolról, s közelebbről az ő szüleiről olvasunk, tudunk, sejtünk, az nem csak az Isten országa nagyjaira érvényes, hanem ránk, kis, egyszerű, mindennapi emberekre is. Isten a mi életünkbe is beépíti mindazt, amit a családban, a szüleinktől kaptunk.Ha egy jó örökséget, lelki „tarisznyát” kaptunk, akkor azt igyekszünk másoknak továbbadni, mindenekelőtt gyermekeinknek, unokáinknak, de minden körülöttünk élő embernek is. Sőt, azt igyekszünk gazdagítnai, gyarapítani, hogy még áldottab örökséget tudjunk a következő nemzedékeknek továbbadni.
De ha ez nem így lenne, ha mi negatív élményekkel maradtunk volna a szüleinkkel kapcsolatban, ha mi sebeket hordozunk a szívünkben, amit épp ők ejtettek rajtunk, akkor az is lehet egy nagy ajándék, mert akkor sokkal jobban meg tudunk érteni olyan embereket, akik hasonló helyzetben vannak. Egyrészt megszakítjuk a rossz örökséget, nem tesszük azt, amit szüleink tettek. Az én áldott emlékezetű tanító bácsim mesélte el, hogy ő négy éves korában, amikor édesanyja naponta elküldte, hogy hozza haza a kocsmából részeges édesapját, elhatározta, hogy ő nem járja az apja útját. Nem is járta, hanem egy áldott, józan életű ember lett. Másrészt sokkal jobban tudunk lelkigondozni olyan embereket, akik most vannak olyan nehéz családi helyzetben, amiben mi voltunk valamikor. Így legyen hasznunkra ez a mai igehirdetés, amit Pál szüleiről hallottunk. Bár őket csak ennyire ismerjük, inkább csak következtethetünk az életükre, mégis adjunk hálát értük Istennek, hogy annak az apostolnak az életében, akinek munkája és írásai nélkül el se tudjuk képzelni keresztyén életünket, olyan sokat jelenthettek, és eszközök lehettek. Bárcsak így lehetnénk mi is eszközök gyermekeink, s minden körülöttünk élő ember életében.

2 Gamáliel  

Text. Ap.csel.5, 34-42,   22,3

A mai estén Gamálielről, Pál tanítómesteréről fogunk beszélni. Ő a híres Hillél rabbi iskolájához tartozott. Neve főleg úgy vonult be a történelembe, hogy egy adott ponton tanácsot ad a Főtanácsnak, a Szanhedrinnek, amikor ez a testület Pétert és Jánost el akarja ítélni. Gamáliel óva inti őket ettől és ezt mondja: hagyjátok a dolgot mentére, ha a dolog Istentől van, akkor úgy is megáll, s ha nem, akkor úgy is vége lesz. Gamáliel egyrészt pozitív szereplő, hisz megvédi Péter és János életét, de negatív is, mivel közömbösségre biztat Jézussal és az evangéliummal szemben.
Pál az ő lábainál ült, miután szülei Tárzuszból Jeruzsálembe küldték továbbtanulás céljából. Gamálielről egy elég pontos képet tudunk alkotni, mivel a Biblián kívüli forrásokból is elég sok mindent tudunk róla. Az kétségtelen, hogy Gamáliel egy nagy tekintéllyel bíró ember volt, nem csak a farizeusok pártjában, ahová tartozott, hanem az ellenpárt, a sadduceusok között is. Ezt jól látjuk a bibliai feljegyzásből, hisz az egész Nagy Tanács hallgat rá, követi tanácsát egy olyan poillanatban, amikor az indulatok nagyon fellángoltak. Az egyszerű nép között is nagy népszerűségnek örvendett, és mindenki büszke volt rá, aki tanítványa lehetett. Jézus korában nagyon sok rabbi volt, de csak keveseknek adatott meg, hogy köztiszteletnek, általános megbecsülésnek örvendjenek. Nos, Gamáliel egy volt ezen kevesek közül. Úgy beszéltek róla, mint egy szeretetre méltó, kedves, szelíd emberről, aki nagyon jól ismerte az írásokat, és aki nagyon szerette népét és annak istentiszteletét. Arról is ismert volt, hogy a pogányokat is szerette, ez bizony kevés zsidó emberről volt elmondható, és igyekezett őket az igaz Isten ismeretére elvezetni. Jézus beszél arról, hogy a farizeusok megkerülik a földet, hogy egy embert zsidóvá tegyenek, nos ez Gamálielre teljességgel talál. Olyan emberként is tisztelték, mint aki a mózesi törvéyneket legjobban magyarázta, és alkalmazta is azokat a mindennapi életre. Amikor meghalt, azt mondták, hogy vége van a törvény tiszteletének.
Nos, egy ilyen embernek a lábainál ült Pál apostol, mint tanítvány. Sajnos az ő tanítása nem vitte közelebb Pált Krisztushoz, sőt ennek épp az ellenkezője az igaz. De Pál megtérése után se fordult el tőle, és később, amikor életéről vall, mindig a legnagyobb tisztelet hangján beszél róla. Pál sokat kapott ettől az embertől, és ez meglátszik igehirdetésén, és leveleiben nyomon követhető Gamáliel hatása. Az ő tanítása döntő módon járult hozzá Pál lelki formálódásához. Isten nagyon jól tudta, hogy Pálnak később szüksége lesz mindarra, amit Gamálieltől tanult, és épp ezért úgy irányította az életét, hogy ennek a híres rabbinak az iskolájába kerüljön. Pál ezt soha nem titkolta el, nem is szégyellte, sőt büszkén mondta el, hogy ő Gamáliel lábainál tanult, az ő tanítványa volt.
Miből látszik ez meg Pál életében, írásaiban? Miben mutatkozik meg a Gamáliel hatása? Csak néhány dolgot említsünk meg. Mindenekelőőtt abban, ahogyan Pál a pogányokat tanítja arra, hogy Isten mindennek a Teremtője. De abban is látszik a hatása, hogy mindenkit komolyan figyelmeztet arra, hogy Isten mindenkit felelősségre fog vonni, Ő az igaz Bíró, aki mindenkinek megfizet cselekedetei szerint. Gondolhatunk ilyen szempontból Pál athéni beszédére, vagy arra amit a Korinthusbeliekhez írott második  levél ötödik fejezetében elmond.
Abban is látszik Gamáliel hatása, hogy nagy szeretettel fordul a pogányok felé, akik nem ismerik Istent, de abból a módból is, ahogyan az Ószövetség magyarázatához viszonyul. A rabbinikus írásmagyarázatot Pál Gamáliel lábánál tanulta meg. Pál úgy lehetett a pogányok apostola, és úgy írhatott meg olyan magas színvonalon leveleket, mint példáúl a Római vagy a Galata levelet. Pál tőle tanult mély írásismeretet és lelki bölcsességet, amit később felhasználhatott szolgálatában és levelei megírásában.
De mit jelent ez ma a mi számunkra? Próbáljuk meg ennek a tanulságait a magunk számára is megfogalmazni. Először is azt kell meglátnunk, hogy Isten a mi lelki formálódásunkban is embereket használ fel. Hisz ő már elve tudta, hogy minket hol és milyen szolgálatban akar felhasználni. Minden hívő ember elmondhatja magáról, hogy az ő életében kik és milyen szerepet játszottak a lelki formálódásban, a hitre jutásban. Azt is megtanulhatjuk, hogy amikor megtérünk, amikor élő hitre jutunk, nem kell mindent elvetnünk, ami az azelőtti életünkben volt. Persze vannak bűnös dolgok, szenvedélyek, gonosz társaságok, amiket kárnak és szemétnek kell ítélni, s amiket gyökeresen ki kell írtani az életünkből. De nem kell elvetni azt, amit Isten már megtérésünk előtt beépített az ő velünk való tervébe. Így lehet példáúl az olvasottság, kúltúrális kincsek, a tudományban való jártasság egy áldott eszköz, amiket Isten fel tud használni abban, hogy bizonyos embereket Istenhez vezessünk. Ha valaki egy szenvedélyből megszabadult, sokkal könnyebben tud másokat onnan kivezetni.
Sajnos, a sok pozitív dolog után, most a negatív oldalt is el kell mondanunk Gamálielről. És ez az ő tanácsa, amit a Nagy Tanácsnak adott Jézus tanítványival kapcsolatban. Hisz mit mond a törvény tehetséges tanítója, az írások nagy ismerője, aki annyira égett a pogányok lelki üdvösségéért, amikor Jézus tanítványiról s az általuk hirdetett evangéliumról van szó? Csak ennyit: legyetek óvatosak, maradjatok közömbösek, semlegesek ebben az ügyben.  Milyen érveket hoz fel állásponja alátámasztására? Egyszerűen azt, hogy eddig a történelem megmutatta, hogy azok a dolgok, amik Istentől vannak, megmaradtak, amik pedig emberektől, azok eltűntek a történelem süllyesztőjében.Ebben sincs igaza, mert nagyon sok rossz dolog van ebben a világban, ami nem tűnt el, csak egy példát hadd említsek: a babona.Ez évezredek óta él és virágzik, pedig nem Istentől van. Ezért nehogy Isten ellen harcolóknak találtassunk, tanácsolja. Ez döbbenetes. Hisz Gamáliel nagy tudású tanítója volt azon írásoknak, amik épp Jézus Krisztusról tettek bizonyságot. És most mégis azt mondja: nem tudom, hogy ez a Krisztus kitől jön. Ő hajszálpontosan ismerte a mózesi törvényeket és nem látta meg, hogy ezek a törvények, mind Krisztusban teljesedtek be. Pál később azt mondja, hogy az ilyen embereknek fátyol van a szemükön, nem látnak világosan a lelki dolgokban. Ők meg kellene térjenek, hogy a fátyol elvétessék a szemeikről. Gamáliel azt tanítja, hogy meg lehet igazulni a törvény cselekedeteiből, s ehhez nincs szükség Krisztus áldozatára. Az igaz, hogy Gamáliel nem dühösködik, nincs telve gyilkos indulattal, mint a Nagy Tanács legtöbb tagja, ő nincs Jézus ellen, de mit mond erre Jézus: aki nincs velem, az ellenem van.
Mi lesz Gamáliel tanácsának a következménye? Az, hogy István diakónust nemsokára megkövezik, hogy tanítványa Pál öldökléstől lihegve fogdossa össze a Krisztus követőit, s hogy a zsidók hihetetlen haraggal fordulnak a megtért Pál ellen. Ez lett végső soron a Gamáliel semlegességének a következménye!
A nagy tanulság a mi számunkra ebből az, hogy Jézussal szemben nem lehet közömbösnek maradni. Az evangélium azt tanítja,hogy zsidók és pogányok számára csak egy út van az üdvösségre, hogy farizeus és vámszedő csak a bűnbánat és kegyelem szoros kapuján át juthat be a mennyek országába. Nem érdem a hatalmas tudás és komoly vallásosság sem, ez nem elég az üdvösségre. Krisztus nélkül mindenki elkárhozik, Krisztuson kívül nincs sem igazi élet, sem örök élet.
Gamáliel azt mondja: várjunk még egy kicsit, hogy Istentől van-e ez a dolog? Az írástudatlan Péter pedig azt: nincs más név az ég alatt, ami által kellene megtartatnunk, csak a Jézus neve. Gamáliel egy intő példa arra nézve, hogy valaki ismerheti az írásokat, lehet buzgó a maga módján, de mégsem jön Jézushoz. Így az ilyen ember mindenek ellenére Krisztus ellensége marad, és így az ő keresztjének ellensége is. Még egyszer mondom, Krisztussal szemben nincs semlegesség: vagy vele vagy ellene vagyunk.
Pál apostol ennek ellenére nagy tisztelettel beszélt tanítómesteréről. Ő sokat köszönhetett neki. De nem követte őt mindenben. Ha Pál leveleit olvasuk, úgy érezzük, hogy állandóan vitázik vele. Merészelt ellentmondani szeretett mesterének. Mert Pál a Gamáliel lábainál való ülés után  a damaszkuszi úton egy sokkal jobb tanítómesterre talált: Jézus Krisztusra. Ez a Krisztus azt hirdeti, hogy megigazulni csak hit által lehet, az ő érdemében bízva, arra támaszkodva. Pálnak nyilván szüksége volt Gamáliel tanítására, de még inkább a Jézus Krisztus megváltására és a Lélek általi megújulásra.
Kíváncsiak lenneénk arra, hogy megtérése után Pál találkozott-e még valaha Gamáliellel? Ha igen, Pál kétség nélkül elmondta neki és elmondja most nekünk is: olvasd az Ószövetséget, olvasd a törvényt, de találd meg abban Krisztust. Nyerd el üdvösségedet a benne való hit által. Ő legyen minden mindenekben az életedben. Ámen.

3 Anániás  

Text.Ap.csel. 9,1O-18,   22,12-16

Mindjárt az elején egy fontos kérdést kell tisztázni, hogy melyik Anániásról is van szó, hisz a Szentírásban több ilyen nevű ember is szerepel. Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv ötödik fejezetében szó van egy tragikus sorsú házaspárról, akik hazudnak  az apostoloknak, és ezért életükkel fizetnek. A férjet Anániásnak hívták. Ugyancsak ebben a könyvben, a tizenharmadik fejezetben egy ilyen nevű főpappal is találkozunk, aki azt a gyűlést vezeti, amelyen Pált kihallgatják, amikor vitába keveredik a zsidókkal. Őróla azt is tudjuk, hogy nem sokkal ezek után meggyilkolták.
A felolvasott igében olvastunk arról az Anániásról, akiről most beszélni fogunk, aki a hagyomány szerint vértanúként halt meg. Pál apostol később mindig nagy hálával gondolt erre az emberre és visszaemlékezéseiben gyakran beszélt róla.
Ki volt ez az Anániás? Elég keveset tudunk róla. Az szinte bizonyos, hogy zsidó ember volt, neve rokonságban van a János névvel és azt jelenti: az Úr kegyelmes, vagy kegyelmes az Úr. Ő Damaszkuszban lakott, abban nagy kereskedővárosban, ahol épp az élénk kereskedelem miatt rengeteg zsidó élt. Azt is feltételezik az írásmagyarázók, hogy eredetileg jeruzsálemi volt, onnan menekülhetett el, amikor ott a keresztyénüldözés elkezdődött. Tulajdonképpen ez minden, amit róla tudunk, hogy ő egy Damaszkuszban élő zsidó ember volt, mégpedig egy keresztyénné lett zsidó. Ő már korábban megismerte Jézust és az ő gyülekezetéhez tartozott.
Arról azonban, hogy milyen ember volt, a Szentírás már sokkal több információval szolgál. Nem tudjuk azt, hogy miként jutott hitre, minden valószínűség szerint olyan emberek bizonyságtétele által, akik Jeruzsálemből menekültek ide az István kivégzése után támadt üldöztetés miatt. Pál védőbeszéde is segít Anániást jobban megismerni, amikor Pál a jeruzsálemi zsidókhoz szól. Elmondja, hogy az ő megtérésének történetében Anániás fontos szerepet kapott. Pál őt a törvény szerint istenfélő embernek nevezi. Ő egy hívő, kegyes ember volt, aki elsőnek hirdette Pálnak az evangélium jó hírét. Az egész életét istenfélelme határozta meg. Azt is hozzátette Pál, hogy a damaszkuszi zsidók mind jó bizonyságot tettek róla. Úgy tűnik, hogy Damaszkuszban ebben az időben még nem történt meg a zsinagóga és a keresztyén gyülekezet közötti szakadás. Valószínű, hogy Pál épp azért jött Damaszkuszba, hogy ezt a kérdést pontra tegye.
Bár Anániás keresztyén volt, azok a zsidók is jó véleménnyel voltak róla, akik még nem lettek keresztyénné. Anániás tehát egy köztiszteletben álló ember volt. Senki se volt, aki róla bármi rosszat is tudott volna mondani. Senki se kételkedett ennek az embernek az emberi és erkölcsi nagyságában. És még valami. Pál őt tanítványnak is nevezi. Nem olyan ember ő, aki azt képzeli magáról, hogy ő már mindent tud, legfeljebb ő taníthat másokat, s neki már semmit se kelle tanulnia. Ő Jézus tanítványa s mint ilyen kész egyre többet tanulni Mesterétől és tanítványtársaitól is.
Nos, egy ilyen embert használ fel Isten abban, hogy hirdesse Pálnak Isten kegyelmét és hűségét. Anániás egy egyszerű gyülekezeti tag, de mégis egy olyan ember, akit el lehet küldeni egy üzenettel más emberhez. Ő egy olyan ember, aki ismeri Mesterét, de ezt az ismeretet másoknak is át tudja adni, és azt is tudja, hogy miként kell bánni az emberekkel. De azt is halljuk Anániásról, hogy az első parancsszóra nem akar elindulni, az Úrnak másodszor is kell szólnia: indulj már el végre! Sokan azt gondolják, hogy Anániás félt. És ki vehetné ezt rossz néven tőle? Hisz Pál eddig véresen üldözte a keresztyéneket. Erre mondanék egy 3O évvel ezelőtti példát: képzeljük el, hogy valakinek azt mondták volna: eredj el a Szekuritátéra és ott mond meg ezt meg ezt az egyik szekusnak. Akik akkor éltünk s voltunk a Szekuritátén, el tudjuk képzelni, hogy mi lett volna egy ilyen felkérésre a válasz. Nem véletlen tehát, hogy Anániás és a keresztyének először féltek Páltól.
De ha jól megfigyeljük az Anániásról mondottakat, azt találjuk, hogy nála nyoma sincs a félelemnek. Az Úr elmondja neki, hogy miért küldi őt Pálhoz. S ha erre figyelünk, akkor megértjük az összefüggéseket. Anániásnak nem kell elmondani, hogy mit tett Pál Jeruzsálemben és miért jött most Damaszkuszba. Ezt az Úr és Anániás is nagyon jól tudja. Mit mond Anániás magában? Uram, egy ilyen ember, aki ezt tette, aki a te szemefényedet, a te gyermekeidet bántotta, egy ilyen ember még kaphat kegyelmet és bocsánatot? Anániás már sok mindent megtanult Jézus iskolájában. Ő nagyon jól tudta, hogy Jézus vére megtisztít minden bűntől, de egy ilyen embert is, aki ezeket a szörnyűségeket tette?  De erre az Úr ezt mondja Anániásnak: ki tudná jobban elmondani, hogy ki vagyok én, mint az evangéliumnak az az ellensége, akit én eszközömmé tettem? Ki tudná hitelesebben elmondani, hogy Krisztus azért jött a világba, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én? Ha majd valaki azt mondja Pálnak: óh, én olyan nagy bűnös vagyok, hogy Isten rajtam nem könyörülhet, akkor Pál erre azt mondja: én még sokkal nagyonbb bűnös voltam. Ki tudna a kereszt titkáról és a kegyelemről hitelesebben beszélni, mint aki a kegyelemre és a kereszt áldozatára a leginkább rá volt szorulva?
Mit kellett Anániásnak, ennek a nagyszerű tanítványnak még megtanulnia? Azt, hogy nincs olyan nagy és súlyos bűn, amire Jézus Krisztus vére ne lenne elégséges. A kegyelemben épp az a csodálatos, hogy véghetetlen. És épp ezért akarja most Isten épp Pált elhívni az evangélium hirdetésére. Ő el kell mondja az egész világnak: én egy nagyon nagy bűnös vagyok, de Jézus Krisztus nagyobb Megváltó, mint az én bűnöm. Ezt kellett Anániásnak megtanulni.
Anániás ezen a különös napon, amelyen Pálhoz kellett menjen, azt kellett megtanulja, hogy neki Krisztushoz kell hasonlóvá válnia. S ez nem csak az ő engedelmességéből látszik. Hisz ő akkor elment és mindent úgy tett, ahogy az Úr neki parancsolta. Nem tesz szemrehányásokat neki, bár könnyen elképzelhető, hogy az ő barátai, rokonai között is voltak olyanok, akik Pál miatt sokat szenvedtek. Ehelyett ráteszi a kezét és azt mondja:Saul testvérem! Gondoljunk csak bele ebbe. Testvérnek tudta mondani azt, aki eddig ragadozó farkas volt, gyilkosa a Krisztus nyájának.
Hisz testvér azt jelenti, hogy mi mostantól egymáshoz tartozunk, ugyanannak a családnak vagyunk a tagjai. Erre Anániás magától nem lett volna képes, ez Krisztus volt benne, ő végezte el ezt benne, az a Krisztus, aki nem szégyelt minket testvéreinek nevezni.
Ez a történet azt az üzenetet hordozza felénk, hogy óriási dolog, amikor ki tudjuk mondani egymás felé a bocsánat szavát, ki tudjuk mondani: testvér én megbocsátok neked. Lehet, hogy Isten minket is Ananiásként küld valakihez, hogy bocsánatot tudjunk hirdetni neki. Anániásnak megbocsátott az Úr, miért ne tudna hát ő is megbocsátani Pálnak? Így lesz Krisztus bocsánata, kegyelme valóság az ő gyermekeinek az életében. Ha ez megtörténik, a legnagyobb dolog történik meg az emberek között. Bár lenne ma is sok ilyen elmenetel, ilyen megbocsátás, ilyen testvérré válás. Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, ezért várjunk ma is ilyen csodákra.

4 János Márk 

Text. Ap.csel.12,12, 13,5.13,  15,38, 2Tim.4,11

Márk személye nem ismeretlen a bibliaolvasó emberek előtt. Nagyon is természetesnek találjuk, hogy Pál azt mondja róla, hogy ő hasznos a szolgálatra. Ő írta a második evangéliumot, Péter apostol „fiamnak”nevezi. Ő egy olyan ember, akiben az Úr is örömét leli, és aki az emberek tetszését is kivívta. Ő egy jó családból származik és ifjú korától istenfélő volt. Minden hívő szülő szeretné, ha ilyen gyermeke lehetne.
De azért ez a kép mégsem olyan ideális, ahogy az első látásra tűnik. De jól is van ez így, mert nekünk nem Márkot kell nagynak látnunk, hanem az ő Istenét, aki ezt az ifjút elhívta, formálta és áldott eszközzé tette a szolgálatában. Különös és érdekes az az út, melyen az Úr őt vezette. Mert épp az a szép az Isten országában, hogy nincsenek sablonok, Isten nem húz mindenkit egy kaptafára. Neki mindenkivel egy különös, egyedülálló útja van.
Először az Ap.csel.12,12-ben találkozunk a nevével, de majd meg fogjuk látni, hogy minden valószínűség szerint mégis már hamarabb találkozunk a személyével. Olyan összefüggésben találkozunk az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben, hogy miután Péter apostol kiszabadult a börtönből, a Mária, vagyis a Márk édesanyja házához megy. Úgy tűnik, hogy ebben az időben az ő neve már ismertebb volt, mint az anyjáé, akinek ő nagyon sokat köszönhetett. János Márk tehát jeruzsálemi volt, ahol anyjának szép nagy háza volt, ahol egy nagyobb számú gyülekezet is össze tudott gyülekezni. Házának személyzete is volt. A gazdagabb emberek köréhez tartozott, s valószínűleg özvegy volt.
Azt nem tudjuk, hogy az anyja mikor jutott hitre, azt feltételezhetjük, hogy már a Jézus életének az idejében. Az írásmagyarázók azt is feltételezik, hogy az Úr Jézus az ő házában szerezte az úrvacsorát azon az emlékezetes estén. Aztán az is valószínű, hogy ő volt az a tanítvány, akiről a Márk evangéliumában olvasunk, aki a Jézus elfogatásakor követte Jézust, aztán amikor őt is el akarták fogni, akkor ruháját otthagyva meztelenül menekült el. Azért feltételezhetjük ezt, mert erről csak az ő evangéliumában van szó, a másik két szinoptikus evangélium hallgat erről. Az is valószíű, hogy Jézus a feltámadása után itt jelent meg a tanítványoknak. Akárhogyan is álljon a dolog, az biztos, hogy a Márk édesanyja egy olyan hívő asszony volt, aki vagyonát, gazdagságát az evangélium szolgálatába állította. S akkor se tagadta meg hitét, amikor az üldözés már keményen elkezdődött, amikor Jakabot lefejezték, ő akkor is befogadta a gyülekezetet a házába. Barnabás, aki a Mária fiútestvére volt , többször járhatott itt, ő feltehetően az édeasapa hiányát is igyekezettt pótolni, talán ezért is kapta a tanítványtársaktól a „vigasztalás fia” nevet.
Márk tehát a szülői háztól egy gazdag lelki örökséget kapott. Ő tanúja volt sok együttlétnek, s sok beszélgetésnek, ami az anyja házában az apostolok és az anyja között folyt. Felejthetetlen maradhatott számára az is, amikor Péterért imádkoztak, aki a börtönben volt, s annak is, hogy Péter csodálatos szabadulása után ide érkezett meg. Egész bizonyos, hogy ezek mély nyomot hagytak a lelkében.
A szülői házban kapott lelki áldások meghatározzák a mi lelki életünket is. Én magam is egy ilyen házban nőttem fel, ahol mindig gyülekezet volt, ahol sok hívő ember fordult meg, olyanok is, akik édesapámmal együtt börtönt szenvedtek a Jézusban való hitükért a kommunizmus legvadabb évei alatt. Mindez beépült az én lelki életembe is. Az én gyermek és ifjúkorom nagy ajándéka volt, hogy hiteles keresztyénekkel találkozhattam. Nagyon fontos, hogy mi is hiteles keresztyének legyünk, hívő szülők, mert az, hogy milyen hívő keresztyének lesznek a következő nemzedékben, az most nagymértékben tőlünk függ. Márk életében mély nyomot hagyott az, hogy ő ismerte Barnabást, Jakabot, Pétert és később Pált is, ezek az emberek döntő módon járultak hozzá ahhoz, hogy ő azzá lett, akinek később megismertük.
Márk életében egy döntő nap következett el. És ez az volt, amikor Pál és Barnabás elmesélték, hogy Isten az antiókhiai gyülekezetben milyen csodálatos munkát végzett el. Ez Jeruzsálemben történt, s amikor Pál és Barnabás megkérdezte Márkot, hogy nem jönne el velük Antiókhiába, akkor ő habozás nélkül igent mondott. S ezután következett el a még sokkal nagyobb dolog az életében, es ez az volt, hogy amikor Pál és Barnabás elindultak az első térítői útra, akkor ő is nagy lekesedéssel csatlakozott hozzájuk. Természetesen ő is tisztában volt azzal, hogy egy ilyen út sok próbával, szenvedéssel is együtt jár, hogy Krisztusért szenvedni is kell, hogy sok áldozatot kell hozni. De Márk ekkor fiatal volt, telve lelkesedéssel. Ő úgy gondolta, hogy kész követni az Urat, bárhová is kell menni és bármit is kell vállalni érte, ő megy, kerül, amibe kerül. Talán felismerjük mi is egykori önmagunkat, hogy mi is ilyen lelkesen indultunk el valaha a Krisztus követésébe.
Eddig Márk története csupa pozitív, szép dolgokat tartalmaz. Azt mondhatnánk, hogy ő egy nagyszerű fejlődésen ment át azóta, hogy ott a Gecsemáné kertjében elmenekült, el egészen addig, hogy most Pállal és Barnabással vállalja a missziói út minden megpróbáltatását. Pálnak is sok öröme lehetett ebben az ifjúban. Eleinte minden a legnagyobb rendben ment, amíg Cipruson voltak a Barnabáás szülőföldjén. De Ciprusból Kisázsiába kellett menni. S ekkor Márk úgy döntött, hogy nem megy tovább. Ez emberileg érthető volt, hisz Kisázsia híres volt arról, hogy sok rabló ólálkodott az utak mentén. Márk egy kicsit elkényeztetett ifjú is volt, aki eddig mindig ott volt az anyja szoknyája mellett. Lukács csak egyszerűen annyit jegyzett fel, hogy Márk elvált tőlük. De a görög szövegben ez egy erős kifejezés, ami azt sejteti, hogy ezt a szakítást egy kemény konfliktus előzhette meg, s ez után váltak el. Pál később azt mondja: elszakadt tőlünk. Ugyanezzel a szóval találkozunk Jézusnak a magvetőről szóló példázatában,amikor a köves talajba hullottakról azt mondja, hogy a kísértés idején elszakadnak. Itt olyanokról van szó, akik hallják az igét és fellelkesülnek, de mihelyst már szenvedni kell, árat kell fizetni az evangéliumért, ahogy egy kicsit is veszélyessé válik a helyzet, ők már visszakoznak.
A lelkesedés még nem igazi megtérés. Jézus azt mondja a köves talajba hulló magról: nincs gyökere. Ilyen volt Márk is, visszafordult, még nem tudja felvenni a keresztet, még nem tudja megtagadni magát. A lelkesedés még nem elég az Isten országában. Az ilyen emberek nagy lendülettel elindulnak, de egy idő után kifullad a keresztyén életük. Pál meg is haragszik ezért Márkra és a második térítői útra már nem hajlandó magához venni, s ezért be is következik a szakítás Pál és Barnabás között.
De nagy meglepetésünkre Pál sok évvel később egészen másképp vélekedik Márkról. Pál ekkor a római börtönben van és várja halálos ítéletét. Az egyik utolsó szava épp Márkról szól, és azt mondja róla: nekem nagyon alkalmas a szolgálatra. Pedig évekkel azelőtt alkalmatlan volt, de most alkalmas lett. Mi történt időközben? Márk nem sokáig maradt anyjával. Antiókhoiába ment, mert a második térítői út idején már ott van. Keserű pirula lehetett számára, amikor Pál kijelentette, hogy nem viszi magával, de ugyanakkor egy nagy lecke is volt ez számára. Barnabás, aki rokona is volt ennek ellenére magával vitte.
De nem csak Pál és Barnabás, hanem Péter is fontos szerepet játszott az életében. Tudjuk azt, hogy Márk az evangéliumát a Péter apostol elbeszélése alapján írta, s ez volt az első az avangéliumok között. Ez azt jelenti, hogy Márk több időt töltött együtt Péter apostollal, és egy áldott eszközzé lett a Márk életében. Őt fiának nevezi. Péter tehát a Márk lelki atyja lett. Márk hallotta magától Pétertől az ő tagadásának a történetét is, hogy Péter gyáván megtagadta Mesterét, pedig azelőtt fogadkozott, hogy ő ezt soha nem fogja megtenni. De Péter nem csak a tagadását mesélte el neki, hanem azt is, hogy a feltámadása után megjelent neki és megbocsátotta bűnét. Márk ebben felismerte a saját életét. És ekkor Márk is érezte, hogy Jézus neki is megbocsát és újra szolgálatába fogadja őt. Márk megtanulta azt, amit Péter is megtanult a Kajafás udvarában. S ekkor Isten Lelke elvégezte Márkban is a maga áldott munkáját és alkalmassá tette a szolgálatra. S ebben az alkalmassá tételben Pétert használta fel, s így lehetett olyan áldott emberré, hogy Pál őt akarja élete utolsó napjaiban maga mellett tudni.
Ezt tudja Isten Lelke elvégezni ma is emberek életében. Egy haszontalan, elszakadó életből, egy alkalmas és hűséges eszközt tud formálni. Azt is meg kell tanunlnunk ebből a történetből, hogy az ifjúkori lelkesedés még nem elég. Jézus Krisztussal való találkozásra, komoly megtérésre van szükség ahhoz, hogy valaki alkalmas eszköz lehessen az Isten szolgálatában. Másképp senki se fog kitartani, előbb vagy utóbb el fog szakadni Istentől és az ő szolgálatától.
Ez a történet azonban jó reménységet ad a fiatalon lelkesedők és később elszakadók felől is. Ne mondjunk le róluk. Isten Lelke még őket is visszahozhatja és alkalmassá teheti őket a szolgálatra. Imádkozzunk buzgón ezért.

5 Barnabás 

Text Ap.csel .4,36, 9,27

Barnabás nagyon fontos szerepet játszott a Pál életében, főleg a megtérését követő életszakaszában. Természetesen az Úr mást is választhatott volna arra feladatra, amit ő elvégzett. De emberileg szólva, Pál sohasem lehetett volna a pogányokból lett gyülekezetek nagy apostolává, ha Barnabás nem nyitott volna számára ajtót a jeruzsálemi gyülekezet felé. Hisz Pál eleinte mindenütt zárt ajtókra talált Jeruzsálemben. Senki sem bízott benne. Mindenki félt tőle. Ez nem is volt csoda, hisz eddig mindenki úgy ismerte, mint keresztyén-üldözőt, mint a jeruzsálemi gyülekezet pusztítóját. 

De most Barnabás lett az az ember , aki azt a különleges ajándékot kapta az Úrtól, hogy bezárt ajtókon kopogtasson és összekapcsoljon embereket. Általa jutott el Pál a jeruzsálemi gyülekezethez és annak vezetőihez. Barnabás lett az, aki Pál útját egyengette a keresztyén egyház és az igehirdetés felé.

Hála Istennek Barnabásról jóval többet tudunk, mint sok más Pál körüli emberről. Először az Ap.csel.4,36-ban olvasunk róla. Már úgy találkozunk vele, hogy ő a gyülekezet tagja, az első órák embere. A sok ezer közül, akik pünkösd napján a gyülekezethez csatlakoznak, hamar kiemelkedik különböző képességeivel. A neve József volt, a Barnabás név egy mellékneve volt, amit ő az apostoloktól kapott. Ő Lévi törzséhez tartozott és Ciprus szigetén született. A Szentlélek fontosnak tartotta mindezt feljegyezni róla. Lévi Lea harmadik fia volt, azé a Leáé, akit Jákób kényszerből vett feleségül s nem igazán szeretett. A harmadik gyermekének ezt a nevet ami összekötőt, összakapcsolót jelent. Lea ez alatt azt értette, hogy hátha ez a fiú lesz, aki őt végre összeköti férjével. De tudjuk, hogy ez nem következett be. 

De később Isten a Lévi törzsét pont arra hívja el, hogy a szolgálatába álljon s kapcsolatot teremtsen közte és a nép között. S Barnabás is ilyen összekötő ember lett. Pedig ez neveltetése alapján nem volt várható. Hisz gyermek és ifjúkorában erős hellenizáló hatásnak volt kitéve, ami a görög, a pogány kultúrát jelentette. Barnabás egyfelől egy igazi zsidó volt, hisz Jeruzsálemben telke volt, amit a zsidók sokszor azért vásároltak, hogy ott töltsék el öreg napjaikat s majd oda temessék el őket. De a zsidók számára a Krisztus keresztje bortránkozás volt. Mint görög hatás alatt élő embernek pedig bolondság volt ez az egész Krisztus-ügy. Zsidó származása és görög , pogány hatások, amik érték, nem járultak hozzá hitre jutásához. De ő mégis hitre jutott . Ez nem az ő érdeme, ez Isten kegyelmének ajándéka volt az életében. Ez abból látszik meg, hogy kész volt eladni a telkét és annak az árát az apostolok lábához letenni. Az apostolok nagyon megszerethették, ezért is adták neki a Barnabás nevet, ami eredetileg azt jelenti: a prófétálás fia, amit a Szentlélek aztán így fordít le: a vigasztalás fia. Mint próféta a vigasztaló Szentlélek szavait mondja. Barnabás egy igazi lelki ember, aki a Lélektől született. Ő megismerte élete egyetlen vigasztalását, s ez meglátszik abból is, hogy kész volt anyagi javairól lemondani, hogy azzal szegény, nyomorúlt helyzetben levő hittestvéreit segítse, vigasztalja.

Egy nagyon tömör és tanulságos leckét kapunk itt Barnabás életéről. A zsidó botránkozását és a görög bolondságát legyőzi az evangélium, Istennek az az ereje, ami zsidót és görögöt egyaránt meg tud téríteni és Istenhez tud vezetni. El tudjuk-e mondani a magunk életéről, hogy Isten minket is megújított, a mi életünket is átformálta?

Pár évvel később Pál apostol Jeruzsálembe jön. Ezekben az években sok minden történt a jeruzsálemi gyülekezetben. Ez a gyülekezet, ami kezdetben nagyon szimpatikus volt az emberek előtt, az István vértanúsága után kemény üldözéssel kellett szembenézzen. És a legnagyobb ellensége ennek a gyülekezetnek épp a tárzuszi Saulus volt. De az Úr a damaszkuszi úton ennek az embernek az életében csodát tett. Az üldözőből tanítvány lett, az ellenségből barát, s egy egészen más emberként tér vissza Jeruzsálembe. Azért kell viaisszajönnie egyfelől, mert Damaszkuszban a zsidók halálra keresik, másfelől abban a reményben érkezik, hogy a jeruzsálemi gyülekezet tárt karokkal és szeretettel fogja őt befogadni. De ez nem így történt, hisz nem sokkal azelőtt még esküdt ellenségként viharzott el Damaszkusz felé. A sebek, amiket a jeruzsálemi gyülekezet tagjain ütött még nagyon frissek. Hisz, akiket ő összefogdostt, azok két dolgot tehettek: vagy megtagadták Krisztust és akkor szabadon engedték őket, vagy pedig megvallották Őt és ekkor a biztos halál várt rájuk. Nem kevesen lehettek a jeruzsálemi gyülekezetben, akiknek hozzátartozói épp a Pál ügyködése által haltak meg. Nem csoda ha azt gondolták, hogy ez a Pál még mindig ragadozó farkas, csak most épp báránybőrbe bújva közeledik hozzájuk. Ezért nem akarnak bízni benne és minden ajtó zárva marad előtte, s ekkor lép színre Barnabás, aki összekötő kapocs lesz a nagy majdani apostol és a jeruzsálemi gyülekezet között.

Vajon hol találkozott Pál és Barnabás? Az írásmagyarázók azt is feltételezik, hogy ők már régebbről ismerhették egymást.Az se lehetetlen, hogy Barnabás Tárzuszban tanult volna, de az is lehetséges, hogy Jeruzsálemben együtt ültek Gamáliel lábainál. Mindenesetre Barnabás Pált magához veszi. Olyan szép azt látni ebben, ahogy Isten Lelke újjáteremt és helyreállít embereket, kapcsolatokat. Mi is sokat tanulhatunk Barnabás cselekedetéből. Mert mit tesz itt Barnabás? Szépen kézen fogja Pált, elviszi őt a jeruzsálemi gyülekezet vezetőihez s elmondja nekik Pál megtérésének a történetét. Ezt nem Pál teszi, hanem Barnabás. Persze először ő hallgatta meg Pált, amint ő elmondta megtérése történetét. Pál megértette a jeruzsálemiek bizalmatlanságát, hisz ő jól tudta, hogy mit tett ezzel a gyülekezettel, hogy üldözte őket, mennyi fájdalmat okozott nekik. De Barnabás valami ilyesmit mondhatott Pálnak: meséld csak el, hogy mi is történt veled! Pál elmondja és Barnabás ezt teljességgel elfogadja. Ez már nem kicsi dolog, hogy valaki elfogadja, hogy életedben Isten munkálkodik. Hányszor nem hisszük el mi sem, hogy emberek megváltoztak, hányszor a régi cselekedeteik szemüvegén keresztül látjuk őket. Ismerek olyan embert, aki komolyan megtért az alkohol rabságából, de az emberek még mindig a régi részegest látják benne és nem bíznak benne. Nem kellene ezeknek így lennie.

Hogy lehetséges az, hogy Baranabás hisz Pálnak, mikozben Péter sem hisz és Jakab sem hisz és János sem hisz? Ők mind csak félnek Páltól. Csak Barnabás az, aki látja Isten munkáját Pálban. Ez nála az Isten Lelkének különös ajándéka. Ő látja, hogy Isten kegyelme ott van valakiben. Jeruzsálemben hallanak az apostolok az Antiókhiában történő dolgokról. Többet is akarnak tudni és ezért leküldik oda Barnabást. Ez már önmagában sokat mond, hogy egyedül küldik s nem adnak mellé kísérőt. Teljesen megbíznak Barnabásban, s tudják, hogy ő világos képet tud majd adni a gyülekezetről. Amikor Barnabás megérkezik, látja a kegyelmet és örvendezik. Ő felismeri Isten kegyelmének munkáját. Nem marad meg a külső dolgoknál, a dolgok mélyére tekint és ott a mélyben látja a kegyelem munkáját az emberi szívekben.

Barnabás látta a kegyelmet a Pállal való beszélgetésben, ennek az embernek az életében. Ő egy alázatos bűnöst lát maga előtt, egy olyan embert, aki nem gondol nagyot magáról, s aki nincs felháborodva azon, hogy a többi keresztyén még nem tudja őt elfogadni. Pál kicsi lett, s egyszerűen elmeséli, hogy mi történt vele, hogy látta ő meg bűneit. Barnabás olyan embert lát maga előtt, aki magát kicsinek tartja, de nagy Megváltója van. Egy olyan ember áll előtte, akit megtalált a kegyelem, és aki nem győz eléggé csodálkozni azon, hogy Isten épp őt választotta ki a szolgálatra. Barnabás meglátja Pálban azt a kegyelmet, amiben később dicsekedni fog: kegyelemből tartattatok meg hit által. Isten kegyelme által vagyok, aki vagyok. Milyen csodálatos beszélgetés lehetett Pál és Barnabás között, két olyan ember, akik Isten kegyelmét különösképpen tapasztalták meg. EkkorBarnabás így szólhatott Pálnak: testvér én elviszlek az apostolokhoz, és teszek érted egy jó szót. És Barnabás ezt meg is tette s elmondta az apostoloknak azt, amit Pál neki mondott. A komor arcok egyszerre csak kisimultak, felderültek és meglátták azt, hogy Isten Pálban valóban csodálatos munkát végzett el. Barnabás így lehetett összekötő kapocs Pál és az apostolok között. Ő ezt megtehette, mert  Isten kegyelmét meg tudta látni emberekben és azért is, mert bíztak benne a többiek.

Nagy ajándék az, ha vannak ilyen emberek a gyülekezetben, ha ilyen emberek vannak egy presbitériumban. Ezeknek a „Barnabásoknak” a helyzete nem mindig könnyű. Mert ők sokszor ki kell mondják, hogy nem látnak kegyelmet, nem látják Isten munkáját olyanokban, akiket pedig nagyra tartanak, de azt is, hogy látják a kegyelem munkáját olyanokban, akiket a gyülekezet még kevésre becsül. Pedig meg kell becsülni az ilyen kegyelmet meglátó embereket.

A Szentírás nagyon szép bizonyságot tesz Barnabásról. Ő az, aki az embereket összehozza. Meg tudja győzni azokat, akik még bizalmatlanok Isten munkájával szemben, amit Ő emberekben elvégzett, jelen esetben Pálban. Ő az, aki később Pált elhozza Tárzuszból, mert meglátja, hogy Antiókhiában nagy szükség van rá, és Isten őt ott jól fel tudja használni. Ez a két ember egy szívvel-lélekkel dolgozik az Úr szőlőskertjében. Nem csoda, hogy ők lesznek az a páros, akik először elindulnak az evangélium hirdetésére a világban.

De egyszer valami elromlik közöttük. Erről részletesen tudósít a Biblia, az Ap.csel.15,35-4O-ben. A baj akkor keletkezik, amikor el akarnak indulni a második térítői útra. Minden a legnagyobb rendben halad, el egészen addig, amíg Barnabás nem áll elő azzal az ötlettel, hogy most is vigyék magukkal János Márkot. Ez nem is lett volna különösebb probléma, ha János Márk az első út alkalmával nem hagyta volna cserben őket, épp akkor amikor a munka neheze kezdődött, amikor el kellett indulni Kisázsia belseje felé. Pál kerek-perec megtagadja azt, hogy ezt az embert magukkal vigyék újra. Ezen összekülönböznek, s valószínűleg kemény és keserű szavak hangzanak el kölcsönösen egymás felé.S ekkor az a két ember, akik éveken át annyira ragaszkodtak egymáshoz, annyi áldásban volt együtt részük, most elválnak egymástól. Barnabás Márkot veszi magával és Ciprus felé indulnak, Pál pedig Silást és Cilicia és Szíria irányába indulnak el. Úgy tűnik, hogy a gyülekezet ebben a vitában a Pál oldalán állt, mivel ő kapja az áldást.

Feltesszük a kérdést: mi volt az oka annak, hogy ez a két jó testvér most elvált egymástól? A rokoni kötelék túl sokat jelenetett? Hisz Márk a Barnabás lánytestvérének a gyermeke volt. Vagy valami más is közrejátszott? Nem tudjuk eldönteni, rejtély marad a számunkra. De hála Istennek később meggyógyult a köztük levő kapcsolat. Az 1Kor.9,6-ban Pál nagy tisztelettel beszél Barnabásról. A Kol.4,1O-ben Márkot Barnabás unokaöccsének nevezi. De többé már nem szolgálnak együtt. S azt se tudjuk, hogy mi történt ezután Barnabással, eltűnik a szemeink elől.

Az mindenesetre különös, hogy a Szentlélek fontosnak tartotta, hogy ezt a szomorú elválást a Szentírás feljegyezze és megőrizze. Miért? Hát azért, hogy tanuljunk belőle. Hogy vigyázzunk példáúl a rokoni, a vérségi kapcsolatokra, hogy néha kemény nemeket is ki kell mondani, de mindenek előtt azért, hogy lássuk meg, hogy Istennek ezek a nagy emberei se voltak mentesek attól, amit mi emberi gyarlóságnak nevezünk, hogy ők is csak gyarló bűnösök voltak mindenben ráutalva az Isten kegyelmére. Ez is vigasztalásunkra íratott meg, hogy a kegyelem a még mindig fennálló emberi gyarlóságot elfedezi, úgy ahogy azt a Káténk olyan szépen mondja.

6 Jakab az Úr és a Pál testvére 

Text.Gal.1,19,  2,9

Nem csodálkoznánk, ha Pál és a jeruzsálemi gyülekezet közötti kapcsolat végleg hideg marad. Ahhoz, hogy ők egymást szeretett testvérnek nevezzék, ahhhoz túl sok seb esettt a múltban. Hisz gondoljunk csak bele: Péter János és Jakab annak a jeruzsálemi gyülekezetnek voltak a vezetői, amit Pál Saulusként véresen üldözött. Hány olyan barátjuk, testvérük lehetett, akiket épp ez a kegyetlen farkas tépett szét, aki elvakult, fanatikus dühében senkit se kímélt, még az asszonyokat, gyermekeket sem. Az apostolokat magukat békén hagyta, de maga a gyülekezet a pünkösd utáni időben Saulus üldözése miatt szenvedett a legtöbbet. Ekkor ezrek tértek meg, a nép előtt is kedvességet találtak, sőt még papok is csatlakoztak a gyülekezethez. Nos, ez a Pál most megtért, de jobb ha távol marad tőlük. Senki se csodálkozhatna, ha ezek miatt a Pál és a jeruzsálemi gyülekezet közötti kapcsolat hűvös, s inkább csak hivatalos marad. Azt látták a jeruzsálemi apostolok, hogy Pál nagyon megváltozott, de a múltat nem lehet csak úgy elfelejteni, ahhoz túl sok sebet okozott Pál a gyülekezetnek.

Nos, ha mi most ezekkel a gondolatokkal közelítünk ehhez a kapcsolathoz, ami Pál és a jeruzsálemi gyülekezet között volt, akkor egyik ámulatból a másikba esünk, s megemlékezünk Jézus szaváról: arról ismernek meg majd titeket, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy egymást szeretni fogjátok. Mert ebben a kapcsolatban az Úr valóban nagy csodát tett.

Azt sem könnyű eldönteni, hogy ki is az a Jakab, akit Pál az Úr testvérének nevez, oszlop-apostolnak. Hogy Jeruzsálemben volt egy Jakab nevű apostol, aki ebben a nehéz időben a gyülekezetet vezette, az az Apostolok cselekedeteiből is világossá válik. De melyik Jakab volt ez? Hisz tudjuk, hogy több ilyen nevű apostol is volt, az egyik a Zebedeus, a másik az Alfeus fia. Ha mindent összevetünk, arra a következtetésre, hogy ez a Jakab nem lehet más, mint az Úr testvére. Ez volt a Jézus legnagyobb testvére, aki közvetlenül utána született József és Mária házasságából. Vele találkozunk a jeruzsálemi gyülekezetben, s ő volt az egyike az ú.n.oszlop-apostoloknak. Ő vezette a jeruzsálemi gyülekezetet abban a nagyon nehéz időben, amikor kegyetlen üldözés és éhség is sújtotta azt. Ő szívén viseli a gyülekezet sorsát, igyekszik segíteni a szegényeken és a távol levő gyülekezetetken is. Ő az apostoli zsinat egyik vezetője is. És ő írta a Jakab levelet is, amit ugyan Luther szalma-levélnek nevezett, de számunkra a Szentírás egyik gyöngyszeme.

Érdekes, hogy Jakab magát nem mondja az Úr testvérének. Valószínű, hogy ezt alázatból teszi, de azért is, mert kezdetben ő sem hitt, s tulajdonképpen egy nagy csoda, hogy ő lett az egyik oszlop-apostol. Ez nem kisebb csoda, mint Pál megtérése. Közöttük minden különbözőség ellenére van egy fontos egyezőség. És ez az, hogy senki se gondolt arra, hogy Jakab a jeruzsálemi gyülekezet egyik vezetője, Pál pedig a pogányok apostola lesz.

Pedig ő Jézus testvére volt. Ugyanannak a Máriának a fia, aki Jézust is szülte. De tudjuk, hogy a vérségi kapcsolat sokszor semmit sem jelent. Hányszor megtörténik az, hogy két testvér közül az egyik Isten áldott gyermeke lesz, a másik pedig megveszekedett hitetlen. Hányszor esik messze az alma a fájától, ahogy azt szoktuk mondani, mert a gyermek nem követi a szülei hitét, vagy épp hitetlen szülők gyermeke tér meg és lesz az Isten országának áldott eszköze. A mennyek országában nem a vérségi kapcsolat a döntő. Jakab a Jézus testvére, de róluk azt olvassuk a János 7,5-ben, hogy ők sem hittek benne. Ezt világosan látjuk a Jézus életének különböző történeteiből is. Annak ellenére, hogy Jézus mellett voltak, hallották szavait, látták csodáit, mégsem hittek benne.

Milyen döbbenetes dolog ez. Élhet valaki hívő emberek közelében, hallhatja valaki Isten igéjét és mégsem hisz, mégsem jut hitre. Hívő családban és a szószék alatt ülve is el lehet kárhozni. Sokat tudhatunk Jézusról, aktívak lehetünk a gyülekezetben, de ha nem hiszünk, akkor ez semmit sem segít. Ezért az bizonyos, hogy a Jakab életében is ugyanolyan fordulat kellett elkövetkezzen, mint ami a Pál életében elkövetkezett. Ahogy az Úr a Pál életébe beavatkozott, úgy kellett ezt tegye a Jakab életében is. Mindenesetre, Nagypénteken Jakab még kívűlálló, de mennybemenetel után már ott van a gyülekezetben, mi történt tehát húsvét után?

Ezt Pál mondja el nekünk az 1Kor.15,7-ben. Eszerint megjelent Jakabnak is. Továbbit persze erről a megjelenésről semmit se tudunk.Vannak olyanok, akik kételkednek abban, hogy Jakab ekkor tért volna meg. Ezek szerint Jézus feltámadása után csak az övéinek jelent meg, de hitetleneknek nem. De Jakab nem az egyetlen hitetlen, akinek Jézus megjelent, hisz Pálnak is megjelent. Utoljára megjelent nekem is, mondja később erről Pál. És különös az, hogy épp Pál az, aki erről a megjelenésről tudósít.

De honnan tudhatott Pál erről a megjelenésről? Hát magától Jakabtól hallhatott erről, hisz többször is találkoztak. El tudjuk képzelni, hogy a beszélgetés folyamán Jakab, akinek a gyülekezete annyit szenvedett Pál üldözése miatt egyszer csak azt mondta Pálnak: mondd csak el nekem, hogy változtál te ennyire meg? És akkor Pál elmondhatta, hogy miként jelent meg neki az Úr a damaszkuszi úton, hogy megkérdezte: Saul, Saul mért kergetsz engem? Nem nehéz azt elképzelni, hogy mikor Jakab ezt hallotta nagyon elérzékenyült. Hisz mintha csak a saját történetét hallotta volna. S amikor Pál elhallgatott, akkor azt mondhatta: testvér, az Úr nekem is megjelent. És velem is az történt, ami veled, teljesen megváltoztam. Jakabnak azt  mondhatta Jézus: én vagyok az Úr Krisztus, akiben te eddig nem hittél. S akkor a hitetlenség kötelékei egyszerre szétszakadtak. És Jakab most már mint Megváltóját ölelhette át Jézust. Akkor lett igazán testvére az Úrnak, most már nem test és vér által, hanem a hit köteléke által. A Jézussal való találkozásban Jakab is halottból élővé, hitetlenből hívővé, istentelenből megtért ember lett.

Talán azt kérdezed: történik-e ilyesmi am? Igen, hála Istennek. Ahol a megfeszített és feltámadott Krisztus hirdettetik, ott ma is történnek ilyen csodák. Az Úr ma is megkeresi hitetlen testvéreit, a „Jakabokat és a Pálokat” és ellenségből baráttá teszi őket. Ez a két ember a hitetlenség nagy mélységeit járta be, de mindkettőjüket kiemelte onnan az Úr, s ezért lehettek most testvérekké.

Az, hogy Jézus megkeres és megújít embereket, még nem jelenti azt, hogy ők ugyanazt az utat fogják járni. Ők különböző helyeket és feladatokat kapnak az Isten országában. De ők testvéri jobbot nyújtanak egymásnak. Felismerik, hogy ők ugyanabban az evangéliumban hisznek és ugyanazt az  Urat szolgálják, de mégis másképp és más helyen. Az egyik a szövetség népének, a másik a pogányoknak hirdeti Krisztust. S amikor pedig nehéz kérdések és nézeteltérések adódnak a szolgálatban, akkor együtt tudnak imádkozni a megoldásért. Később a Jakab gyülekezetében éhség és szegénység üti fel a fejét s ekkor Pál az általa alapított gyülekezetekben gyűjtést szervez, hogy segítsen a bajba jutott jeruzsálemi gyülekezeten. Így lesznek ők igazi testvérek az Úrban, bárcsak lehetnénk mi is.

7 Sergius Paulus  

Text. Ap. Csel. 13, 4-12

Sergius Paulus a Pál apostol missziói munkájának az első gyümölcse. Persze ezt se lehet teljes bizonyossággal állítani. Hisz Pál már rögtön megtérése után, Damaszkuszban elkezdte hirdetni az igét. Lehet, hogy már ott tértek meg emberek a bizonyságtételére, de erről nem tudósít a Biblia. De erről az emberről igen, s itt valóban egy üdvtörténeti pillanat következik el. Miután a Szentlélek kiválasztotta Pált és Barnabást, hogy a pogányok között hirdesse az evangéliumot, az antiókhiai gyülekezet kézrátétellel felhatalmazta őket erre a szent szolgálatra. S ők mentek épp oda, ahova a Lélek küldte őket, s találkoztak azokkal, akik Isten akaratából hitre kellett jussanak. Ők csak egyet tudtak, mégpedig azt, hogy Isten küldte őket, s ők eszközök lehetnek az Úr kezében. Így találkozunk most Pál és Barnabás szolgálatának első gyümölcsével, aki nem más mint Sergius Paulus.

Az első missziói út a Lelek vezetése nyomán egy szigeten kezdődik el. Az Ésaiás próféta könyvének második felében nagyon sok szó esik a szigetekről. Ott fog a békesség evangéliuma felhangzani. Pál és Barnabás Ciprus szigetére érkeznek meg, ebben nyílván emberi meggondolások is szerepet játszottak., s ez az volt, hogy Barnabás ciprusi volt, jól ismerte a vidéket, az embereket és a zsinagógai közösséggel is jó kapcsolata volt. De ez nem baj, a Szentlélek sokszor ezeket az emberi dolgokat is felhasználja az evangélium hirdetésében, emberek hitre jutásában. El tudjuk képzelni, hogy mekkora izgalom volt bennük, mennyi kérdés volt a szívükben: vajon lesz-e eredménye a munkájuknak, meg fog-e térni valaki? Ők nyilván nagy dolgokat vártak, de az eredmény először elég soványnak ígérkezik.A zsinagógában nem szállnak ugyan szembe velük, nem tanusítanak nagyobb ellenállást, de eredmény se igen van. Nem jön létre gyülekezet, hisz később majd, amikor arról lesz szó, hogy végiglátogatják a megalapított gyülekezeteket, nem olvassuk, hogy a ciprusi gyülekezetet meglátogatták volna.. Az egész szigetet végigjárják, de úgy tűnik, hogy nincs vevő az evangéliumra.

Útjuk során Páfoszra jutnak, ez a sziget túlsó része. Itt sem számíthatnak emberileg nagy eredményre, hisz itt székel a Római Birodalom, azonfelül meg itt volt Vénusznak, a szerelem istennőjének egy nagy temploma, ami azt jelentette, hogy nagyon sokan az érzéki örömöknek hódoltak, az emberek romlottak és erkölcstelenek voltak. Mit lehet egy ilyen helyen várni? Azt a legkevésbé lehetne remélni, hogy épp a helytartó Sergius Paulus jusson hitre. S mégis ő lett az, s tudjuk, hogy a mennyben egyetlen megtérő bűnös felett is nagy öröm van. Ő nem akárki volt, a Római Birodalom képviselője, a prokonzul. Pál számára már az óriási dolog volt, hogy egy helytartó elé állhatott, hisz megtérése után azt az ígéretet kapta, hogy királyok és helytartók előtt fogja hirdetni Isten beszédét. Ez a helytartó minden valószínűség szerint hitetlen , bűnös világban nőtt fel. De különös az, hogy őt nem elégítette ki ez a világ, a Szentírás azt is elmondja, hogy ő egy nagyon értelmes, okos ember volt. Ő értelmével is rájött arra, hogy több kell legyen ebben a viágban, mint amit az ember szemeivel láthat. Ő nem azon bolondok közé tartozik, akik a zsoltár szerint azt mondják, hogy nincs Isten, sem azok közé, akiknek az a jelszavuk: együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk! Ez magyarázza azt is, hogy udvarában ott találjuk Barjézust, vagy más nevén Elimást, egy zsidó varázslót. Ez is azt mutatja, hogy ő egy kereső lélek és próbál választ kapni az élet nagy kérdéseire, s a pogányság válaszaival nem volt megelégedve. Ezért hívta Barjézust udvarába, de nyilvánvaló, hogy ez a varázsló nem adhatott neki megnyugvást.

S ekkor jön most a találkozás Pállal és Barnabással. A helytartó hivatja őket s figyelmesen hallgat az általuk mondottakra. Sajnos nem ismerjük ennek a beszélgetésnek a részleteit, csak annyit mond az ige, hogy Isten igéjét hirdették neki. Valószínű, hogy Barnabás is sokat beszélgetett vele, aki az egyetlen vigasztalásról tett neki bizonyságot. Pál pedig hirdette neki Krisztust, mint megfeszítettet, akinek áldozata által a bűnös békességre juthat Istennel. Így kezdi el a Lélek a maga áldott munkáját ebben az emberben, ebben a helytartóban.

Hogy itt valóban Isten Lelke munkálkodik, azt az is mutatja, hogy a Sátán is támadásba lendül. Ahol Isten nem munkálkodik, ott a Sátán mindig csendben marad. De most nyilvánvalóvá válik, hogy a varázsló kinek a szolgálatában áll, s kinek az erejével dolgozik. Világosan látszik ebben a történetben, hogy a Sátán minden igyekezete arra irányul, hogy az embereket távol tartsa Istentől és a hittől. Sőt ő azon is munkálkodik, hogy ha lehet, a már hitre jutott embert is elbuktassa. De hála Istennek, a hitre jutott embert már nem tudja Isten kezéből kiragadni. 

Pál apostol leleplezi a varázslót. Érdekes az is, hogy eddig Pál a Saulus nevét használta, mostantól viseli tudatosan a Pál nevet. Mostantól fogva Pál elszántan folytatja harcát a Sátán ellen. Barjézusban maga Sátán munkálkodik, és mindent megtesz azért, hogy Isten munkáját megakadályozza. Ő mind a mai napig ezt teszi. Ahol Isten igéje hirdettetik, ott a Sátán is mindig aktivizálódik. Mindent elkövet azért, hogy az emberek ne higgyenek Krisztusban és ne bízzák életüket Istenre. Az ördög minden lehetséges eszközt bevet, csak épp ne üdvözüljenek az emberek. Sokszor jön ilyen megtévesztő alakban, mint ez a Barjézus, aki látszólag prófétának látszik, de valójában hamis próféta, a Sátán szolgája. A Sátan eszközei ma is ugyanazok: a szórakozás, a földi örömökben való teljes elmerülés, a tévtanítás, a hamis prófécia.

De Pál munkája itt mégis meghozza első gyümölcsét, a varázsló pedig megkapja a maga méltó bűntetését. Nyilvánvaló lett, hogy Isten az erősebb. A varázsló, aki eddig arról volt híres, hogy éles a látása, megvakul, aki a világossággal szembeszegül az a sötétség birodalmába kerül.

Ez a történet már azt is jelzi, hogy azok, aki szembeszállnak Istennel, azok az örök sötétségbe, a kárhozatba jutnak. Sergius Paulusra ez óriási hatást gyakorol. Ami szeme előtt lezajlik, az legyőzi bizonytalankodását. A kételyek eltűnnek szívéből és életéből. A hite teljes bizonyosságra jut. Ennek a pogány helytartónak a szíve, ami tele volt nyugtalansággal és bizonytalansággal teljes békességre és bizonyosságra jut.

Ebben az első gyümölcsben az úr megmutatja, hogy az az ige, amit szolgái hirdetnek, az hiteles, megbízható, ha ezt a bűnös elfogadja, hitre jut és ezzel a hittel élhet és majd meg is halhat. Hogy mi lett Sergius Paulussal nem tudjuk. Valószínű, hogy mártírhalált kellett halnia, hisz ebben az időben a Római Birodalom véresen üldözte a keresztyéneket. De sokkal nagyobb dicsőséget kapott, mint a helytartói tiszt. A mennyek országának örököse lett és az is maradt örökre.

8 Silás 

Text. Ap.csel. 15,27, 32-34.4O,   16,1O.25.3O.31

Silásról először az Ap.csel 15 végén olvasunk, amikor Pállal elindulnak a második térítői útra. Tudjuk, hogy ez az indulás nem a legjobb pillanatban és hangulatban történt. Silás ugyanis „beugróként” kerül képbe, miután Pál és Barnabás szakítanak egymással. Ez bizonyára nem ment feszültség, keserűség, sőt harag nélkül. Milyen szomorú, hogy két ilyen jó barátnak és szolgatársnak a kapcsolata is így megromolhat egy adott pillanatban. Sok idő múlva megbocsátanak egymásnak, de már soha nem lesz a kapcsolatuk a régi. Úgy lesz, ahogy valaki találóan mondta: ha két ember között a kapcsolat megszakad, az olyan, mintha a hegedű húrja elszakad, össze lehet ugyan bogozni, de már soha nem nyeri vissza az eredeti hangját.

Isten azonban még ebből a rosszból is jót tudott kihozni. Ahogy a mondás tartja: minden roosszban van valami jó is, vagy ahogy kedvenc igehirdetőm Lüthi mondja: Isten a mi görbe vonalaink felett is egyenesen tud írni. Én példáúl egy holland család válása által jutottam el 2O évvel ezelőtt Izraelbe, a családnak ez nehéz volt, de Isten ezáltal nekem egy nagy ajándékot adott.

Az egyik jó, amit Isten ebből a szakításból kihoz az, hogy egy helyett két csapat indul el evangélizálni. Az ördög azt akarta, hogy egy se induljon, de Isten azt hozta ki belőle, hogy kettő indult. A másik jó az, hogy Silás is képbe kerül, Isten bevonja őt ebbe a csodálatos munkába, és Silás derekasan megállja a helyét, olyannyira nem, hogy semmmilyen negatív dolgot nem olvasunk róla a Szentírásban.A legismertebb történet Silással a filippibeli börtönben zajlódik le, ahol őket kalodába zárják, de ilyen szenvedések és megaláztatás közepette is egyszer csak énekkel kezdik el dicsőíteni Istent. Ezen kívül elég keveset tudunk Silásról, kevesebbet sajnos, mint Pál sok más munkatársáról. Még a nevével is gondban vagyunk. Lukács őt Silásnak nevezi, de három újszövetségi levélben ( 2Kor.,2Thessz., 1Pét.) a Silvánus vagy Szilvánusz névvel találkozunk. A második korintusi levél alapján szinte bizonyosra lehet venni, hogy egy és ugyanazon személyről van szó, hisz az áll, hogy ott ő Pállal és Timótheussal együtt hirdette az igét, ez egybevág az Ap.csel.18,5-el. Silás és Szilvánusz tehát egy és ugyanazon személy. A Szilvánusz a Silás latinosított formája, de az titok marad számunkra, hogy Lukács miért használja a görög, Pál és Péter pedig a latinosított nevét De ez ma sem ismeretlen, hisz engem is szólítanak Istvánnak és Pistának, s akinek két neve van, annak egyesek az egyik, mások pedig a másik nevét használják.

A Szentírás elmond róla néhány dolgot, amikből jól meg lehet rajzolni a személyét és jellemét. Először tulajdonképpen a jeruzsálemi zsinaton találkozunk vele, ahol az a nagy kérdés, hogy a pogányokból lett keresztyének meg kell-e tartsák a mózesi törvényt, s ha igen, akkor melyeket azok közül? Silás jelen van ezen a zsinaton, ahol nagyon súlyos kérdések kerülnek terítékre. Ő úgy jelenik meg, mint a jeruzsálemi gyülekezet vezetője. Ez arra utal, hogy ő zsidó ember lévén hamar feltűnt tehetségével, rátermettségével s hamar gyülekezetvezetőnek választják. Nehéz, zavaros időben kellett helyt állnia és ő ezt meg is tette. Ez a két dolog, hogy zsidó volt és hogy a vezetésben már tapasztalatokkal rendelkezett, alkalmassá tették őt arra, hogy Pál hűséges társa legyen a misszióban. A zsidó identitása fontos volt, hisz először mindig a zsinagógába mentek és így ő ott nagyon jól tudta, mit kell mondani, hogy lehet az embereket megközelíteni. Ő egy prófétai alkalt volt, Isten igéjét a próféták tekintélyével tudta tovább mondani. Nem véletlen az sem, hogy amikor a jeruzsálemi zsinat határozatát el kell vinni Antiókhiába, akkor egy Júdás Barsabás nevű ember társaságában épp őt küldik el, hogy a határozatot átadja és magyarázza. Azt lehet sejteni, hogy Silást annyira lenyűgözte az Antiókhiában végzett munka, hogy nem is tért vissza Jeruzsálembe, hanem ott maradt. Pál már Jeruzsálemből ismerhette őt, de itt a munkáját látva, sokkal jobban és mélyebben megismerhette Silást. S ezért is döntött úgy, hogy Barnabás helyére őt viszi magával a második térítői útra. S ebben a döntésben soha nem kellett csalódjon, s az is csodálatos gondviselése volt az Istennek, hogy Silás is rendelkezett római állampolgársággal, éppúgy mint Pál. Hisz Pál többes számban mondja: megvesszőztek, minket, holott római emberek vagyunk.

Silás tehát egy nagyon hűséges „második” lett, amikor Barnabás kiesett a szolgálatból. Isten őt már előtte készítgette, s amikor szükség lett rá, akkor be is állította szolgálatba. Mert Isten mindig gondosan figyel arra, hogy legyenek alkalmas munkások az ő szőlőjéban. Minden lelkipásztor és minden presbiter úgy kerül be a szolgálatba, hogy megürül egy hely és oda alkalmas embert keresnek. Mindnyájan úgy kerültünk arra a helyre, ahol vagyunk, hogy valakinek a helyére léptünk. Emberek kiestek elhalálozás, lemondás vagy más szolgálati helyre való távozás miatt, s Isten akkor minket választott arra, hogy „beugorjunk” és végezzük a szolgálatot. Most mi vagyunk a Pálok és Silások, akikre Isten az ő igéjét bízza. Bárcsak tudnánk a ránk bízott munkát hűségesen elvégezni.

Silás azonban nem csak segítőként volt ott, mint János-Márk az első úton, hanem Barnabás helyébe került. De az is nyilvánvaló, hogy ketőjük közül Pál volt a domináns, a vezető személyiség. Mindig ő szólal meg először, ő viszi a prímet. De Silás ott is van mellette és ha szükség van, akkor ő is megszólal. S ha megszólal, akkor ugyanazt mondja el, mint Pál. Ennek nagyszerű példája, hogy amikor felteszik nekik a börtönben a kérdést:Uraim, mit cselekedjek, hogy üdvözüljek, akkor szinte kórusban mondják: higgyj az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe! Nem kellett egyeztessenek egymással, hogy mit is mondjanak, hanem egy szívvel és egy szájjal mondták ugyanazt a választ. Nem volt soha sem különböző véleményük a lényeges dolgokban. Ennél nincs is fontosabb dolog az Isten országában, mint hogy a szolgák ugyanazt mondják. Nagyon fontos példáúl, ha egy gyülekezetben két lelkész is szolgál, hogy ugyanazt hirdessék. Lényegtelen kérdésekben lehet persze más a véleményük, de az evangéliumi üzenet szempontjából nem különbözhetnek, mert ezt a gyülekezet azonnal érzi és megsínyli. Milyen nagy áldás egy gyülekezetben, ha a lelkész és presbitérium ugyanazon a véleményen van a lelki dolgokban. De ugyanez érvényes a házasságra is, ahol nagyon fontos, hogy a szülők egy véleményen legynek a gyermekek nevelését illetően, de minden más fontos dologban is.

Egy másik szép példája Pál és Silás kiváló együttműködésének, hogy amikor a Lélek egy adott ponton lezárja azt az utat, amelyen menni akarnak, napokon át vesztegelnek, tanácstalanok, s miután Isten Pálnak látomásban ad tanácsot, amikor a mecedón férfi jelenik meg és mondja: jöjj által és légy segítségül nékünk. Amikor ezt Pál Silásnak elmondja, akkor Silásnak egy szó ellenvetése sincs, hanem szép egyetértésben indulnak el az ismeretlen útra Európa felé. Még egyszer hangsúlyozom: mekkora áldás, amikor két szolgatárs így tudja segíteni, támogatni egymást. Nem uralkodni akarnak egymás felett, ahnem segítik egymást a szolgálatban.

De még van egy szép mozzanata Pál és Silás együttműködésének:Ez egy nehéz pillanat, amikor mindketten ott vannak a filippibeli börtönben. Egy kilátástalan, nyomorúságos helyzet ez. Megvesszőzik őket, bezáratnak a börtön legszigorúbban őrzött részébe, kezeiket és lábaikat kalodába szorítják, úgy hogy még mozdulni se tudnak. Ilyen helyzetben nagyon könnyen megtörténik, hogy az egyik vádolni kezdi a másikat a kialakult helyzetért, egyik a másikat kezdi bántani és szidni. De ilyesmiről itt semmit sem olvasunk, hanem itt is mindketten ugyanazt teszik: imádkoznak, segítségül hívják az Úr nevét. Ilyen nehéz helyzetek gyülekezetek és családok esetében egyaránt adódhatnak. S ilyenkor megtelünk fájdalommal, keserűséggel, s elkezdünk mutogatni egymásra, elkezdjük vádolni egymást. De ha ezt tesszük, a helyzet mit sem fog változni, egyre rosszabbá válik, ahelyett, hogy jobbra fordulna. A vádaskodás, az egymásra mutogatás nem megoldás ilyen helyzetekben. De mekkora áldás, ha ilyenkor együtt tudunk imádkozni. Pál talán ezen az éjszakán adott hálát azért, hogy Siást választotta, hogy benne egy ilyen drága testvért kapott, akivel együtt tudott imádkozni, s együtt tudták magasztalni Istent.

Ennyit tudunk tehát Silásról. Később még egyszer feltűnik, mint Péter apostol titkára, aki megírja Péter első levelét. Ezért is hálásak lehetünk, de mindenek előtt azért, hogy Pálnak abban a nehéz helyzetben, amikor Barnabással szakított, egy ilyen hűséges társat ajándékozott bennen. 

Adjon az Úr nekünk is ilyen hűséges társakat a szolgálatban, a gyülekezetben, családban és az élet minden területén.

9 Timótheus 

Text. Ap.csel. 16,1-3, Fil.2,19-2O, 2Tim.1,5-7.14, Zsid.13,23

Timótheus kétségtelenül az egyik legismertebb személy, aki Pál körül forgolódik. Nevével az Újszövetség több könyvében is találkozunk, az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben, de Pál hat levelében, két levél neki van címezve, s ezen felül még a Zsidókhoz írt levél utolsó fejezete arról tudósít, hogy elengedték a börtönből. 

De annak ellenére, hogy sokszor olvasunk róla és hogy az első század keresztyénségének életében fontos szerepet játszott, mégis elég keveset tudunk róla. Ő egy olyan ember, aki sohasem állt előtérben, mindig meghúzódik a háttérben. Timótheus nem volt egy domináns, erős személyiség. Hogy ennek mi lehet az oka, azt nehéz eldönteni. De Pál szavaiból, aki lelki gyermekének nevezte, következtethetünk erre. Ilyeneket mond neki: senki a te ifjúságodat meg ne vesse, élj egy kevés borral gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre val tekintettel. Tehát Timótheus testileg egy gyenge, beteges ember lehetett és akkor már értjük, hogy miért volt tartózkodó, visszahúzódó ember.

Először Pál második térítői útján találkozunk vele Lisztrában, ebben a kisázsiai helységben, ahol született és felnőtt. Pál már első misszói útja során is megfordult itt. Prédikált, gyülekezetet alapított, meg is kövezték itt. Ekkor nem találkozott Timótheussal, aki még gyerek lehetett ekkor. De ez a gyermek a két missziói út között hatalmas lelki fejlődésen ment át. Pált is meglepi mindaz, amit Timótheusról hall és személyesen tapasztal is. Az első és második térítői út között tehát hitre jutott, és komoly lépéseket tett a hit útján. A családjáról, származásáról annyit tudunk, hogy egy istenfélő zsidó anyának és egy pogány görög apának a gyermeke, aki nem foglalkozott a hit dolgaival. Ezt abból is sejthetjük, hogy Timótheus nem volt körülmetélve, ezt valószínűleg apja nem engedélyezte. Azt is tudjuk, hogy nagyanyja is hívő asszony volt, aki nem örült leánya pogány emberrel kötött házasságának. Úgy tudjuk csak elképzelni, hogy Timótheus édesanyja a nagymama beleegyezése nélkül kötött házasságot ezzel a pogány emberrel, és már ez is sok mindent elmond Timótheus gyerekkoráról. Erről Pál is említést tesz, és azt írja, hogy már korán ismerte az írásokat, mivel édesanyja és nagyanyja is komoly hívő asszonyok voltak.

Az is valószínű, hogy neveltetésében nagyanyja fontos szerepet játszott, főleg akkor, amikor apja ezt megtiltotta az anyjának. Az is elképzelhető, hogy a nagymama titokban tanította őt a hit dolgaira, az írások ismeretére. Mindezt persze nem tudjuk biztosan, de el tudjuk képzelni, tény azonban az, hogy anyjában és nagyanyjában képmutatás nélküli, igaz és élő hit lakozott. 

S hála Istennek ez a hit nem állt meg a harmadik nemzedékben sem. Mert bizony megtörténhetett volna, hogy a hit épp itt Timótheusnál, a harmadik nemzedékben áll le, szakad meg. Milyen szomorú az, amikor a hit vonala egy családban megszakad, milyen fájó dolog azt látni, hogy a nagyszülők, szülők még hitben jártak, de az unokák, dédunokák már szakítanak Istennel, hittel, egyházzal. Ó, de hányszor kell ezt nekünk fájdalmasan látni és átélni. Bárcsak a mi családunkben ne így lenne.

Pál lelki gyermekének nevezi Timótheust, akit úgymond az evangélium által szült. Ezzel Pál arra a lelki kapcsolatra utal, ami kettejük között volt. Az titok marad számunkra, hogy miként jutott élő hitre ez az ifjú. Azt bátran feltételezhetjük, hogy ez azzal kezdődött, hogy Pál első térítői útján Lisztrában hirdette az igét, és a gyermek Timótheus szívében már ekkor vágy támadt Isten után. Nem riasztotta el az a tény sem, hogy Pált itt megkövezték, s az a hit , ami ekkor felébredt benne, nem tűnt el akkor sem, amikor Pál már eltávozott a városból. Pált meglepi az a tény, hogy ez az ifjú rövid idő alatt ekkora lelki fejlődésen ment át, s ezt megerősíti benne a lisztrai és ikóniumbeli atyafiak bizonyságtétele is.

Timótheus „konfirmált” Pál jelenlétében, s Pál nagyon megszerette ezt az ifjút, mert felismerte benne azt, ami benne is megvolt: a Jézus Krisztusban való élő hitet. Amikor Pál és Silás Lisztrából tovább akartak menni, Pál kérte őt, hogy jöjjön ő is velük, amit Timótheus szívesen el is fogadott. Tette ezt nem kalandvágyból, hanem azért, mert érezte, hogy az Úr hívja őt a szolgálatra. De volt egy kis probléma. Mivel anyja zsidó volt, ezért őt az emberek zsidónak tekintették, de nem volt körümetélve. Pál számára ez nem volt üdvösség kérdése, hisz a pogányokból lett keresztyéneket a jeruzsálemi zsinat végzése alapján nem kellett körölmetélni. Titusz, mivel ő pogány származású volt, már nem metélkedett körül. De Pál ragaszkodik Timótheus körülmetéléséhez, mert ha ez nem történik meg, akadály lett volna a zsidók felé az igehirdetésben. Timótheus ebbe beleegyezett, bár tudjuk, hogy ez felnőtt korban nagy fájdalommal járt, de az ügy érdekében kész volt ezt bevállalni. Istenért ő mindenre kész volt. És ez az, ami végig jellemzi Timótheust. Ő az az ember, aki háttérben maradva kész mindent megtenni, ami a Krisztus ügyét szolgálja és az evangélium terjedését elősegíti. Ő ebben tökéletesen hasonlít lelki atyjára, aki egyszer azt mondta: még az életem sem drága nékem, csakhogy elvégezzem futásomat örömmel.

Milyen áldott dolog, ha ilyen emberek vannak gyülekezeteinkben, akik készek a keresztet felvéve, önmagukat megtagadva követni Krisztust , bárhová is megy. Milyen nagy ajándék az olyan szolga, aki kész megtagadni a saját vágyait, ambicióit, csakhogy embereket nyerhessen meg Krisztusnak. Akik a zsidóknak zsidóvá, a görögnek göröggé tudnak lenni, csakhogy megnyerhessék őket a szent ügy számára.

Timótheus az ő egész életével, magatartásával példakép, főleg a fiatal keresztyének számára. Pál ezt hamar meglátta és értékelte és igaza lett, hisz soha nem kellett csalódnia Timótheusban. Élete végéig jó és hűséges munkatárs maradt. Csak olyankor váltak el útjaik, amikor Pál valamilyen feladatot bízott rá. De máskor úgy állt Pál mellett, mint senki más a munkatársak közül. Ezt Pál meg is írja a filippibeliekhez írott levelében. Nyugodtan rábízhatott üzenetet, vagy bármilyen más feladatot, s tudhatta, hogy ő ezt hűségesen el fogja végezni. Ez Pál számára nagyon sokat jelentetett. Ez szépen kitetszik Pál apostol utolsó leveléből, amit épp Timótheusnak írt. Az apostol nagyon vágyakozik lelki gyermeke érkezésére, hogy vele legyen élete utolsó szakaszában. Hogy Timótheus megérkezett-e Pál kivégzése előtt, azt nem tudjuk. De ennyi elég: Timótheus Pál számára egy megbízható, hűséges munkatárs volt.

Azzal kezdtük a Timótheusról szóló igehirdetést, hogy Timótheus nem egy erős személyiség. Valószínű, hogy nagyon fiatal volt, amikor Pálhoz csatlakozott. S a fiatalnak szüksége van egy idősebb embernek a segítségére, támogatására, aki bátorítgassa és vezetgesse. Azt is elmondtuk, hogy Timótheus fizikailag, testileg sem volt egy erős alkat. Pál sokat aggódik is emiatt. Ezért írja, hogy éljen egy kevés borral gyakori gyengélkedésére való tekintettel. Az Úr ennek az embernek az életével minket is tanítani akar. Mi olyan sokszor húzódozunk, amikor az Úr minket egy feladattal bíz meg, ilyeneket mondunk: én erre nem vagyok képes, még túl fiatal, tapsztalatlan vagyok, az egészségem se bírja, én nem tudok stresszt, feszültséget hordozni Timótheus nem mondott ilyeneket bár joggal mondhatta volna. Annyi szenvedésen, nehézségen, üldöztetésen kelett átmenjen, még börtönbe is került. Hogy tudott ez a gyenge fizikumú ember mégis ilyen csodálatosan helyt állni? Mi volt Timótheus életének a titka? Hát az, amit Pál egyszer így írt neki: benned van az isteni kegyelem ajándéka. Akiket az Úr elhív, azokat ő alkalmassá is teszi. De ezért mi is felelősek vagyunk, hisz a kegyelmi ajándékot fel kell magunkban gerjeszteni. Pál erre nézve tanácsokat is ad Timótheusnak, amik nekünk is nagyon hasznosak lehetnek: maradja meg azokban, amiket tanultál,, gyakoroljad magad a kegyességben, tanulj és taníts, a rád bízott drága kincset őrizd meg, hirdesd az igét, az evangélista munkáját végezzed, harcold meg a hitnek szép harcát.

Timótheus is megtapasztalta, és mi is megtapasztalhatjuk, amit lelki atyja Pál így mondott: mindenre erőm van a Krisztusban, aki engem megerősít.

1O Lukács az orvos 

Text. Kol.4,14

Amikor a Lukács életével kezdünk foglalkozni, egy különös nehézséggel találkozunk. Jóllelehet Lukács az egyik legismertebb a Pál körüli emberek közül, s minden kétséget kizáróan egyike azoknak, akik legtöbb időt töltöttek Pál társaságában, mégis nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre az életéből. Az újszövetségi írásmagyarázók közül sokan foglalkoztak az életével  és sokszor egymásnak ellentmondó következtetésekre jutottak. Az egyik szerint Lukács görög volt, mások szerint pedig zsidó. Ezért nagyon elővigyázatosan kell közelednünk Lukács személyéhez és a Biblia, valamint más források alapján megpróbálunk hiteles képet festeni róla.

Ha megvizsgáljuk közelebbről az életét, az tűnik valószínűnek, hogy ő nem zsidó volt, hanem görög, vagyis az Izraelen kívüli hellén világból származott. Kol.4,1O-11-beben olvassuk: köszönt titeket Aristárkhus , az én fogolytársam és Márk a Barnabás unokatestvére, és Jézus, akit Justusnak is hívnak, kik a zsidók közül valók( szó szerint a körülmetélkedésből valók) S ezek után a 14-ik versben van szó Lukácsról, aki más atyafiakkal együtt nem a körülmetélkedésből való, vagyis nem zsidó. Honnan származik hát ő? A Szentírásban erről nincs szó, Eusebius egyházatya 3OO körül azt írja, hogy Lukács Antiókhiából származott. Ennek köszönhető az is, hogy Antiókhiáról nagyon sok szó van az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben. Az is nagyon érdekes dolog, hogy az Újszövetség két könyvét is ő írta, a Lukács evangéliumát és az Apostolok cselekedeteit, de egyikben se találkozunk a nevével. Azt, hogy ezt a két könyvet ő írta a Muratori kánonból tudjuk.

Egy másik izgalmas kérdés az, hogy milyen viszony volt Lukács és Teofilus között., akinek mindkét könyvét dedikálta? Azt feltételezik, hogy Teofilus egy gazdag római polgár volt, aki a szegény Lukácsot, aki rabszolgája lehetett, felszabadította, örökbe fogadta és ő taníttatta az orvosi pályára. Ez abban a korban nagyon is lehetséges volt, de bizonyosat erről sem tudunk. Egy azonban biztos: Lukács nagyon szerette és tisztelte Teofilust. Lukács mindenképp hálás volt iránta és így igyekezett kimutatni háláját. Hisz mivel hálálhatta meg jobban a szeretetét, mint azzal, hogy kezébe adta azt az evangéliumot, amiben ő is megtalálta üdvösségét?

Mindenesetre Lukács, aki pogány orvos volt, és mint ilyen Asklepios a gyógyitás istenének imádója volt, mégis Isten gyermeke lett. Így az orvosi tudását is Isten szolgálatába állította. De Lukácsnak volt egy másik nagy ajándéka: az írás. Nagyon magas szinten beszélte és művelte a görög nyelvet. Az írásmagyarázók szerint ezért is következtetnek arra, hogy görög kellett legyen. Az is látszik, hogy jól ismerte a Septuagintát, az Ószövetség görög fordítását. Mint orvos nagyon sok orvosi kifejezést használ, az orvos szemével írja le azokat a betegeket, akiket Jézus meggyógyított. Az egyik ilyen szakkifejezés a „meglátogatni”, amit példáúl Luk.1,68-ban használ, hogy a naptámadat meglátogatott minket a magasságból. Az a részletesség, ahogyan Lukács leírja Jézus születését, szintén arra utal, hogy ő egy orvos szemével nézi a világot. De most nem úgy beszélünk Lukácsról, mint orvosról, mégcsak úgy sem, mint íróról, hanem úgy mint Pál körüli emberről.

Lukács a második könyvében, az Apostolok cselekedeteiben leírja, hogy milyen munkát végzett el a mennybement Krisztus az ő apostolai által. Ez a könyv, nem annyira magáról az üdvösségről szól, hanem annak hirdetéséről, a gyülekezetek alapításáról, Isten országának a földön való épüléséről. Nem véletlen, hogy az első könyve Jeruzsálemben kezdődik, a második pedig Rómában ér véget. A Krisztus evangéliuma eléri az akkori világ fővárosát, és abban is bátorsággal hirdettetik. Ennek már ő is fül és szemtanuja volt, hisz az események nagy részénél ő maga is jelen volt. Az Apostolok cselekedetei könyvben egy érdekes fordulat van a 16,1O-ben, innen kezdve a leírás nem többes szám harmadik személyben van, hanem többes szám első személyben. Ez az a pillanat, amikor Pál Troásban van, ott látomást kap és elindul Európa felé. Nem tudjuk, hogy Lukács hogyan jutott oda. De ahogy már írtam, ettől kezdve a leírás”mi” formában folytatódik, ezért arra lehet következtetni, hogy együtt mentek Filippibe, de valamilyen ok miatt ő ott maradt. Akkor csatlakozik újra Pálhoz, amikor Pál újra Filippibe jött, s ettől kezdve végig kíséri Pált, el egészen a római fogságig.

Lukács tehát mindent elkövetett azért, hogy Pállal maradhasson és leírhassa az evangélium diadalútját. Lukács Pál egyfajta titkára, íródeákja is volt, minden valószínűség szerint Pál több levelét ő fogalmazta. De beszéljünk most arról, hogy mit jelenthetett Pál számára, hogy egy orvos szüntelen vele volt Lukács személyében. Ez két dolgot jelentett Pál számára. Először is tudunk arról, hogy Pál testébe tövis adatott, ami végigkísérte egész életét, és ami akadályozta is őt az evangélium szolgálatában. Nem tudta mindig elvégezni azt, amit pedig szívesen elvégzett volna. Nem tudjuk persze azt sem pontosan, hogy mi volt ez a testébe adatott tövis. De Pál ezt úgy élte meg, mint egy olyan eszközt, ami őt alázatban tartotta, hogy el ne bizakodjon a kijelentések nagysága miatt, amiben neki élete során bőven része volt. Amikor a tövisről hallunk nyilván valamilyen betegségre, gyengeségre gondolunk, de pontosan nem tudjuk, hogy milyen betegség, gyengeség lehetett ez. De az biztos, hogy Pál egy olyan ember volt, aki többféle betegséget is hordozott magában. Ezért is volt Isten gyöngéd, gondviselő szeretete, hogy egy orvost rendelt mellé, aki szüntelenül segítette, gyógyítgatta, orvosi tanácsokkal látta el. A tövis azt a célt szolgálta, hogy Pál ne bizakodjon el, Lukács pedig azt, hogy a tövis ellenére is tudjon szolgálni, talpon maradni.

Az is sokatmondó, hogy Pál nem egyszerűen orvosról beszél, amikor Lukácsról ír, hanem szeretett orvosról, ami azt jelentette, hogy Lukács szeretettel gyakorolta a hivatását. Ő is szerette azokat, akiknek szolgált, és a betegei is szerették őt. Pál is nagy ajándéknak érezte azt, hogy egy ilyen ember, egy ilyen szerető szívű orvos lehetett mindig mellette. Hisz mennyi szenvedésen ment át, mennyi sebe volt, hány fertőzéses járvány tombolt abban az időben, mekkora segítség volt a börtönviszonyok között is a Lukács segítsége, szaktudása. Hogy Pált mindezeket átélte, hogy sok betegségből meggyógyult, ezt emberileg mind Lukácsnak köszönhette.

Végül két megjegyzés, az egyik a családomból, a másik a gyülekezetemből való. Édesapám egy nagyon beteges ember volt, fiatal korában már súlyos tüdőbeteg lett, s életét emberileg annak köszönhette, hogy épp akkor a harmincas évek elején jelent meg a penicilin, a TBC ellenszere. Egész életében rengeteg gyógyszert szedett be, de kibírta a kommunizmus rettenetes börtönéveit, s utána még 2O évet szolgálhatott s 76 éves koráig élhetett. Ő is nagyon sokat köszönhetett orvos barátainak, akik szeretettel kezelték, tanácsolták, gyógyítgatták. A másik, hogy gyülekezetünknek több mint 3O éven át orvos főgondnokai voltak, akik a gyülekezetben a híveket rengeteget segítették, s így Isten országának építését is előmozdították. Legyünk értük, az orvosokért nagyon hálásak, becsüljük meg és szeressük őket. Rendeljen a gyülekezetekbe mindig ilyen hívő, áldott életű orvosokat.

11 Lidia és a börtönőr

Amikor Pál és Silás megérkeztek Európa első városába Filippibe, valami különös feszültség lehetett a szívükben.Mi minden vár itt rájuk? Kikkel fognak itt találkozni? Hisz ők nem csak úgy találomra, véletlenül jöttek ide. Hisz maga a Szentlélek vezette őket ide, s ha ő küldte, akkor kell legyen áldás munkájukon, bizonyságtételüknek lesz gyümölcse. A Lélek nem engedte őket Kisázsiába menni, ahol pedig virágzó gyülekezetek születtek, amelyek szüntelen növekedtek számban és lélekben is. Mit akarhat ennél többet Isten szolgája, csak szent irígység lehet a szívünkben, ha erre gondolunk, egy olyan időben, amikor a legtöbb gyülekezet apad és lélekben is gyengül? Isten most nem engedi, hogy a virágzó gyülekezetekbe menjenek, hanem egy macedón férfi éjjeli látásban való hívása ide hozta őket.

Ezek után feszülten várták, hogy mi fog most itt történni? De ami várta őket, az nem volt valami lelkesítő. A macedónok nem várták őket tárt karokkal. Már jónéhány napja ott vannak és nem találnak semmilyen kapcsolópontot. Szinte már azt mondanánk: unatkozni kezdtek. S később is csak Lidia és a börtönőr lesz itt keresztyén. Az Isten országában sokszor van ez így, sokszor nem történnek látványos dolgok, tömeges megtérések, hanem csak egy-két ember jut hitre, Isten megismerésére. Az egyház történetében vannak nyilván ébredési idők, amikor nagy tömegek térnek meg Istenhez. Édesanyám mindig lelkesen mesélte, hogy Magyarországon, ahol ő született és élt, a 3O-as évek végén, 4O-es évek elején nagy ébredés volt a fiastalok között, ezrek özönlöttek csendesnapokra, lelki alkalmakra. De ez inkább csak kivétel, Isten inkább egyenként gyűjti be seregét. De az, hogy csak páran is, de mégis voltak Istenhez megtérő emberek, mégis nagy reményt adhatott Pálnak és Silásnak, hogy az első zsenge már megvan és lesz majd aratás is. 

Először egy asszony tért meg, Lidiának hívták. Nem tudjuk, hogy ez személynév-e vagy pedig származási helyére utal. Ő eredetileg nem európai ember., hanem Kisázsia Thiatíra városából való. Bíborkereskedő volt, és minden valószínűség szerint kereskedelmi, üzleti okok miatt jött Filippibe. Ő pogány származású volt, de hallott Izrael Istenéről, és amit hallott, az nagyon megragadta. Így lett prozelita, vagyis pogányból zsidóvá. Ez így számára egy közbeeső állomás lett az evangélium felé vezető úton. Mivel Filippiben nem volt zsinagóga, pár asszonnyal együtt egy folyó partján gyűltek össze szombatnapon imádkozni. És itt keresztezi egymást Pál és Ligia útja. Itt ezen a bizonyára festői helyen hall Lidia először az evangéliumról, ami arról szól, hogy Isten minden ígérete Jézus Krisztusban teljesedett be. Azt mondhatjuk, hogy ez a megszokott útja annak, ahogyan egy bűnös ember az evangéliummal találkozik. A bűnös ember egy olyan helyre kerül, ahol Istennek egy szolgája hirdeti az igét. Valaki egyszer ezt így mondta: ha valaki vizes akar lenni, akkor álljon az esőbe, ha pedig valaki meg akar térni, az menjen a templomba, ahol szól Isten szava. Lidia ott volt, a helyén volt, és Isten megtalálta őt ott. Légy te is mindig ott a templomban, az ige alatt, hogy az ige téged is megtalálhasson, megragadhasson.

De volt Filippiben egy második gyümölcs is, és az a börtönőr, ma azt mondanánk börtönparancsnok, ő nem volt a gyülekezetben, nem volt a templomban, hogy az igehirdetést hallgassa. S úgy találkozik Pállal és Silással, hogy azok a börtönébe kerülnek, eleinte semmi érdeklődést sem mutat e különös foglyok iránt.  De ő mégis ahhoz a nyájhoz tartozott, amit az Úr be akar gyűjteni az ő karámjába. De nem úgy, hogy ő megy Isten szolgáihoz, hanem úgy, hogy a szolgák jönnek hozzá. Ez nem volt könnyű és egyszerű, mert ahhoz, hogy Pál és Silás a börtönőrrel kapcsolatba kerülhessen, ahhoz őket le kellett tartóztatni és bilincsbe kellett verni. Amikor 6O évvel ezelőtt nagyon sok lelkipásztor a börtönbe került, áldott emlékezetű Szilágyi Sándor lelkipásztor azt mondta: most a papok nem mehetnek be szabadon a börtönbe prédikálni, de az Úr bilincsben beviszi őket. Isten útjai mindig különösek, ő különös utakon és módokon tud embereket egymáshoz vezetni.

A börtönben közben földrengés lesz, s a börtön ajtói kinyílnak. A börtönőr látva, hogy egyes rabok menekülnek, öngyilkosságot akar elkövetni, de ebben őt Pál és Silás akadályozza meg, s amikor ezek után remegve borul lábuk elé és megkérdezi, hogy mit kell cselekedjen, hogy üdvözüljön, meghallja Isten szolgái szájából az evangéliumot: higgy az Úr Jézusban.

Ez a börtönőr egy egészen különös, szokatlan módon jut hitre. Nem egy templomban, hanem egy börtönben. Huszonhárom éve járok be Isten kegyelmét és az evangéliumot hirdetni a marosvásárhelyi börtönbe. Nem tudom, hogy szolgálatom által hányan jutottak ezáltal hitre és új életre. Nem is kell tudnom, majd az Isten országában ki fog ez is derülni. De remélem, hogy az a sok bizonyságtétel, beszélgetés, amiben mindig az evangéliumot próbáltam eljuttatni ott is az emberekhez, nem volt hiábavaló. Hogy nem volt véletlen, hogy Isten úgy igazgatta a történelem folyását és az én személyes életemet és szolgálatomat, hogy a börtönben is kereshettem az elveszetteket és hívhattam őket megtérésre.

Itt is láthatjuk, hogy az emberek bár különböző módokon jutnak hitre, de mégis itt is igaz, amit Pál a Római levélben így mond: a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által. Lidia és a börtönőr más-más úton jut hitre, de kettőjük megtérésében van mégis egy hasonlóság, mégpedig az, hogy mindkettőjüknek hirdettetik az evangélium Persze ez nem jelenti azt, hogy mindazok, akik hallják az evangéliumot, hinni fognak. Hisz a folyó partján több asszony is volt, akik hallgatták Pál és Silás bizonyságtételét. De csak Lídiáról olvassuk, hogy az Úr megnyitotta a szívét. És a börtönben is többen voltak, akik hallgatták Pál és Silás énekét és szavait, de csak a börtönőr jutott hitre. A szívek megnyitása annak a Léleknek a munkája, aki a hitet is munkálja az emberek szívében. Ő nyitja meg a szívet és teszi fogékonnyá az evangélium számára.

Akárhogyan is legyen, az nagyon fontos, hogy hallgassuk az igét, mert eközben Isten a mi szívünket is megnyithatja és befogadhatjuk az Urat az életünkbe. Nyilvánvaló, hogy hitet adni, egy életet újjáteremteni, ez egyedül a Szentlélek munkája. De ő ebben eszközöket használ fel, és az ige az egyik leggyakrabban használt eszköz. A hitre jutás általános útja az, ahogyan Lídia jutott hitre. Persze nem az egyedüli, mert épp ez a történet mutatja, hogy Isten más utakat is találhat arra, hogy embereket hitre vezessen. De mégis a legtöbbször úgy történik, hogy emberek hallgatják Isten beszédét, az igehirdetést, s egyszer csak Isten Lelke elkezd munkálkodni az életükben és előbb-utóbb megszületik a hit.

Végül azt lássuk meg, hogy bár ezek az emberek más más úton jutnak hitre, de a hit gyümölcse ugyanaz lesz az életükben. Mert nyilván fel lehet tenni a kérdést: miről ismerhető az fel, hogy valaki hisz, hogy valakinek az életében Isten már munkálkodni kezdett? Itt két olyan embert látunk, akik nem csak más módon jutottak hitre, hanem egészen más világból jöttek. Az egyiket Isten kedvesen és fokozatosan juttatta hitre, a másikat pedig hirtelen, egy rettenetesnek mondható esemény által. De a gyümölcs, a végeredmény ugyanaz. Először is egy új kapcsolat jön létre mindkettőjük életében Isten felé, aminek a külső jele a Szenthárosmság Isten nevében felvett keresztség, Isten kimondja mindketőjük élete felett: mostantól fogva az enyém vagy.

A második gyümölcs, hogy mindkettőjük szívében szeretet ébred az evangélium hirdetői, az apostolok felé.Lídia befogadja őket házába, ami valószínűleg egy nagy és tágas ház lehetett, ahol néhány napig nagy örömben és kedves ellátásnak örvendve tartózkodhattak. A hit megteremt egy különös közösséget, amit az Apostoli Hitvallás a „szentek közösségének” nevez. A börtönőrnél is nagyon szépen lehet ezt látni. Néhány órával azelőtt még Pált és Silást minden együttérzés nélkül megbilincseltette, kalodába záratta, most pedig mossa a sebeiket és asztalához ülteti őket.

Legvégül pedig mindkettőjükről azt olvassuk, hogy házuk népe is hitre jutott. Ebbe beletartozhattak a házastársak, gyermekek, szolgák. A körülöttük élő emberek is megláthatták, hogy valami igazi, hiteles dolog történt az életükben. A családtagjaik látva az ő megtérésüket, szintén hitre jutnak, mekkora kegyelem ez.

Ennek a két embernek a megtérése mutatja,, hogy Pál és Silás nem tévedett akkor, amikor a látásnak, a Szentléleknek engedelmeskedve Európa felé vették az irányt, Isten megáldotta is munkájukat, és gyümölcse lett a szolgálatuknak, bizonyságtételüknek. Akiknek hitre kellett jutni, akiknek be kellett jutni az Isten országába, azok hitre jutottak és bejutottatk és ez kétezer éve még mindig így van. Imádkozzunk sokat Európáért, hogy Lídiának és a börtönőrnek sok utóda, követője legyen ma is.

12 A leányka, akiben a jövendőmondás lelke volt 

Text. Ap.csel.16,16-18

Pál körül mindenféle ember volt, barátok és ellenségek, hűséges segítők és olyanok, akik mindent elkövettek, hogy munkáját akadályozzák, akik készek voltak életüket is kockára tenni érte, de olyanok is, akik készek lettek volna őt megölni, ha módjuk lett volna rá. De Pál körül láthatatlan hatalmasságok is voltak, akikről Pál az Efézus 6-ban, mint levegőbeli hatalmasságokról, fejedelemségekről beszél, akik ellen neki sokszor ádáz küzdelmet kellett folytatni. Pál ismerte a Sátánt és csatlósait és azokat az erőket is, amelyekkel ezek rendelkeztek, s amik ellen csak a teljes lelki fegyverzettel lehetett felvenni a harcot. A Sátán ravaszságai, ahogy az erdeti szöveg mondja, a stratégiái nem voltak ismeretlenek előtte. Amikor csak tehette Pál leleplezte és megszégyenítette a Sátánt és seregeit.

Filippiben is színre lépett a Sátán, mégpedig világosság angyalaként. Ő így jön a legszívesebben, ahogy a hollandok mondják: nem fapapucsban, hogy mindenki hallja, hanem lábújjhegyen, hogy senki ne vegye észre. Egy biztos: ahol az Úr elkezdi munkáját, ott a Sátán is működésbe kezd. Filippi volt Európa első városa, ahol Pál megpróbált hídfőt kiépíteni az evangélium számára, hogy innen elindulva majd eljuthasson a birodalom fővárosába, Rómába.

Itt találkozik ezzel a lánnyal, akiben egy tisztátalan lélek, a jövendőmondás lelke lakott. Egy pár ember rájött arra, hogy ezzel jó jövedelmet lehet szerezni, hogy ez egy jó nyereséget hoz, és ők ezt maximálisan ki is használják. Kuncsaft van bőven, valósággal áramlanak az emberek, akik a jövőben tudni akarják, hogy mi következik rájuk. Az őket egy csepet se érdekelte, hogy ez a leányka egy gonosz lélek megszálottságában, rabságában szenvedett.

Nos, ez a lány most Pál után szalad és kiabálja: ezek a Magasságos Isten szolgái, akik nekünk az üdvösség útját hirdetik. Ezt olvasva azt mondhatnánk: hát mi a baj ezzel? Hisz még reklámot csap a Pál munkája számára. De Pál nem örül ennek az ingyen reklámnak. Az eredeti görög szövegben az áll, hogy ebben leánykában egy Python-lélek volt, ez egy kígyó volt, aki a mitológiába a delphi jósda bejáratát őrizte. Ez a leányka tehát a kígyó bűvöletében élt. Ő a kígyó megszállotja volt, aki Évát is félrevezette a Paradicsomban, aki a Jelenések könyve szerint a megszületendő gyermeket is el akarta nyelni, és aki háborút folytat a Bárány követőivel szemben. Ennek a leánykának az életében láthatjuk, hogy mit jelent, hogy mit jelent, ha valaki megnyitja életét a kígyó előtt. Aki ezt teszi, az teljességgel az  ő szolgálatába kerül, az így szól: szólj Sátán, mert hallja a te szolgád! Talán azt mondjuk: de az amit mond, az mégsem rossz. De az eredeti szövegből kitűnik, hogy tulajdonképpen azt mondja ez a leányka, hogy az apostolok az üdvösség egyik útját hirdetik, tehát nem az egyetlen útját, hanem csak egyet a sok közül. Az üdvösségre több út is van, ezek az emberek egyet hirdetnek a sok közül. Mintha azt mondaná. Én is hirdetek egyet, ők pedig hirdetnek egy másikat, mi itt jól megférünk egymás mellett, s ki-ki azt választhatja, ami neki jobban tetszik.

Láthatjuk testvéreim, hogy mennyire időszerű ma is ez az ige, hisz ma egyre több az olyan ember, aki azt mondja, hogy nem csak egy út van az üdvösségre, mert ott van a spiritizmus, ott van a jóga, ott van a horoszkóp, agykontroll, keleti vallások. Az ilyen emberek azt mondják: tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy miben hiszel, a lényeg az, hogy higgyj valamiben, és hogy az segítsen rajtad. Nagyon kell vigyázzunk, mert ez egy nagyon veszedelmes tanítás, ne dőljünk be neki. Ma a vallások keveredésének a korát éljük, egyik Jézusban hisz, a másik Mohamedben, a harmadik Buddhában, a negyedik pedig önmagában. A lényeg az, hogy jól érezd magad, a többi az nem lényeges, mondják az emberek. Pál nem ezt vallja, hanem azt, amit Jézus is vallott: én vagyok az út, az igazság és az élet, senki se mehet az Atyához, hanem csalk én általam.

Ezzel kapcsolatban két dolgot kell elmondani: amíg Pál és Silás nem igen tesznek semmit, addig a Sátán is csendben marad. Akkor kezd mozgolódni, amikor Lídia megtér, befogadja az apostolokat a házába és az evangélium elkezd terjedni. A Sátán akkor kezd támadásba, amikor emberek megtérnek és imádkozni kezdenek, mert semmitől se fél úgy, mint az imádkozó emberektől. Hisz ahol az emberek imádkoznak, ott a menny erő mozdulnak meg, s ezt a Sátán minden áron meg akarja akadályozni.

Pál hagyja, hogy a leány ezt pár napig művelje. Vajon miért? Azért, mert ennek a lánynak az a híre van, hogy ő az igazságot mondja. De egy idő után Pál cselekszik. Kimondja Jézus Krisztus nevét és a gonosz léleknek távoznia kell  a lányból. Ahol az Úr megjelenik, ott a Sátán vereséget szenved.

Mert Jézus megmondta mennybemenetele előtt: nekem adatott minden hatalom mennyen és földön és később Pál épp ennek a filippibeli gyülekezetnek írja, hogy Jézus nevére minden térd meg kell hajoljon. Mert Jézus igenis Szabadító! Mi ezért az ő nevét kell valljuk, az ő nevét kell hirdessük minden megkötözöttnek. S hinnünk kell, hogy ebben a névben csodás erő van, ami elől meghátrál a Sátán és annak egész serege. Ne féljünk tőle, nekünk hatalmas Urunk van, aki mindenek felett diadalmaskodik. Nincs olyan mélység, amiből ki ne tudna emelni, nincs olyan megkötözöttség, bilincs, amit ő le ne tudna törni, nincs olyan lélek, amit ő ki ne tudna űzni az ő hatalmával, szavával. Ezért mondjuk, valljuk bátran az ő nevét, s meg fogjuk tapasztalni szabadítását.

13 Evódia és Szintikhé  

Text.Fil.4,2-3

Amint azt már eddig is láttuk, Pál környezetében mindenféle embert találunk.Vannak barátok és ellenségek, férfiak és nők egyaránt. Most épp két asszonyról lesz szó. Tudnunk kell, hogy az asszonyoknak fontos szerepük és küldetésük volt az első század gyülekezeteiben. Ebben a korban ez egy óriási dolog volt, hiszen ebben az időben az asszonyok egyszerűen nem számítottak, semmi szavuk nem volt a társadalomban, a különféle közösségekben. A zsidó törvények se sok lehetőséget adtak az asszonyoknak, s gondolnánk ez Pálnál is így lesz, hisz ő farizeusi nevelést kapott. De Pál megismerte Krisztust, aki ebben a kérdésben is gyökeres változást hozott. Pál munkatársai között sok asszonyt is találunk, ő nagyra értékelte szolgálatukat s ezt ebből az igéből is látjuk. Pál itt őket harcostársnak, küzdőtársnak nevezi. Ők a Filippibeli gyülekezetnek voltak a tagjai.

Láttuk azt, hogy először csak Lidia és a börtönőr jutottak hitre, de nemsokára már gyülekezet alakult, méghozzá egy virágzó gyülekezet. Tudjuk azt is, hogy Pálnak az összes közül ezzel a gyülekezettel volt a legszorosabb kapcsolata, hisz őt tekintették a gyülekezet alapítójának, lelki atyjukként tisztelték és szerették az apostolt. Nem véletlen, hogy Pál ezt a gyülekezetet „örömömnek és koronámnak” nevezi. Látjuk ebből, hogy a hit milyen szoros köteléket teremt, sokszor sokkal szorosabbat, mint a vérségi kötelék. Pál nagyon megszerette ezt a gyülekezetet, kifejezte vágyát, hogy találkozhasson velük, sok csomagot, anyagi segítséget is kapott ettől a gyülekezettől, s ez nagyon jól esett neki, hisz más gyülekezetek részéről nemigen részesült ilyesmiben.

Nos, ennek a kedves, szerető szívű gyülekezetnek voltak a tagjai ezek az asszonyok: Evódia és Szintikhé. Úgy tudjuk csak elképzelni, hogy ezt a levelet az egész gyülekezet jelenlétében olvasták fel, s minden bizonnyal ez a két asszony is jelen volt. Ők mindig is ott voltak, valahányszor csak összegyűlt a közösség, de az utóbbi időben már nem ültek egymás mellett. Ezt a gyülekezet is észrevette, hogy közöttük van valami gond, és épp ezért, most amikor a levélben elhangzik a nevük, mind felkapják fejüket és rájuk néznek.

Kik is voltak ezek az asszonyok? Sajnos, semmi mást nem tudunk róluk, mint amit itt olvasunk. Valószínű, hogy a helyi gyülekezet jól ismerte őket. És a mennyben is jól ismerték őket, ahol nevük be volt írva az Élet Könyvébe. Abból, amit Pál ír, arra következtethetünk, hogy ők a gyülekezet hűséges, aktív és odaadó tagjai voltak. Pál azt írja, hogy az evangélium ügyében együtt küzdöttek vele. Ez egy nagyon pozitív bizonyságtétel róluk. Annak ellenére, hogy Pál most meg kell intse őket, ezek az asszonyok jó oldalon álltak, az evangélium, a hit oldalán. Kálvin azt mondja róluk magyarázatában: szívük a helyén volt.

Együtt küzdöttek Pállal az evangélium ügyéért s itt az eredeti szövegben az „atléta” szót találjuk. Ez azt jelenti, hogy ugyanazon a versenypályán futottak, amin Pál is futott. Pál már előbb írt arról, hogy ő célegyenest fut ezen a pályán, hogy elnyerje a jutalmat. Ahogy Pál fut és körülnéz, ott látja Evódiát és Szintikhét is vele együtt futni. Mert őket is megragadta a Krisztus. Ők most együtt igyekeznek a dicsőséges cél felé, és igyekeznek minden erejüket bevetve a cél irányába. 

De ezekről az asszonyokról még több jót is lehet mondani. Ők munkatársak voltak az Isten országa építésében. Együtt futottak, együtt harcoltak, együtt építettek. Miben dolgozhattak együtt? Hát mindenek előtt az imádkozásban. Pálról tudjuk, hogy többször is kérte a gyülekezet tagjait, hogy imádkozzanak érte, tusakodjanak vele együtt az imaharcban. Ne felejtsük el, hogy az imádkozás egy komoly munka, és nagy áldás van azon, aki ezt végzi. De nyilvánvalóan segíthettek Pálnak a diakóniai munkában is, betegeket látogattak, szegényeket gondoztak, s bizonyságot tettek mindenkinek a hitükről. Mi csak kívánhatjuk, hogy bárcsak lenne minél ilyen több ember a gyülekezeteinkben, mint ezek az asszonyok.

Miután ilyen sok szépet és jót elmondtunk ezekről az asszonyokról, feletevődik a kérdés: miért kellett Pál intse őket, mégpedig nyilvánosan és név szerimt? Biztos, hogy ez nem valami kicsiség, bagatell dolog volt, hisz akkor Pál nem írna erről. Akkor név szerint nem nevezte volna meg őket, legfeljebb egy mondat erejéig írta volna, hogy igyekezzenek jó egyetértésben élni, bocsássanak meg egymásnak. Miért kellet Pálnak kifejezetten és név szerint foglalkozni ennek a két asszonynak az ügyével?

Nos, minden bizonyára azért, mert ez a viszály a két asszony között, az egész gyülekezetere nézve negatív hatással volt. Ha egy gyülekezetnek két ilyen ismert és elismert tagja nincs jóban egymással, feszültség van közöttük, akkor ez az egész gyülekezet életét és légkörét megrontja. Ha két ember a gyülekezetben nincs jóban egymással, akkor mindegyik próbálja az embereket a maga igazának megnyerni, és el is kezdődnek a gyülekezetben a pártoskodások, széthúzások, egyenetlenségek. Az egyik az egyiknek, a másik a másiknak ad igazat és máris kész a gyülekezet szétszakadása.

Nem tudjuk pontosan azt, hogy ez a két asszony min veszett össze, de azt tudjuk, hogy ezáltal a gyülekezet súlyosan károsodott. Érezzük Pál soraiból, hogy a gyülekezetben komoly gondok vannak. Már nincs az, hogy egyakarattal vannak, hogy egyik különbnek tartja magát a másiknál, nem tudtak már imádkozni és ez a kivülállók felé is rossz reklám volt, hisz azt mondhatták: minek legyünk keresztyének, hisz íme, azok is csak civakodnak egymással. Itt nem kevesebb forgott kockán, mit az evangélum ügye, a Krisztus ügye.

Mennyire időszerű ez a mi egyházi, gyülekezeti életünkben is. Mennyi egyenetlenség, széthúzás, meg nem értés, féltékenység van ma is a gyülekezetekben. Ez ma is a Sátán egyik legsikeresebb eszköze s kacag a markába, amikor Isten gyermekei között széthúzást tud szítani. Akkor már nem a hit szép harcát harcoljuk az evangélium ügyéért, hanem a mi egyéni harcunkat egymás ellen. Az ilyen egyenetlenség viszály olyan a gyülekezetben, mint a romlott gyümölcs a kosárban, hogy a többit is megrontja.

Egy ilyen helyzetben sokszor egy harmadik személy kell közbeavatkozzon, hogy két egymás ellen harcoló fél között újra helyreálljon a békesség. Ez történik most itt is, Pál valamelyik munkatárást kéri, Timótheust, vagy Epafrodituszt, hogy ők siessenek ebben a helyzetben a két asszony segítségére, hogy tudjanak egységre és békességre jutni. Ez nem könnyű, de nagyon áldott szolgálat lehet a gyülekezet életében.

Próbáljuk csak elképzelni, hogy milyen hatást gyakorolhatott e levél felolvasása a gyülekezetben. El tudjuk képzelni, hogy egyszerre csak síri csend lett. Az egész gyülekezet tudta, hogy Pál nagyon szereti őket s csak javukat akarja. Érezték Pál fájdalmát is, hogy most ilyen dolgokról kell írjon. Mindnáyjan érezték: ez a dolog, ez a viszály nem mehet tovább, itt valamit tenni kell. 

Miért van ilyen gond a gyülekezetben, kérdezhetnénk? Hát azért, mert nem élünk a Paradicsomban, s bár megváltott emberek vagyunk, de bűnösök maradunk, olyan bűnösök, akik minden gonoszra hajlandók vagyunk. Azért mert még nem vagyunk a célban, még útban vagyunk. Ezt Pál is tudja, s ezért írja, hogy az ő neveik fel vannak írva az Élet Könyvében. Nem csak ők vannak ott, hanem Kelemen is ott van, az ő nevük be van írva Jézus piros vérével, ők nemsokára mind ott fognak állni a Bárány trónja előtt. Evódia és Szintikhé is nemsokára ott fog állni, mondja az apostol. Honnan tudja ezt Pál? Hát onnan, hogy akiben Isten elkezdte az ő jó munkáját, abban be is fogja fejezni a teljes váltság napjára. Pál ott volt, amikor Isten az ő munkáját elkezdte ennek a két asszonynak a szívében, amikor Lídiához hasonlóan megnyílt a szívük az evangélium előtt. Isten pedig nem végez félmunkát.

Végül én ezt úgy tudom elképzelni, hogy amikor a két asszony meghallotta, akkor könny tolult a szemükbe és egymás nyakába estek. Bocsánatot kértek egymástól, megbékültek. És akkor jöhetett az,  az, ami a következő versben írva van: örüljetek az Úrban.. Amit Evódiáról és Szinttikhéről hallunk, az intsen alázatra bennünket, mert ilyen dolog velünk is bármikor megtörténhetik, mi is konfliktusba kerülhetünk a gyülekezet bármelyik tagjával, de ugyanakkor bátorítás is a mi számunkra, hogy nem kell a haragban, neheztelésben megmaradni, van gyógyulás, van megbocsátás, újrakezdés. Hallelujah!

14 Epafroditus, az önzetlen munkatárs 

Text.Fil.2,25-3O,  4,18

Még egy elmélkedés erejéig maradjunk Filippiben, hisz itt van még egy ember, aki megérdemli, hogy figyelmet szenteljünk neki. Ő teljes mértékben a filippibeli gyülekezethez kapcsolódik, és nagyon szoros kötelék fűzte Pálhoz. Ezt a levelet Pál a római fogságában írta, és Epafroditustól küldte el, amikor az visszatért Filippibe. Ez a levél akkor érkezett meg a városba, amikor Epafroditus visszaérkezett a gyülekezetebe. Valószínű, hogy Pál eleve úgy akarta, hogy a levél és Epafroditus egyszerre érkezzenek meg. Az is lehet, hogy Filippiben nem fogadták lelkesen, hisz ők úgy küldték Rómába, hogy addig maradjon Pálnál, amíg az börtönben lesz. Pál most megmagyarázza, hogy miért történtek másként a dolgok. Epafroditus minden valószínűség szerint azonos a Filemon levélben említett Epafrással A szülei pogányok lehettek, hisz gyermeküknek olyan nevet adtak, ami beszédesen szól arról, hogy milyen emberek lehettek és milyen jövőt szántak a gyermeküknek. Az Epafroditus név azt jelenti: Afrodité istennőnek odaszánt ember. Ez a szerelem istennője volt. A szülők tehát úgy gondolták, hogy gyermekük majd a gyönyörökben, a szerelmi mámorban fogja majd megtalálni a boldogságát. De Isten másképp döntött e fiú felől, úgy hogy kivonta őt a bűnös gyönyöröknek a világából és átvitte az ő csodálatos világosságába. Hogy ez mikor történt, azt pontosan nem tudjuk. Vajon a Pál prédikálására tért meg? Nem tudjuk, de valószínű, hogy így történhetett. De bárhogyan és bárki által is történt a megtérése, az mindenképpen a Szentlélek csodája. Így ez az ifjú átkerült a futó földi örömök világából, az örök szeretetnek a világába. A neve örökre emlékeztette őt arra múltra, amit a szülei neki szántak, ugyanakkor örökre hálás lett Istennek azért, hogy ebben az Úr teljes és gyökeres változást adott. Így Epafroditus Krisztusban Pál testvére lett és egyáltalán minden hívőnek testvére. Ő egy nagyon önzetlen, szolgálatkész ember volt. Pál Rómában nem sok ilyen embert talált, hisz nagyon sokan csak a saját érdekeiket keresték. Epafroditus olyan ember volt, aki kész volt mindent odaadni Jézus Krisztusért, a gyülekezetért és Pálért. Pál őt az eredeti szövegben „liturgusnak” nevezi, ami nekünk ismerősen cseng, és az istentisztelettel szoktuk használni. Ő egy olyan ember, aki minden erejével Istennek akar szolgálni. Szülei őt a szerelem istennőjének szánták, de ő az életét teljességgel Istennek szánta.

Filippiben is meglátták a testvérek, hogy Epafroditus életében a szolgálat az első és legfontosabb dolog. Úgy tűnik, hogy ő a gyülekezet alapításától kezdve fontos szerepet játszott a közösség életében. S ekkor derült égből villámcsapásként jön a hír, hogy a gyülekezet alapítója, a szeretett apostol a római börtönbe került. Nagy volt az aggodalom a gyülekezet tagjainak a szívében. Mi lesz Pállal  ebben a helyzetben? Ráadásul már eléggé öreg s az egészségével is bajok vannak. Vajon van ott valaki, aki segítsen rajta, aki a napi szükségleteiről gondoskodjon? Tudnunk kell, hogy ebben az időben a börtön intézménye nem gondoskodott a rabok élelméről s egyéb szükségeiről, ezt a hozzátartozók, barátok kellett megoldják. 

A gyülekezet azonnal tervet készít, hogy Pál számára élelmiszert gyűjtsenek és minden más szükségéről is gondoskodjanak. De amit összegyűjtöttek azt valaki el kellett vigye Rómába. De ki lesz az? Hisz az út Rómába hosszú, fáradtságos és tele van veszélyekkel. Ekkor Epafroditus önkéntesen jelentkezett, hogy ő elmegy és elviszi Rómába az apostolhoz az összegyűjtött segélyt. Pál később a gyülekezethez intézett levelében köszönetet mond ezért az önzetlen segítségért.

Így jutott el Epafroditus Pálhoz Rómába, azért hogy elhozza az összegyűjtött javakat, de azért is, hogy addig vele maradjon, amíg börtönben kell lennie. Epafroditus ezt a szolgálatot nagy szeretettel és odaadással végezte. A szolgálat nem volt könnyű s a veszély se volt csekély, hisz a s maga szabadságát is kockára tette ezzel. Mert mit is végzett ő pontosan? Ezt mi sem tudjuk, s Pál is csak annyit mond erről, hogy az életét is kockára tette, hogy szolgáljon neki. Nagy valószínűséggel a római keresztyénekeknek üzeneteket hozott és vitt Páltól. De leveleket, csomagokat is kézbesíthetett.

Egy adott ponton Epafroditus súlyos beteg lett, méghozzá halálosan beteg. De ő ekkor se gondolt magára. Pál azt mondja, hogy ő sokat aggódott Epafroditus egészségi állapota, betegsége miatt. Pál itt ugyanazt a szót használja a görög szövegben, amit az evangélisták Jézus Gecsmánebeli gyötrődésére használnak. Epafroditus a betegsége alatt nyugodt maradt, inkább az aggasztotta, hogy betegségének híre eljutott Filippibe és ott komolyan aggódtak miatta. Pál tehetetlennek érezte magát drága barátja betegágya mellett, s csak egyet tudott tenni: imádkozni. S az Úr meghallgatta az imákat, könyörült Epafrodituson és meggyógyult betegségéből. Látjuk ebből, hogy a betegágyak mellett elmondok imák nem hiábavalóak, az Úr adhat gyógyulást.

Azt gondolnánk, hogy miután meggyógyult folytatta a Pál melletti szolgálatát a római börtönben. De nem ez történt. Epafroditusnak nem volt nyugalma ott maradni. De visszatérni, hazatérni is nehéz volt, hisz azt ígérte a gyülekezetnek, hogy addig marad, míg csak Pál börtönben lesz. A reménységük az volt, hogy Pál kiszabadul és együtt térhetnek majd haza Filippibe. Ezt a dilemmát Pál oldotta meg, és ezért írt levelet Filippibe. Amúgy is meg kellett köszönje az adományokat, amiket neki küldtek, s azt az önzetlen szolgálatot, amit Epafroditus végzett érte. Pál azt is megmagyarázza levélben, hogy miért tér haza Eapafroditus. Így a filippibeliek sokkan jobban megértették ezt a bonyolult helyzetetet.

Pál először is azt mondja el, hogy Epafroditus nem a maga döntése alapján tér vissza Filippibe. Ezt ő tartotta fontosnak, hogy Epafroditust hazaküldje. Ugyanakkor beszél Epafroditus vágyakozásáról a gyülekezet után, miután súlyos betegségéről hallottak.

Pál azt akarta, hogy a gyülekezet örüljön a viszontlátásnak, s annak is hogy egészségben nyerték őt vissza. A gyülekezet örüljön, hogy egy értékes embert visszakapott, s lássák ebben az Úr ajándékát. Még akkor is, ha eredetileg ők másképp gondolták, most örüljenek annak, hogy így alakultak a dolgok. Pál amúgy is tudta, érezte, hogy már nem sokáig lesz szüksége a segítségre, hisz őt ki fogják végezni. Otthon viszont Epafroditus még sok szolgálatot elvégezhetett Isten dicsőségére.

Manapság oly nagy szükség lenne gyülekezeteinkben ilyen szerető szívű, önzetlen szolgáló lelkekre. De olyan kevesen vannak ilyenek. Ma mindenki inkább a maga dolgait intézi, adott esetben olyan nehezen találunk olyan embereket, akik egy-két nap szeretet-munkát  lennének kész elvégezni. Nagy szomorúságunkra az „Epafroditusok” nagyon megcsappantak gyülekezeteinkben. Imádkozzunk ezért is, hogy Isten adjon ilyen Epafroditus-lelkületű embereket, akik ma is önzetlenül szolgálják az evangélium ügyét. Epafroditus legyen egy örök, szép példa ebben.

15 Akvilla és Priscilla   

Text.Ap.csel.18,1-4,  Róm 16, 3-4, 2Tim 4,19

Pál körül sok embert találunk, de házaspárt nem sokat, tulajdonképpen nem is tudunk más olyan házaspárról, akikkel Pálnak ennyire szoros kapcsolata lett volna, mint Akvilla és Priscilla. A velük való találkozás nagy élmény volt Pál számára. Hisz ekkor ő egy nagyon nehéz helyzetben volt. Ez Korinthusban történt. Pál egyedül érkezett ebbe a városba és ez számára is szokatlan volt, nem igen szokott egyedül járni-kelni, általában mindig volt vele valaki, aki megosztotta az örömöket és a szomorú dolgokat, akikkel együtt tusakodott Isten vezetéséért. De amikor megérkezik Korinthusba, ebbe a nagy kikötővárosba , egyedül van. ( Különben a „Korinthus” név mindig megdobogtatja a szívemet, hisz első éves teológus koromban pályadolgozatot írt ki a Teológia tanári kara: „A szolgálat kérdése a korinthusi levelekben” címmel, és ezt a dolgozatot megírtam, ez volt úgymond teológiai munkásságom szárnybontása, az első zsenge írásaim sorában, amit Isten kegyelméből  a mai napig rengeteg követett, s mint olyan felejthetetlen a számomra). 

Korinthus különben egy rossz hírű város volt, ahol az emberek élete három dolog körül forgott: a testi élevezetek, a pénz és a karrier. A helyzet súlyosságát az is tetézte, hogy Pál Athénből érkezett Korinthusba, a nagy fiaskó, a nagy kudarc után, ahol csak pár ember tért meg s gyülekezetet se sikerült alapítani, ezért a Bibliánkban nincs athéni levél. Kezdetben itt se alakulnak jól a dolgok, Pált egy félelem, rettegés, szinte kétségbeesés fogja el. Nos, ebben a nagyon nehéz lelki állapotban találkozik Pál Akvillával és Priscillával, akik Rómából érkeztek ide, hisz Krisztus után 49-ben Klaudius császár parancsára minden zsidónak el kellett hagynia a várost. Őket a szakmai kapcsolat is összehozta, hisz Pál is és ők is sátorkészítők voltak. Tudjuk, hogy Pál nem akarta a gyülekezeteket megterhelni azzal, hogy róla anyagilag gondoskodjanak, ezért a szakmát, amit ifjúkorában a farizeusi iskolában tanult, a sátorponyvakészítést a missziói útjain is gyakorolta, s ezért, amikor picit szétnéz a városban örömmel veszi tudomásul, hogy itt van egy sátorkészítő műhely és ő betér oda. Amikor bemegy, kiderül, hogy a vállalkozás egy zsidó házaspáré, s amikor látják, hogy talál a szó meg is egyeznek, hogy Pál itt marad náluk, szállást és munkát kapva egyszerre. Ugyanakkor ez egy nagyszerű helynek ígérkezik, ahonnan elindíthatja nehéznek ígérkező missziói vállalkozását. Így ebből az első találkozásból egy életre szóló barátság született, ami Pál számára egész életében nagyon sokat jelentett, de a kedves házaspár számára is nyilván. Az ő nevükkel még gyakran találkozunk az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben, de Pál leveleiben is. 

A nevüket Pál mindig együtt említi, úgy tudjuk, hogy sok helyen laktak, sokat költöztek, nem önszántukból, hanem hol zsidó, hol pedig keresztyén voltuk miatt kellett távozzanak egyik helységből a másikba. Az is érdekes, hogy Pál nem mindig a férj nevét írja elsőnek, hol az Akvilla, hol a Priscilla neve van elől. Hogy ez miért van így, erre az írásmagyarázók próbálnak feleletet találni, de igazából nem tudjuk, hogy ez miért van így. Lehet ez tudatos, de lehet véletlen is. A lényeg az, hogy olyan házaspárról van szó, akik egy nagyon harmonikus házaséletet éltek. Jóban és rosszban együtt voltak és mindvégig együtt maradtak. Együtt voltak a vállalkozásban, együtt a szolgálatban, de az üldözésben és szenvedésben is. Lehet, hogy egyszer az egyik volt az erősebb, a kezdeményező, máskor meg a másik, de a lényeg, hogy mindig szépen egységre jutottak. Ez egy nagyon szép és követendő példa minden házaspár számára. Milyen nagy áldás egy ilyen házaspár a gyülekezet számára is.

Pál tehát először Korinthusban találkozik velük Akvilláról azt is tudjuk, hogy Pontusból származott, ez Kisázsia északi részén van.Valószínű, hogy Priscilla is onnan származott, s ez nekünk azért is kedves, mert ez a helység a Fekete-tenger partján fekszik. Egy ideig Itáliában laktak, minden valószínűség szerint Rómában. Valószínű, hogy Pál bizonyságtétele nyomán jutottak élő hitre. Ettől kezdve az életüknek egy nagy célja volt: Krisztust szolgálni. Nem véletlen, hogy Pál majd a Római levél utolsó fejezetében azt írja, hogy a pogányok gyülekezetei sokat köszönhetnek nekik. Milyen nagyszerű bizonyságtétel ez erről a házaspárról, akik nem bírtak sem különös tehetséggel, nagyon egyszerű emberek voltak. Az ő példájuk is mutatja, hogy egyszerű, kétkezi fizikai munkát végző emberek milyen sokat tehetnek az Isten országáért.

Korinthusban óriási segítséget jelentett Pál számára az ő támogatásuk, ezért is maradt olyan sok ideig ebben a városban, ezért is volt az, hogy Pál itt jól érezte magát, és sokat tudott dolgozni. Ebben minden kétséget kizáróan Akvillának és Priscillának oroszlánrésze volt, s így egy ilyen gonosz és romlott városban ekkora áldást adhatott az Úr. Ők olyan emberek voltak, akik mindig a háttérben maradtak, de onnan mind imádságukkal, mind pedig anyagi segítségnyujtásukkal rengeteget tehettek az evangélium ügyért. A megfelelő időben, a megfelelő helyen a legmegfelelőbb dolgot tették. És ez egy rettenetes dologgal kezdődött: Klaudius parancsával, aminek következtében távozniuk kellett Rómából. Itt is látjuk, hogy Isten a legrosszabból a legjobbat tudja kihozni, hogy olyan dolgokból, amiket mi rettenetesnek látunk, Isten nagy áldást hoz ki.

De ezzel a házaspárral nem csak Korinthusban, hanem Efézusban is találkozunk. Amikor Pál Korinthusból Jeruzsálembe megy, akkor barátok is elkísérik erre az útra. Hogy ezt pontosan miért tették, nem tudjuk. Ők nem mennek Jeruzsálemig, hanem Efézusban maradnak, ahol Pál majd később találkozik velük. Ez a házaspár Efézusban is sokat tett az evangélium terjedéséért. Amikor innen Pál Korinthusba levelet ír, akkor e házaspár üdvözletét is küldi, hisz ők Korinthusban nagyon ismertek voltak. De Pál itt arról is ír, hogy a házuknál gyülekezet is van, innen is tudjuk, hogy az első században a keresztyénség házi gyülekezetekben élt. 

De Akvillának és Priscillának más feladata is volt Efézusban. Valószínűleg a zsinagógában tallkoztak Apollóssal, s meglátták, hogy ő egy nagy tehetséggel, főleg szónoki  tehetséggel megáldott ember. Észrevették azt, hogy amikor az Ószövetségről beszélt, ott semmi hiba nem volt, de amikor az Újszövetségre került a sor, ott már hiányosságok voltak, ott inkább csak Keresztelő Jánosig jutott el, de Jézus Krisztusról nem volt még világos látása. Amikor ezt észrevették, nem fordultak el tőle, hanem házukba hívták s ahogy Lukács fogalmaz, bővebben kifejtették neki az Úrnak útját, vagyis elmélyítetteék a megfeszített és feltámadott Krisztusról való bizonyságtételben, s így Apollós még nagyobb áldással és eredménnyel tudta hirdetni Isten igéjét.

E kedves házaspárral a Római levélben is találkozunk. Hogy ők hogyan és mikor kerültek vissza Rómába, azt nem tudjuk, ez meg is lep minket, hisz annak idején kényszer hatása alatt hagyták el ezt a várost. De itt, amikor Pál a római gyülekezet tagjait köszönti, akkor ők az elsők a köszöntöttek sorában. Ebből arra lehet következtetni, hogy nem az üzlet, a vállalkozás miatt térnek vissza Rómába, hanem azért, mert az ottani gyülekezetnek szüksége volt rájuk. S itt Pál egy meghökkentő dolgot mond el róluk: ők a nyakukat tették le értem. Milyen eseményre utalhat is Pál? Az írásmagyarázók arra gondolnak, hogy ez akkor lehetett, amikor Efézusban Demeter ötvös lázadást szított, itt Pál is életveszélybe került, s Pál erre utalhat. Pál ezt nem felejtette el és most elérkezettnek látja a pillanatot arra, hogy a gyülekezet is megtudja ezt, s így amíg Biblia és bibliaolvasó ember lesz, az ő cselekedetük örökre tündökölni fog.

Még egyszer, utoljára találkozunk velük Pál utolsó levelében, a Timótheushoz írt második levélben. Ekkor a házaspár Efézusban van. Hogy ezután mi lett velük, azt nem tudjuk sajnos. Lehet, hogy vértanúhalállal dicsőítették meg Urukat, de az is lehet, hogy természetes halállal haltak meg öregen és betelve az élettel. Akárhogy is történt, szeretett Megváltójuk ajkáról hallották a szót: jól vagyon jó és hű szolgám, menj be a te Atyádnak örömébe.

16 Apollós 

Text: Ap.csel.18,24-28? 1Kor.1,12, 3,4-6, 16, 12,  Tit.3,13

Apollónak egy különleges poziciója van ebben a sorozatban. Hisz vele Pálnak alig volt kapcsolata, nem volt se Pál segítője, se barátja, tulajdonképpen csak Akvillán és Priscillán keresztül találkozott vele. Nem Pál igehirdetésére tért meg, még az se biztos, hogy egyáltalán találkoztak egymással.

Az Apollós neve sokakban negatív hatást vált ki, hisz a korinthusi pártoskodással kapcsolatban találkozunk nevével. Az egyik csoport, az egyik párt azt vallotta magáról: mi az Apollósé vagyunk. Pál ezt nem vette rossz néven, s az is valószínű, hogy Apollós ebben a dologban egyáltalán nem volt hibás. Ezen bevezető gondolatok után, lássuk, hogy mit mond erről az emberről a Szentírás, aki Pállal és Péterrel együtt a korinthusi gyülekezet által igen tisztelt személyiségei közé tartozott.

Az Apollós életrajza az efézusi gyülekezetbe vezet minket. Pál itt először csak áthaladt Jeruzsálem felé utazva, amikor Akvillát és Priscillát ott hagyta. Ugyanebben a fejezetben, az Ap.csel.18-ban olvasunk először Apollósról. Ami biztos, hogy Apollós zsidó ember volt, és mint ilyen a zsinagógában kapott lehetőséget a szólásra. Apollós egészen más volt mint Pál, Barnabás vagy Silás. Ő ugyanis az egyiptomi Alexandriában született és itt is nőtt fel. A babiloni fogság óta ott egy nagyszámú zsidó közösség élt, akikre a jeruzsálemben élő zsidók nem e legjobb szemmel néztek. Az alexandriai zsidók ugyanis a Római Birodalom eme Róma után legnagyobb városában görögül beszéltek, de görög módon is gondolkoztak. Őket szekularizált embereknek tekintették Jeruzsálemben. Ők az Ószövetséget is görögül olvasták, ez volt az ú.n. Septuaginta. Alexandriában élt ebben az időben egy nagyon híres gondolkodó, Philo, aki megpróbált kapcsolatot teremteni a zsidó vallás és a zsidó filozófia között. Apollós tehát egy ilyen városban nőtt fel. De az Úr már eleve tudta, hogy Apollós egy olyan ember kell legyen, ki a zsidónak zsidó, a görögnek görög tud lenni, ő mind a két népet a maga hitvilágában és a maga nyelvén tudta megszólítani. Nagyon jól és pontosan ismerte mind a két nép világát és gondolkodását.

Ezenfelül Apollós a nyelv művésze is volt, ékeszóló ember, akit hallgatni nagy élmény volt. Megragadó, szinte azt mondanám , hogy elbűvölő módon tudott beszélni Nagyon jól tudott vitázni, disputázni, igen jól tudott bánni a szavakkal. Nagy átéléssel, beleérzéssel tudta elmondani mondandóját .Nagy tűzzel és nagy lelkesedéssel tudott beszélni. Mindig kész a szólásra, hisz amikor az efézusi zsinagógában a vének arra kérik, hogy, hogy szóljon, ő azonnal kész erre. Mindig tudta, hogy hol és mit kell mondjon, nagyon otthon volt a Szentírásban. Tudta, hogy mi hol van megírva, és azt is, hogy mi az igék értelme. Efézusban azonnal látjak, ha ez az ember megszólal, akkor megnyílik a Szentírás értelme, az összefüggések is világosak és érthetőek lesznek. El tudta mondani, hogy mit tett Isten ez emberért és mit kell tegyen az ember Istenért. El tudta magyarázni az üdvösség útját. Ebben nagy szerepe lehetett az alexandriai tanítómestereinek is, akiktől rengeteget tanult. Az eredeti szövegből az is kiderül, hogy pontosan és részletesen tanította az Úr dolgait.

De mégis volt valami hiányossága a tanításának, ugyanis ő csak addig jutott el, hogy Keresztelő János megkeresztelte Jézust. Ő többet tudott, mint a tanítómesterei, de kevesebbet, mint Pál és a többi apostol. De amit tudott, azt nagy erővel és hatalommal hirdette, úgy hogy az megragadta hallgatóit. Hirdette tűzzel, hogy Isten országa elközelített, hogy meg kell térni, s hogy az Isten Báránya elveszi a világ bűneit.

Azt, hogy Apollós egy nagyon tehetséges ember volt, senki se vonja kétségbe. Azt se, hogy megtette, amit megtehetett, s azt se hogy nagyon járatos volt az írásokban. Mi a legtöbben nem vagyunk ilyen tehetségesek, hisz az öt tálentumos emberekből nem sok van ezen a földön. Ravasz László püspöknek van egy híres prédikációja az egy tálentumos emberről , s ebben ő azt írja, hogy Isten őket szereti a legjobban, mert belőlük teremtett a legtöbbet. De a lényeg az, hogy akkor azt az egyet használjuk, kamatoztassuk, mert ezért egyszer számon fog kérni Urunk. Ne ássuk el, mint az a szolga, mert akkor megbűntet minket Urunk.

Nos, Apollós Efézusban a zsinagógában elkezdte áldásos igehirdetői munkáját. Itt hallgatták meg Akvilla és Priscilla. Egyfelől megdöbbentek, hisz ilyet ők még a zsinagógában soha nem hallottak De másfelől azt mondták magukban: valami hiányzik ennek az embernek az igehirdetéséből. Mert azt elmondta ugyan Apollós, hogy Jézus, mint az Isten Báránya elveszi a világ bűneit de hogy ez miként történik, hogy ez pontosan mit jelent a számunkra, azt már nem tudta elmondani. S a Szentlélek munkájáról semmit se tudott, hogy az miként vezet és eleveníti meg az ember életét. Akvilla és Priscilla mindezekről már tudtak, főleg a Pál apostollal való beszélgetések által. Ezért Apollóst meghívják magukhoz. Nem azt mondják neki: amit te mondassz, az nem jó. Azt mondják: látjuk, hogy te nagyon jól ismered és magyarázod az írásokat. De van valami több is annál, amit te tanítassz, és mi ezt szeretnénk neked elmondani. S ez a két egyszerű munkásember elmondja a nagy tudósnak, ma azt mondanám teológiai professzornak, amit ő még nem tud, hogy miként teljesedtek be az írások, elmondják neki a Jézus Krisztus áldozatának az értelmét, a feltámadásnak a titkát, és a Szentlélek munkájának az áldásait.

Milyen kedves és tanulságos kép ez. A nagy tudós teológus ott ül a két egyszerű ember műhelyében és alázattal és figyelemmel hallgatja az ő tanításukat, ahogyan az ige fogalmaz: bővebben kifejtik neki a Krisztus útját. Ez a történet arra tanít, hogy milyen nagy áldás az, ha mi tanulhatunk egymától, hogy a gyermekek tanulhatnak szüleiktől, hogy a tanítvány tanulhat az ő mesterétől, hogy a lelkipásztor tanulhat híveitől, és nem csak a hívek a lelkipásztortól. Soha se gondoljuk azt, hogy mi már eleget tudunk, s hogy mástól nem tanulhatunk. Apollós, bár óriási tudása van, mégis alázattal, nála sokkal egyszerűbb emberektől elfogadja a tanítást. S még hozzá egy asszony tanítását, hisz elképzelhetetlen, hogy csak Akvilla tanított, hanem csak úgy tudjuk elképzelni, hogy ebben a tanítási folymatban Priscilla is részes volt. 

A rabbik, az alexandriai tanítómesteri nagyot szórkoztak volna ezen a jeleneten: nézzétek ez az ember mit csinál, ilyen írástudatlan emberektől tanul?  De Apollós nem nevet, hanem figyelmesen hallgat, szívja magába a hallottakat, s így lesz alkalmas eszközzé arra, hogy majd öntözze azt, amit Pál ültetett. A kérdés nyilván az, hogy volt-e eredménye ennek a tanítának? Erre a válasz egy határozott igen. Nem véletlenül találkozunk többször az Apollós nevével a korinthusi levélben. De ő nem csak ott szolgált, Titusz leveléből arra is következtethetünk, hogy Apollós még Kréta szigetére is eljutott. De működésének legfőbb helye mégis Korinthus volt, ahova a testvérek ajánlásával megy. Nem véletlen, hogy ő itt munkálkodik, ahol az evangélium a zsidóknak bortránkozás, a görögöknek pedig bolondság, hisz ahogyan az elején mondottuk, ő mind a két nép gondolkodását alaposan ismerte. Ő meg tudott felelni az ú.n. okosoknak, bölcseknek, és tovább tudta vezetni a hitben és ismeretben azokat, akik Pál által hitre jutottak.

Összefoglalásként: Apollós egy nagy tehetséggel megáldott, különös lelki és szellemi adottságokkal rendelkező ember volt. Mi mégsem őt magasztaljuk, hisz ő is csak egy bűnös ember volt végső soron, hanem azt az Istent, aki őt kiválasztotta, elhívta és felhasználta a szent szolgálatban. Nyilván mi nem lehetünk Apollósok, de ennek ellenére lehetünk áldott eszközök annak a Jézus Krisztusnak a kezében, aki minket is kiválasztott elhívott és alkalmassá tett a szolgálatra. Mi is lehetünk áldott eszközök az Isten országa építésében.

17 Skéva fiai  

Text. Ap.csel.19,13-22

A Pál körüli emberek közül voltak olyanok, akiket ő nem tekintett barátainak, de azok nagyon haragudtak volna, ha Pál ellenségeinek nevezte volna őket. Sokkal inkább Pál tanítványainak mondták magukat, s szolgatársai akartak volna lenni. Csak az volt velük a baj, hogy ők nem akarták Jézust teljes szívvel szolgálni, sőt sokkal inkább a maguk dicsőségét keresték. A látszat csal, mondja a közmondás, és ez itt beteljesedik, a Sátán saját magát leplezi itt le.

A lelki fegyverzetről szóló tanítás, amit mindnyájan jól ismerünk és amire minden keresztyénnek szüksége van az örökkévalóság felé vezető úton, épp az Efézusi levélben van megírva. És ez egyáltalán nem véletlen. Miért épp az efézusi gyülekezetnek ír Pál a lelki fegyverzet szükségességéről? Ez  a város a démoni erőknek és az okkult praktikáknak a fellegvára volt. A Sátán itt egy kemény ellentámadásba lendül, amikor az Isten országa diadalt arat. Ebből kapunk ízelitőt a Skéva fiainak a történetében, amit az imént felolvastam. Pál Isten akaratáből visszajöhetett Efézusba, ami eredetileg is vágya és szándéka volt, hogy itt hosszabb időn át hirdesse az evangéliumot. Három hónapi munkálkodás után a zsinagógai közösség és a gyülekezet szétválik, de ennek ellenére az Úr úgy megáldja itt Pált, hogy a környékbeli településeken is gyülekezetek alakulnak. Pál efézusi igehirdetését hatalmas jelek kísérik. Még Pál ruhadarabjainak is gyógyító ereje van. Gonosz lelkek mennek ki az emberekből. Erre óriási szükség volt, mert okkult erők árasztották el a várost. Efézus a varázslásról, jövendőmondásról, sátánizmusról volt híres. A varázslással foglalkozó könyveket „efézusi iratoknak” is nevezték, Efézus és a varázslás úgy tartozott egymáshoz, mint Korintus és a paráznasáság, tisztátalanság. Nem véletlen, hogy ez a város vonzotta a szélhámosokat, a kalandorokat, a vándorfilozófusokat, a sötét tudományokkal, praktikákkal foglalkozókat s mind itt próbáltak szerencsét. Ezek között sok zsidó is volt, a farizeusok körében ebben az időben sokan gyakorolták az ördögűzést is. A zsidóktól még többet reméltek, mint másoktól. A zsidók abban hírben álltak, hogy ők a mindenható és hatalmas Isten szolgái, aki Úr a lelkek felett. Ezért az sem véletlen, hogy épp ebben a városban találkozunk ezekkel a zsidó ördögűzőkkal, a Skéva fiaival. Úgy tűnik, hogy ezeket nagy becsben tartották. Tudták róluk, hogy ők egy főpap fiai, aki száramazását Áronig tudta visszavezetni. Heten voltak testvérek, ami a teljesség száma volt. Egy feltűnő csapat volt ez, amikor színes öltözetükkel vonultak végig az utcán. Elterjedt a hír, hogy ők az ördögűzés mesterségét magas fokon gyakorolják. Jellemző volt rájuk, hogy mindig valami újat akartak tanulni, hogy ezzel még nagyobb sikereket arathassanak.

Nos, most a város tele volt Pál és Skéva fiai csodatetteivel.  Ekkor a Skéva fiai azt mondták: mi is megpróbáljuk azt, amit Pál tesz. Ha működik még híresebbek leszünk, no meg az sem mellékses szempont, hogy a konyhára is jó pénzt fog hozni. Érkezik is egy felkérés, hogy egy ördöngős embert meg kellene gyógyítani, meg is érkeznek, ki is mondják az új nevet, amivel Pál is gyógyít, a Jézus nevét. Itt egy különös szó van, amit a Szentírás gyakran használ: segítségül hívni az Urat. A gond az, hogy ők ezt nem jól teszik.

Mindnyájan látjuk, hogy mi is történik itt: visszaélés a Jézus nevével. Hisz ezek az emberek azért mondják ki a Jézus nevét, hogy hasznot húzzanak belőle, hogy az ő nevük és dicsőségük legyen nagyobbá, be akarják csapni vele az embereket. A Jézus nevét sátáni módon használják. De ekkor valami olyasmi történik, amire Skéva fiai se számítottak. Mert itt egészen más történik, mint amire ők vártak. A megszállott ember felugrik, elkezd kiabálni: Jézust ismerem, Pált is, de kik vagytok ti? S ezzel rájuk is ront,  teljesen váratlanul éri őket a támadás. Letépi róluk a ruhát s agyba-főbe veri őket. Az emberek, akik látták őket nagy büszkén bemenni, most egy különös jelenetnek lesznek a tanui. Hét meztelen férfi hanyatt-homlok menekül ki a házból, kiabálva, véresen. Méltóságteljesen mentek be, nevetségesen, szánalmasan jönnek ki. A hír persze terjed, mindenki újságolja: hallottátok mi történt Skéva fiaival? Nem sikerült nekik az ördögűzés, a gonosz lélek nem engedett nekik. A különös az, hogy itt maga a Sátán szégyeníti meg őket a megszállott emberen keresztül.

Egy nagyon tanulságos történet ez, figyeljünk különösen arra, amit a gonosz lélek mond: Jézust ismerem. Az ördög tudja, hogy ki Jézus és mit várhat tőle. Amikor Jézus a földön járt, többször is megtörtént, hogy az ördögök azt kiáltották: ismerünk téged, a magasságos Isten Fia vagy! A démoni lelkek reszkettek Jézustól és egyetlen szavára ki kellett menjenek az emberekből. A Sátán retteg Jézustól, tudja hogy egyszer végső vereséget fog szenvedni és a tűzzel és kénkővel égő tóba fog vettetni.

De a gonosz lélek Pált is ismeri. Ezt már Filippiben is láttuk annál a leánykánál, akiben jövendőmondás lelke volt. Ő Isten szolgáitól is fél, akik a megfeszített Krisztust prédikálják. Tudja, hogy a Jézus neve előtt ő nem tud megállani és el kell hagyja áldozatait. Mi is kell tudjuk, hogy a Jézus nevében erő van, szabadító erő. 

A legérdekesebb dolog a kérdés, amit a megszállott lélek feltesz Skéva fiainak: de kik vagytok ti? Pedig ezek az emberek egy jó nevet használtak, a Jézus nevét, azt a nevet, amiben szabadítás és üdvösség van. Akkor mi volt a baj ezeknél a fiúknál? Hát az, hogy nem voltak személyes kapcsolatban Jézussal. Meg is mondják: Jézus, akit Pál hirdet, s ez így is lehetne mondnai: Pál Jézusa, de nem a ti Jézusostok. Ők sohasem vallották Jézust Uruknak. Ők nem tartoznak Jézushoz. Az ilyen embereken kacag a Sátán, nem fél tőlük Ez egy megrendítő üzenet. Akik Jézussal nincsenek személyes kapcsolatban, azok azt fogják majd hallani tőle: nem ismerlek titeket. De az ilyenek a Sátántól se kapnak semmit, mert ő sem ismeri őket.  Mekkora különbség van azok között, akik a Jézuséi és azok között, akik nem ismerik őt. Az övéiről  azt mondja Jézus, hogy ismeri őket és ők is ismerik őt. De akik a Sátánéi, azokat még a Sátán se ismeri, ők senkitől se kapnak semmit.

Az, ami a Skéva fiaival történt nagy hatással volt az efézusiakra. Az egész város megrendült és félelem töltötte el őket. A Jézus neve ismeretes lett és sokan hirdették az ő hatalmát. Az emberek megértették, hogy ezzel az Istennel nem lehet játszani és a Jézus nevét nem lehet csak úgy használni, nem lehet varázsszó belőle. Az efézusi hívek életében még egy másik hatása is lett ennek az eseménynek. Sokan hitre jutottak olyanok is, akik régebb sötét praktikákat űztek. Eddig is hittek ők, de nem szakítottak minden sötét cselekedetükkel. Most azt látják, hogy a hit a bűnnel való gyökeres szakítást is jelent. Emberek megvallják bűneiket, szakítanak varázslásaikkal, babonáikkal, elégették a babonás és varázsló könyveiket. Mindenki jön és hozza ezeket a könyveket s egy nagy máglya lesz belőle. Mert ahol Jézus igazán belép egy ember életébe, ott minden bűn napvilágra jön és szakít az ember ezekkel. Az ember meglátja azokat a bűnöket is, amiket eddig nem látott s amit eddig úgymond ártatlannak tartott az életében. A Skéva fiainak a kísérlete kudarcba fulladt, de a gyülekezet növekeik. Bárcsak így lenne ez ma is.

18 Demeter, az ezüstműves 

Text. Ap.csel 19,24-4O

Mindnyájan ismerjük a közmondást: az ördög nem alszik. Ha az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet megviszgáljuk, azt látjuk, hogy ahol az evangélium győzelmet arat, ott az ördög is azonnal támadásba lendül. A holland testvéreinknek van egy találó közmondásuk erre: ahol az Úr épít egy templomot, ott az ördög is felhúz egy kápolnát. Van amikor ravaszságot, van amikor az erőszakot váalsztja eszközéül. Így van ez Efézusban is. Először ravaszsággal próbálkozik, úgy ahogy azt a Skéva fiainak a történetében láttuk. A dolog épp ellenkező módon alakul, mint ahogy ők azt elképzelték, az ige növekszik. De Pál számára nincs idő arra, hogy a pihenjenek a babérjukon. Hisz sötét felhők gyülekeznek az égen s nem kis háborúság támad. Mi is történt?

Efézus nem csak az okkult praktikáiról, varázslásáról, babonás könyveiről volt híres, hanem a görög istennő Artemisz, vagy latin nevén Diána tiszteletéről is. Azt hitték, hogy az ő alakját ábrázoló kép az égből ide hullott le s azért egy gyönyörű templomot építettek, ami körül egy hatalmas kultusz alakult ki. Mivel Diáána a szerelem istennője volt a szexuális élvezetek pradicsoma lett ez a templom és környéke. Egész Kisázsiából jöttek a zarándokok, hogy áldozatot mutassanak be a termékenység istennőjének. Okkultizmus és paráznaság kéz a kézben voltak Efézusban. Ez nem is egy ritka kombináció. Bálám, a hamis próféta azt a tanácsot adta Báláknak, a Moáb királynak, hogy Izraelt egy ilyen kicsapongással teli ünneppel próbálja kísértésbe vinni. A Sátán tudja hogy ez a két dolog, az okkultizmus és a kicsapongás jól működik. Nagyon vigyázzon az Isten népe erre. 

Mi történik most Efézusban? Ott egy nagy turizmus-ipar fejlődött ki Diána istennő kultusza körül. Akkor is úgy volt, ahogy ma is van, a turisták szívesen visznek haza magukkal egy emléket, hogy az otthoniaknak megmutassák. Természetesen kerültek ügyes vállalkozók, akik ezt az üzletet fel tudták futtatni. Ezek a Diána templom kicsinyített mását elkészítették ezüstből és ezzel kereskedtek. De az utóbbi időben megcsappant a kereslet. Az okra is hamarosan fény derült: Pál igehirdetése nyomán sokan már nem akartak ezzel a dologgal foglalkozni. A szuvenír piac egyszer csak összeomlani látszott. Ez nagy gondott okozott Demeternek. Nem derül ki a történetből, hogy az üzlet teljességgel az ő kezében lett volna, vagy mások is benne voltak ebben a ,de az biztos, hogy ő volt az, aki egy gyűlést hív egybe azok számára, akik ebben az üzletben érdekeltek voltak, és most kárvallottnak érezték magukat..

Az nyilvánvaló, hogy a Krisztusban való hit Demeternek és társainak pénzbeli veszteséget jelentett. Ezért lendülnek akcióba. Az is látszik, hogy a megtérés azoknak az életében, akik hitre jutottak, változást hoz az életükben. Nem adnak többé pénzt bálványokra. Már ebben is nagy tanulság van a mi számunkra. Ha valaki megtér, akkor az már nem vásárol olyan dolgokat, amik a bűnnel hoznak kapcsolatba. Mert a megtérés nem csak Istenhez való odafordulást jelent, hanem a bűntől való elfordulást is s a bálványimádás minden formájától. Csak halkan jegyzem meg, hogy mennyi pénzt költenek el az emberek alkoholra és cigarettára, ezekre a káros szenvedélyekre. Mások pénzautomaták rabjai lesznek és egész vagyonukat is erre költik. Gyülekezetünkben egy férfi az egész házát eljátszotta így.

Arra is jó figyelni, ahogy a Sátán egyik legcéltudatosdabb eszköze ez, amivel pénzt lehet keresni, s az ő szolgái csak azt nézik, hogy jöjjön a pénz: mindegy hogy bordélyházból, vagy varázslásból vagy kábítószerből. Az se számít, hogy főleg fiatalok ezreinek az élete tönkre megy ebből, csak jöjjön a pénz. A régi latinok ezt így mondták: a pénznek nincs szaga. Amikor a jövedelem csökken, ezt már nem tudja elfogadni s akcióba kezd.

Ha a történetet jól megfigyeljük, egy dolog bizonyos lesz számunkra: Demeter egy olyan ember, aki hatni a tud a tömegre. Először is a munkatársait gyűjti egybe s elmondja, hogy az ő munkahelyük veszélyben van. Utána egy nagy spiccset tart Efézusról, Diánáról s hogy mit jelent Pál szolgálata Efézusban. Az emberek érzelmeit sikerült felkorbácsolni s elkezdtek ordítozni.: nagy az efézusi Diána! Nagy baj lehetett volna abból, ha Pált ebben helyzetben megtalálták volna. De Pál bizonyára barátai tanácsára távol maradt az eseményektől. Másképp meglincselhették volna, ahogy az olyan sokszor történni szokott ilyenkor. Később a korintusi levélben úgy ír erről, hogy Efézusban fenevadakkal viaskodott.

De most Demeterről van szó, ő okozza ezt a lázadást. Az érdekes, hogy ő aztán szintén a háttérben marad s onnan irányítja az eseményeket. Ez jellemző a Sátánra és az ő munkájára. A Sátán szépen megbújik a háttérben, hogy ne is legyen világos, hogy ki is irányítja az eseméynket és úgy vezényli az evangélium elleni akciót. Megint azt kell mondjuk: mennyire időszerű ez a történet. Ma is így van, az emberek hamar felindulnak, kiabálnak, utcára vonulnak s jóformán azt se tudják, hogy miért van az egész sokadalom. Döbbenetes, hogy milyen könnyen lehet manipulálni a tömegeket, gondoljunk csak Marosvásárhely véres márciusára.

Az események Pál és az evangélium szempontjából szerencsésen alakulnak. Isten rendel egy embert, aki bár nem keresztyén, de ebben a helyzetben nagyon értelmesen és bölcsen cselekszik. A város jegyzője szépen lecsendesíti az embereket. Azt mondja: úgyis mindnyájan tudjuk, hogy Diána nagy, hogy Efézus városa őrzője a mennyből aláhullott képnek. Azt mondja: miért kiáltani azt órák hosszán át, amit mindenki amúgy is mindenki jól tud. S még valamit mond: Demeter és társai rendelkezésére áll a bíróság, ha valami peres ügyük van, rendezzék ott el szépen. Arra is figyelmeztett, hogy egy ilyen lázadás , bonyodalom híre Rómába eljutva komoly gondokat okozhat s úgy reagálhatják ott le, hogy abból az egész városnak kára lesz. Így a tömeg feloszlik, a Sátán támadása kudarcot vall. Az Úr ügye megy tovább s a városi jegyzőnek is köszönhető. Sokszor egy józan ember, aki ráaadásul nem is hívő, nagy jót tehet az Isten népével, ügyével. Demeternek persze a maga módján igaza van. Az evangélium veszélyezteti a bálványimádást, ahol Isten színre lép, ott a bálványoknak már nincs helyük. Kálvin azt mondja, hogy a hitetlen ember szíve egy bálvány-gyár, de egy megtért ember szíve az élő Isten temploma. 

Ez a történet egy nagy tanulságot hordoz Az embernek dönteni kell: vagy Isten vagy pedig a bálvány? Mert mind a kettőt nem lehet szolgálni, ahogy arra Jézus is tanított.

19 Eutikusz 

Text.Apcsel 2O, 7-12

Különös, hogy Pál amikor visszatér a második térítő útjáról, akkor egy egész hetet tartózkodik Troászban s közben Efézusba be se megy, hanem csak a tengerparton találkozik a vénekkel, a presbiterekkel. Ha azt figyelembe vesszük, hogy milyen kapcsolatban volt az efézusi gyülekezettel, akkor ez egészen különösnek tűnik, hisz Efézusban három éven át munkálkodott s azt az Úr nagyon megáldotta itteni munkáját, szolgálatát.. Annyi minden történt itt vele, annyi mindenen átment. 

Most megy Jeruzsálembe és érzi, hogy soha többé nem találkozhat az efézusi gyülekezettel. Akkor úgy gondolnánk, hogy Pálnak mindent el kellene követnie azért, hogy az efézusi testvéreket még egyszer az életben megláthassa, hogy még egyszer utoljára szólhasson hozzájuk. Ami pedig a troászi gyülekezetet illeti, nincs tudomásunk arról, hogy Pálnak szorosabb kapcsolata lett volna az itteni gyülekezetttel. Csak egyszer volt ott, amikor indult a második missziói útra, ott kapta a látomást, hogy menjen Macedóniába, vagyis Európába, és rögtön el is indult oda. Később még volt Pál itt s akkor született meg a gyülekezet. A második Korintusi levélben ír Pál arról, hogy Isten ott neki egy ajtót nyitott az evangélium hoirdetésére. Ez akkor volt, amikor a korintusi gyülekezetben nagy gondok voltak. Most újra Troászban van és a 2Tim.4,13-ból az tűnik ki, hogy később még egyszer volt itt. Most azonban tudja, hogy többé nem látja őket, a földi életre nézve búcsut kell venni. Mindenesetre most egy egész hetet maradt s mindjárt meg fogjuk látni, hogy ez nem volt véletlen, mert egy fiatal embererrel döntő találkozása lesz. Ez az ifjú Eutikusz, aki ott volt azon az utolsó estén, amikor Pál úgymond búcsut vesz a gyülekezetttől. Másnap korán reggel akar indulni, de miellőtt még elindulna az úrvacsora sákramentumában is részesedni akar a troászi testvérekkel együtt.

Mivel Pál utoljára szól, annyi mondanivalója van, hogy a prédikáció nem akar véget érni. De a gyülekezet nem fárad bele a hallgatásba. Miután megtörténik Eutikusz balesete és feltámasztása, az istentisztelet folytatódik, egészen hajnalig. Nálunk annyi zúgolódás van sokszor, ha tíz perccel hosszabb az istentsiztelet, ott bezzeg tudtak órákon át figyelni, kitartani. Mi csak a filmeknél s a focimeccseknél vagyunk végtelen türelemmel, akkor nem fáradunk bele, s azt nem unjuk meg. De ha a prédikáció tíz perccel tovább tart, világ vége van. Nem kellene ezeknek így lenni.

Az igehirdetés tartalmáról Lukács egy szót sem ír, de nagyjából el tudjuk képzelni, hogy miről is szólt az igehirdetés. Pál nagy alázattal, de ugyanakkor  szent komolysággal is szól. El tudjuk képzelni, hogy milyen szenvedélyesen, milyen tűzzel, lelkesedéssel hirdette az igét. Biztos, hogy minden fontos dologról próbált beszélni nekik: Isten tanácsvégzéséről, a kiválasztásról, Jézus áldozatáról, haláláról, feltámadásáról, mennybemeneteléről, a Lélek kitöltetéséről, az örök életről és Jézus Krisztus visszajöveteléről. Beszélt a hit és megtérés szükségességéről, bizonyára beszélt arról a dicső jövendőről, amikor majd mind Krisztussal leszünk. Milyen áldás, ha mi is így tudjuk hirdetni az igét és így tudjuk hallgatni is azt.

Egyszer csak valami különös dologra, zajra lesznek figyelmesek. Egy sikoly, s tompa zaj, amit egy ember testének földre való zuhanása okozott. Egy Eutikusz nevű ifjú zuhant le az emeletről, az ablakból, hisz ott ült. Az emberek rohannak le hozzá, de már csak a halál beálltát tudják megállapítani. Mit is mondhatunk erről az ifjúról? Az nem hízelgő dolog, hogy prédikáció közben elaludt. Persze az is igaz, hogy ő mégis csak vágyakozott Isten után, különben nem jött volna el erre az alkalomra. Ez már egy szép dolog és bizonyságtétel. Van olyan vélemény is, hogy valószínűleg a szülei nyomására vagy parancsára jött volna el, de ennek az igében nem találjuk nyomát. Azt is tudjuk, hogy az első gyülekezetetkben az emberek nagy része rabszolga volt. Egész nap keményen kellett a tűző napon dolgozni. Holt fáradtan érkezhetett haza, de ő ahelyett, hogy ágyba bújt volna, a gyülekezet közösségébe ment. Az is valószínű, hogy nem vagánykodásból ült az ablakba, hanem a terem már tele volt emberekkel. S akkor két választása volt: hazamenni vagy az ablakba ülni. 

Ott nem volt tél, az ablak egy egyszerű lyuk volt a falon, ahol egy kis fény és friss levegő jöhetett be a terembe. A teremben fülledt meleg és füst is lehetett, hisz villany nem lévén olajlámpákkal világítottak, amik elég nagy füstöt árasztottak. Ez a füst épp az ablakon szállt ki, ahol Eutikusz már amúgy is az álommal küszködött. A végén elnyomta az álom s az ablakból lezuhant. Én úgy gondolom, mi nem mondhatunk rosszat erről a fiúról, sőt példaképünknek kell tekintenünk. Bár csak ilyenek lennének gyermekeink, unokáink, bárcsak így vágyakoznánk az ige után. Azt is meg lehet tanulni ebből a történetből, hogy hívő ifjakat is magához vehet az Úr. Én is ismertem olyan fiatalokat, akiket az Úr magához szólított, akár gyógyíthatatlan betegség, akár baleset által.. Nem, Eutikusz nem hibás, hanem valaki más, és ez nem más, mint maga a Sátán. Ő a nagy altatómester, a szó betűszerinti és átvitt értelmében is. Megdöbbentő az, hogy vannak olyan emberek, akik példáúl éjszaka nézhetik a filmet, meccset, soha nem alusznak bele. De a templomban azonnal elnyomja őket az álom. Ezt egy volt hívem mondta el így szószerint nekem. Aztán vannak olyanok is, akik úgymond lelki szempontból átalusszák az életet. Soha nem ébrednek öntudatos bűnbánatra, hitre. Itt inkább arról van szó, hogy a Sátán félbe akarja szakítani Pál igehirdetését, ezért is mondja Pál, hogy ne  háborogjanak. Mitől fél Pál? Hát attól, hogy az emberek most kimennek és semmi másról nem fognak beszélni, mint a fiúról s a család is el fogja felejteni az élet beszédét, hisz csak a gyermekük halálán fognak gondolkodni. A fiatalok pedig azt mondhatnák: miért engedte ezt meg Isten, hisz ez a fiú a gyülekezetbe ment, ezek szerint jobb lett volna, ha otthon marad. 

Az Eutikusz történetének van ilyen üzenete is, példáúl az, hogy hányszor megtörténik az, hogy rögtön a prédikáció után történik valami, ami  valami egészen másra tereli a figyelmümket. Hányszor lehet az egy szomorúság, egy gyász, egy bánat. Hányszor támadhatnak fel bennünk is lázadó gondolatok: miért engedte ezt meg Isten? Pál apostol minden áron meg akarja akadályozni, hogy a gyülekezetben nyugtalanság, lázadás legyen. Mit tesz Pál? Ő is leszalad a holttesthez és ráfekszik az ifjúra. Nem válatlen, hosy ez teszi, amit Illés is tett  az özvegy gyermekével. És a csoda nem marad el. Eutikusz visszatér a halálból és visszaadatik a gyülekezetnek is. A Sátán meg akarta szakítani az istentiszteletet, de így az igehirdetés megerősíttetett egy jel által. Mert  Sátán mindig is azt akarja, hogy az ige megerőtlenedjen és az igehirdetés megakadályoztassék. Amit az ördög rossznak akar, azt az Úr jóra fordítja. Eutikusz azt hirdeti: a Sátán elveszti a harcot, Jézus győzni fog. Az utolsó vers nagyon szép. Az ifjút pedig élve hozták fel és egészen megvigasztalódtak. Először folytatják az istentiszteletet, aztán reggel felé Pál el kell induljon, vagyis ez már a Pál elmenetele utáni pillanatokról szól. Troászban nem sírnak, mint a tengerparton. Miért? Nem fáj nekik a Pál távozása? De igen, csakhogy itt maradt velük Eutikusz, s ez őket mindig a hatalmas, életet adó Jézusra emlékezteti. Troászban úgy megvigasztalódnak, hogy most már Pál nélkül is tovább tudnak menni. Most már tudják, hogy őket a halál sem választhatja el az Isten szeretetétől. Pál elmegy, de Krisztus marad és ez elég.

20 Filep 

Text. Ap.csel. 21,8/14

Amikor Pál Filepnél tartózkodik Céráreában, már a harmadik térítői út vége felé van. Az apostol már hosszú éveket, sőt évtizedeket töltött el az Úr szolgálatában. Sok mindenen átment, testileg-lelkileg meg van viselve. Állandóan útban volt, s ezek az utazások tele voltak veszélyekkel, pusztákon, hegyeken, tengereken át kellett menni. Szabadságon sose volt. A pihenést nem ismerte. Az efézusi gyülekezetben végzett munkájáról mondja, hogy éjjel-nappal dolgozott. Mintha hajtotta volna valami, érezte: jaj nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem. Most megint egy nagyon nehéz időnek néz elébe. Fogság és börtön következik. De most adatik neki egy rövid idő, hogy egy picit megpihenhessen, megnyugodhasson, barátok között lehessen, élvezze kedves emberek társaságát. Mert utána még sokaknak fogja hirdetni az igét, helytartóknak és királyoknak, katonáknak és börtönőröknek egy egészen sajátos helyzetben.

Nagy áldás most Pál számára, hogy mielőtt ez a nehéz időszak elkezdődne, most egy kis pihenést, hadd mondjuk úgy: szabadságot élvezhet. Pál több napon át Filep evangélista házában tartózkodhatott és igazán otthon érezhette magát. Mintha az Úr Pálnak is azt mondta volna, mint tanítványainak is mondott: pihenjetek meg egy kevéssé.

Filep nevével nem itt találkozunk először. Hisz tudjuk, hogy pünkösd után ő volt a hét diakónus egyike, arra kellett ügyeljenek, hogy a görögül beszélő özvegyasszonyokat ne hanyagolják el a szolgálatban. Közvetlen pünkösd után feltűnik ez az ember a jeruzsálemi gyülekezetben. Nagy áldással hirdette az evangéliumot Samária városaiban. Ő volt az, aki az első néger embernek, Etiópia királynéja pénzügyminiszterének hirdette az igét.

Ha mindezeket most meggondoljuk, akkor rájövünk arra is, hogy Pál és Filep már rég ismerték egymást  Az apostol ott volt az István kivégzésénél, és István Filep kollágája, diakónustársa volt. Persze még Saulus volt akkor, s ő volt a keresztyénüldözés motorja, szervezője, miatta kellett Filepnek is családjával együtt Jeruzsálemből elmenekülni.  De nem sokkal ezután minden megváltozott. Pál megtért a damaszkuszi úton és erről Filep is tudomást szerzett. Így ők most már szolgatársak, hitben testvérek lettek. Filep ekkor a samaritánusok között kezdett el munkálkodni. Miután a szerecsen komornyikkal való találkozás megtörtént, Cézáreába ment, hogy ott főleg a rómaiak között hirdesse az igét. El tudjuk képzelni, hogy azért Pál nevének nem volt jó csengése Filepnek és családjának a szívében. De ennek ellenére azt olvassuk az igében, hogy Pál Filep házában egy igazi otthonra talált, szívesen várt vendég volt. Kedves vendégként kezelik, nem várják, hogy minél hamarabb elmenjen, addig maradhat, ameddig neki jól esik. Hogy lehetséges ez? Hogy annak ellenére, hogy ennek a családnak Pál miatt menekülni, szenvedni kellett, most mégis ilyen szeretettel fogadják. Bizonyára, hogy e két ember időközben megbeszélte és elrendezte a múltat. Filep és családja szívből megbocsátottak Pálnak. Mindketten nagyon szerették az Urat és ezt meg is érezték egymás életében. Ott voltak Filep nagy leányai is, akiknek kicsiny gyermekként szintén menekülni kellett. Nem mentek férjhez, valószínűleg azon helyzet miatt, amiben éltek. De mind a négy megkapta a Szentlélektől a prófétálás ajándékát. Nagy bátorsággal tudtak beszélni Isten igéjéről. Milyen felüdülés lehettt ez Pál számára. Annyi igét, annyi próféciát hallani és azt megbeszélni.Pált ez nagyon felüdithette és megerősíthette, úgy hogy tovább tudott menni a nehéz úton, ami előtte állt. Később biztos nagyon sokszor visszaemlékezett az itt töltött napokra, főleg akkor amikor a szenvedés helyén, a börtönben volt. Milyen sokat jelenthettek egymásnak ebben a helyzetben!

A találkozás alatt világossá lesz, hogy nagyon nehéz idők fognak bekövetkezni. Ezekben a napokban is érkezik ide egy Agabus nevű próféta, aki az Úrtól fontos üzenetet kapott. Ő már korábban is végzett prófétai szolgálatot, amikor megjövendölte, hogy nagy szárazság és éhség fog elkövetkezni. Amikor megérkezik Filep házába, Agabus elkéri Pál övét, azzal megkötözi magát és azt mondja: így fogják majd Pált is megkötözni és a pogányok kezébe adni. Ezt tulajdonképpen már mindenki sejtette, de az a tény, hogy Agabus direkt ezért eljön ide Cézáreába és az a mód, ahogy kijelenti, nagy hatást gyakorol a hallgatóságra. Nem csoda, hisz amit Agabus Pálról elmond, az kísértetiesen hasonlít arra, ami Jézussal történt. Őt is így kötözték meg, adták át a rómaiaknak, hogy megfeszítsék. Ezt hallva a Pál körül összegyűlt emberek sírva kezdik kérlelni, hogy ne menjen fel Jeruzsálembe. Valószínű, hogy ez volt Pál életének egyik legnehezebb pillanata. Nemrég még úgymond a fronton állt és azt mondta az efézusi véneknek: az én életem sem drága nékem. De most ez a pillanat nagyon nehéz. Nem véletlen, hogy Pál így szól: miért keserítitek szívemet, az eredeti szövegben itt az a szó áll: meglágyítani, szétmorzsolni, megőrölni. Az apostol tudja, hogy a körülötte állók szeretetből mondják mindezt, mégis most ő ezt kísértésként éli meg, ebben a Sátán próbálkozását látja, aki most a legjobb barátain keresztül próbálja őt kijelölt útjától visszatartani, céljától eltéríteni. Felismeri a kísértést és kijelenti, hogy ő nem csak megkötöztetni, de meghalni is kész az Úr Jézusért.

Testvéreim! Az ilyesmi ritkán történik meg, de mégis néha igen, hogy a legjobb testvéreknek és barátoknak kell nemet  mondani, olyanoknak, akik ugyanazt a drága hitetet nyerték. Ilyenkor a legjobb barátokat is vissza kell utasítani, és egyedül az Úrra kell hallgatni. De csak akkor kell ezt így tenni, ha egy dolog felől maga az Úr tett bizonyossá minket.

Hadd mondjak el egy személyes példát szüleim életéből. Ők hét évig kellett vőlegény s menyasszonyként várjanak egymásra. Édesanyám ugyanis magyarországi volt, 1942-ben, amikor Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták Szatmár mellé nyert tanítónőként kinevezést, ez idő alatt megismerkedtek, megszerették egymást, de 1945-ben ezt a területet újra Romániához csatolták és vissza kellett mennie az anyaországba, hogy most már hivatalos útlevéllell jöhessen ide férjhez édesapámhoz. De a papírokat 7 éven át nem kapta meg. Ebben az időben mindketőjük barátai, rokonai, lelki testvéreik megpróbálták őket rábeszélni arra, hogy mondjanak le egymásról, hogy válasszanak itt illetve odaát társat maguknak, mert ebből úgy sem lesz már semmi. De ők nem tágítottak, mert meg voltak győződve, hogy őket az Úr egymásnak rendelte, és így a legjobb barátoknak, testvéreknek is nemet kellett mondjanak ebben a dologban. S Isten s a történelem őket igazolta, mert  7 év várakozás után édesanyám megkapta a végleges kivándorláshoz az útlevelet, s egymáséi lehettek.

Képzeljük csak el Pál helyzetét: neki szenvedni és meghalni kell, s ezek egyáltalán nem könnyű dolgok.. De ha az Úr küldi őt most ebbe, akkor neki mennie kell. S egy adott ponton ezt a testvérek is belátják s ki tudják mondani: legyen meg az Úr akarata. Együtt meghajolnak az Úr akarata előtt, micsoda nagyszerű pillanat ez. S mindez aa Filep házában történik, ahol olyan szép és áldott időt tölthet el Pál.

Legyünk mi is hálásak az ilyen áldott időkért, egy egy csendes hét, evangélizációs hét, lelki testvérekkel való találkozások alkalmáért. Mert ilyenek ritkán adatnak a mi életünkben is. Isten az ilyen időkben minket is felkészíthet nehéz időkre, próbákra, szenvedésekre. Így ki tudjuk állni azokat. 

21 Pál unokaöccse 

Text. Ap.csel.23,12-22

 A Biblia egy csodálatos könyv. Sokszor sok eseményt részletesen elmond, sokszor fontos dolgok csak egyetlen mondatban vannak megemlítve. Történelmi könyv is, hisz az Ószövetségben le van írva Izrael népének a története, az Újszövetségben pedig megtaláljuk az első század egyháztörténetét. Ami a fontos: mindkét szövetség az üdvtörténetet tartalmazza. Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv egy kifejezetten történelmi jellegű írás, ahol meg van fogalmazva az egyház küldetése és történetének körülbelül ötven esztendeje. A könyv első fejezeteiben főleg Péterről és Jánosról van szó, aztán ők eltűnnek, esetleg nagyon ritkán vannak említve. Ez különös, főleg Péter esetében, hisz mégis csak ő volt az apostolok vezéregyénisége, de a valóság az, hogy a könyv második felében szinte kizárólag csak Pálról van szó, a többi apostolok háttérben maradnak.

De Pál életének leírása is különös, hisz sokszor több esztendő történése csak egy mondatba van belesűrítve, más események azonban pontos részletességgel le vannak jegyezve. Ilyen részletesen leírt időszak Pál életében a jeruzsálemi letartóztatástól a Rómába való megérkezésig tartó életszakasz. Le van írva pontosan, hogy kivel találkozott, mit mondott, mit tett az apostol. Azt is látjuk, hogy ebben az időben csodálatos dolgok történtek, különös emberekkel találkozik Pál, különös embereket használ fel az életében, sokszor annak megmentésére. Ezáltal Istennek  Pálnak adott két ígérete teljesedik be: az egyik az, hogy királyok és helytartók előtt fog megállni, és bizonyságot fog tenni nekik a hitéről. A másik pedig az, hogy el fog jutni Rómába, a birodalom fővárosába. Nagy és neves emberekkel is találkozik ebben az időben: Festus, Agrippa, Félix, de ugyanakkor kis emberekkel is, akiknek még a neve sincs feljegyezve, akik egy pici fogaskerék szerepét töltik be ebben a nagy gépezetben, de az ő munkájuk, hozzájárulásuk nélkül e hatalmas gépezet nem működhetne és Isten ígéretei nem teljesedhetnének be.

Egy ilyen kis fogaskerék a gépezetben a Pál unokaöccse, róla szóljunk most egy igehirdetés erejéig. Amikor ő feltűnik, nagy a nyugtalanság Jeruzsálemben, hisz ide érkezett meg Pál apostol. Ez pont pünkösd előtt van, amikor a város tele van minden irányból ide özönlött emberekkel. Nyilván, hogy Pál apostolt mindenki felismeri, s mivel a zsidók annyira gyűlölik őt, mert az evangéliumot a pogányokhoz is elvitte, meg akarják lincselni, amit csak a  római katonák  tudnak megakadályozni. Pál így a várba kerül, amit ebben az időben a rómaiak birtokolnak és elég barátságosan bánnak vele, miután kiderül, hogy ő római állampolgár. A rómaiak azt is hamar meglátják, hogy itt nem egy köztörvényes bűnözőről van szó, hanem a zsidók belső ügyéről, egy vallási dologról. De a zsidók egy fanatikus csoportja  megpróbálja egy ördögi terv által Pált eltenni láb alól. Ebben a helyzetben tűnik fel Pál unokaöccse. Nevét nem tudjuk, de egy pár dologra következtethetünk életével kapcsolatban.

Az első kérdés,: hogy kerül ez a fiú Jeruzsálembe, hisz Pál családja Tárzuszban lakott? Az egyik feltételezés az, hogy a pünkösd ünnepére jött fel Jeruzsálembe. De mégis az tűnik valószínűbbnek, hogy Pál leánytestvére ide jött férjhez. Ezt az is alátámasztja, hogy a fiú jól ismeri a várost, jól tud tájékozódni. Az életkorát sem tudjuk, de ifjúként van megjelölve. Egy másik kérdés a hitbeli hovatartozása. Vajon zsidó vagy keresztyén lehetett ez az ifjú? Az írásmagyarázók azt feltételezik, hogy egyrészt nem lehetettt keresztyén, hisz akkor nem kerülhetett volna a zsidó összeesküvők körébe, mert ők ők azt jól tudták, hogy ki tartozik a „nazarénusok szektájába”, ahogy ők a keresztyéneket nevezték. De az is sokat mond, hogy meg akarja menteni a nagybátyját, akiről pedig nagyon jól tudta, hogy keresztyén, Az is érdekes, hogy az apjáról nincs említés, ami arra utalhat, hogy már nem élt, vagy pedig hogy ő is az összeesküvők körébe tartozhatott és így otthon a szülők beszélgetéséből neszelte meg, hogy mit is akarnak csinálni. Akkor pedig az anyja lehetett az, aki a fiát titokban elküldi, hogy mentse meg testvérét. Ezek mind csak feltételezések, de soha se fogjuk pontosan   megtudni a részleteket. Majd csak a mennyben fogjuk megismerni a titkokat, de ott ennek már nem lesz jelentősége.

Mindenképpen Isten gondviselő szeretetét kell lássuk ebben az egész eseménysorban. Abban is, hogy egyáltalán tudomást szerez erről  az összessküvésről, de abban is, hogy meg akarja menteni nagybátyjának az életét. Az is nagy dolog, hogy ez az ifjú annyi bátorságot vesz, hogy bekopogtasson a rómaiak által birtokolt Antónia erőd kapuján.

Az a tény, hogy azt is tudta, hogy joga van egy letartóztatott embert meglátogatni, mutatja, hogy otthonos volt Jeruzsálemben, de a római jogban is. Ez annak volt köszönhető nyilván, hogy római állampolgárként ez a jog megillette, meg annak is, hogy a vár parancsnoka látta, hogy itt nem egy közönséges bűnözőről van szó, s ezért jóindulattal volt Pál felé. Eljut Pál apostolhoz, elmondja neki a dolgokat, az apostol komolyan veszi, hisz tudja, hogy mennyire gyűlölik őt saját népének a tagjai. Azt is látjuk, hogy megteszi azokat a lépéseket, amit emberileg meg kell tennie. Ő mondhatta volna azt is: fiúcska, te ne aggódj, hisz az Úr megígérte nekem, hogy Rómába kell jussak, s ő majd meghiúsítja az összeeesküvők tervét. Nem, mert Pál unokaaöccse jövetelében azt látja Pál, hogy Isten az  gondviselő munkájában embereket használ fel, hogy őt megmentse az ellenség kezéből, tervének véghezvitelében

A fiú így mindezt elmondhatja a vár parancsnokának is, és ő megteheti a szükséges óvintézkedéseket a  Pál megmentése érdekében. A várparancsnok már régóta itt van Jeruzsálemben és ismeri a zsidók fanatikus gyűlöletét, főleg ha vakllási káérdésekről van szó. Azt is tudja, hogy ebben a helyzetben mit kell tennie. A zsidóknak az a terve, hogy Pált kicsalják a várból s így rátámadva megöljék őt. Nos, ő gondoskodik arról, hogy ez a pokoli terv ne valósuljon meg. Egy állig felfegyverzett katonai kíséret fogja Pál levinni a várból. Így mehet ő ki a várból, hogy  kihallgassák a helytartó és a többi illetések személ előtt.

Az is érdekes, hogy az ezredes, amikor kikíséri Pál unokaöccsét, meghagyja neki, hogy el ne mondja senkinek, hogy ezt a dolgot megjelentette neki. Ez a katonaember tudja, hogy az ilyen titkok milyen könnyen kiszivárognak, s hogy ennek milyen súlyos következményei lehetnek. De Lisiás ezredes szavaiban még szeretet is van, hisz azért mondja ezt az ifjúnak, mert ő tudja, hogy ha a zsidók megneszelték, hogy ez a fiú az összeesküvést leleplezte, maga is veszélybe kerülhetne, a zsidók készek lennének őt is megölni.

Mert végül is ez az ifjú a saját életét tette kockára azért, hogy megmentse bátyját, de ezáltal azt is mondhatjuk, hogy még akkor is, ha ő ennek nem volt tudatában, az evangéliumért kockáztatta az életét. Ő is elmondhatta nagybátyjával együtt, hogy: még az életem sem drága nékem. 

Ez az ifjú egy névtelen ember, csak erre az egy pillanatra tűnik fel, de ebben a pillanatban ragyog, világít az élete. Aztán eltűnik a szemünk elől, és soha többé nem találkozunk vele. De Isten felhasználta őt , eszköz lehetett az ő gondviselő és megváltó munkájában. Azt remélhetjük, hogy ez a tény, hogy ő ezt felvállalta, azt mutatja, hogy Isten elkezdte benne az  munkájat, s akiben ő ezt elkezdte, abban ő be is fogja végezni. 

Mert képzeljük csak el, ha a zsidók terve mégis megvalósul, Pált megölik, akkor mennyivel szegényebbek lennénk mi is. Hisz akkor nem olvashatnánk Pál csodálatos római útjáról, és nem olvashatnánk azokat a leveleket, amiket a római fogságból írt: a Filippi, Kolossé, Filemon, Timóteus és Titusz leveleket. Ezért főleg, amikor ezeket olvassuk, adjunk hálát ezért az ifjúért, akinek ezt emberileg köszönhetjük.

Most pedig a fiatalokhoz szeretnék szólni. Ez a történet számotokra ma nagyon aktuális. Az evangélium, a hit ma is támadások kereszttüzében van. Ma nem a zsidók, hanem a hitetlenség, elvilágiasodás, élvezethajhászás az, ami a hitet össztűz alá vette. Ne álltassuk magunkat azzal, hogy ma keresztyénnek lenni könnyebb, mint 2OOO évvel ezelőtt volt. Ma hála Istennek olyan időket élünk, amikor nem kell börtönbe kerülni a hitért, de még szörnyűbb börtönök vannak, gondoljunk itt csak a káros szenvedélyekre, amik pusztítják fiatalok ezreinek az életét.

Szükség van ma is bátor hitű fiatalokra, akik készek arra, hogy Isten használja őket eszközként az Isten országa építésében. Most rajtatok a sor. Mi nemsokára elmegyünk a minden élők útján, ti kell Krisztus zászlaját magasba meljétek, ti kell a stafétabotot átvegyétek. Az Úr segítsen titeket ebben

22 Félix és Drusilla 

Text. Ap.csel.24,22-26

Láttuk már a múlt alkalommal, hogy Pál két ígéretet is kapott az Úrtól, az élete végéhez közeledve. Az egyik az, hogy el fog jutni Rómába, a másik pedig , hogy királyok és helytartók előtt is fogja hirdetni Isten igéjét. Nekik is szembesülni kell az evangéliummal. Ez az ígéret Cézáreában teljesedik be, ahová Pált katonai kísérettel viszik le. Az első hallgatói itt Félix helytartó és Drusilla, a felesége. Erre a találkozóra a helytartó magánszállásán kerül sor.

Ezekről az emberekről meglehetősen sokat tudunk, s ezt annak köszönhetjük, hogy a  birodalmi hierarchiában elég magas poziciót töltöttek be. Félix egy különös ember, aki valamikor rabszolga volt, de felszabadult s ezt testvérének köszönhette, aki nagy hatást gyakorolt a császárra. Ezáltal az ő pályája nagyon gyorsan ívelt a magasba. De ezeknél az embereknél egy különös dolog történik. Megszédülnek a hatalomtól és elvesztik egyensúlyukat. Félix egy nagyon korrupt ember lett, híres lett arról, hogy nála pénzzel  mindent el lehetett érni. Az erőszakossága is ismert volt. Jonathán főpapot orvgyilkosokkal ölette meg, sok zélótát pedig keresztre feszíttetett. Amikor Tertullus, a zsidó ügyvéd Félixet hízelgő szavakkal magasztalja, akkor neki éreznie kellett volna, hogy ebből egy szó sem igaz. Melette ült Drusilla, aki már a harmadik felesége, a hírhedt Heródes család leszármazottja. Dédnagyapja volt az a Nagy Heródes, aki a betlehemi gyermekeket megölette. Nagyapja pedig Heródes Antipás volt, Keresztelő János kivégzője. I.Heródes Agrippa volt az apja és Bernice , akivel még találkozni fogunk, a testvére volt, úgy mint  II.Heródes Agrippa is. 

Mivel Drusilla zsidó származású volt, valószínűleg érdekelte a Pál apostol ügye. Érdekes az is, hogy a nagyapja szívesen hallgatta Keresztelő Jánost. Alig volt 2O éves, de már hírhedt volt szépségéről és kicsapongó életéről. Már túl van egy jegyességen és egy házasságon. Egy igazi mondén, világi pár áll itt előttünk, akik az erőszakban és a gyönyörök keresésében, az élvezetek hajszolásában élnek. Érdemes ilyen embereknek egyáltalán prédikálni? Nem eleve azt kellene mondani: kár a benzinért, hisz úgyis minden szó falra hányt borsó lesz!

De az apostol megragadja az alkalmat, nem azért, hogy a börtönből elengedjék, hanem azért, hogy bizonyságot tehessen a Krisztusban való hitéről. Nem próbálja üzenetét a hallgatósághoz igazítani, hanem nyiltan és egyenesen megmondja az igazat, mert neki az a kötelessége, hogy a Krisztusban való hitéről beszéljen. Akárkik is legyenek ezek az emberek, most mégis azért jöttek el, hogy halljanak a hit dolgairól. Nos, Pál semmit sem tesz olyan szívesen, mint azt, hogy beszél a Krisztusba vetett hitéről. Ebben a különös helyzetben és társaságban a kegyelem evangéliumáról beszél és leleplezi a bűnös embert. Pál apostol ezt nagyon érthetően és világosan teszi. Nem egy tudományos előadást tart Krisztusról, hanem hirdeti Krisztust ezeknek az erkölcsileg nagyon mélyre csúszott embereknek. Maga Isten szól és ajánlja fel ezeknek az embereknek is a vele való megbékélést a Jézus vére által. Pálnak nincs más mondanivalója, hisz ő már egyszer elvégezte, hogy nem akar másról tudni, mint Jézus Krisztusról, a Megfeszített és feltámadott Úrról. Arról a Jézusról beszél, aki megbékítette magával  világot, aki megtöri a bűn hatalmát, legyőzi a halált és békességet hoz az ember szívébe. S Pál ezt úgy teszi, hogy hitre akarja vezetni őket. Hisz a hitről beszélni mindig többet jelent egy elméletnél, egy szónál. Akkor ez legfeljebb egy érdekes eszmefuttatás lesz, ami nem érinti meg a hallgatók szívét. Az igének az a feladata, hogy végül is megérkezzen a hallgatók szívébe.

Ezért Pál továbbmegy, mert  jól ismeri ezt a házaspárt, akik most előtte ülnek. Ezért mer a bűnről beszélni, és néven is nevezi azt. Pál igazságról, igazágosságról beszél. Hisz Isten azt kéri hogy az ember igazságot cselekedjen Istennel és a felebaráttal szemben. Mert Félix nem cselekszi az igazságot és nem is igazságos az élete. Aztán Pál önmegtartóztatásról, mértékletességről beszél. Ez azt jelenti, hogy tudj mértéket tartani. Ne a szemeid vezessenek, ne élj mindazzal a lehetőséggel, amit az élet kínál, ne add át magad a tested kívánságainak. Itt nyilván elsősorban Drusillára gondol, de mindazokra is, akik itt hozzá hasonlóan élnek és gondolkodnak. Pál nem tehet mást, hisz az Isten szerelme szorongatja, és Isten neki azt parancsba is adta, hogy királyok és helytartók előtt szóljon. Jaj neki, ha most ő ezt az egyedi alkalmat nem használja ki arra, hogy ezeket az embereket Isten elé állítsa és figyelmeztesse őket arra, ha meg nem térnek örökre elvesznek. Ez az üzenet nem szeretetlen. Az lenne szeretetlenség ha Pál elhallgatná és hagyná őket a vesztükbe rohanni. Pál felmutatja a kegyelmet. Elmondja, hogy Isten azt felajánlja , hogy az mit végezhet el az ember életében, de azt is, hogy mi lesz azzal, aki ezt a kegyelmet visszautasítja.

Így hirdették mindig Isten emberei az evangéliumot. Így hirdette ezt Péter is az első pünkösd napján. Ott is felszólította a hallgatókat: térjetek meg, éljetek igazságosan, mértékletesen.

Mit végzett el az apostol prédikációja? Drusillánál látszólag semmit. Ő igazi unokája a nagyapjának, aki szívesen hallgatta Keresztelő Jánost, de az semmit se végzett el benne. Rettenetes dolog ez: szívesen hallgatni az igét, hogy utána minden maradjon a régiben. Ez egy szörnyű megkeményedés. Legyen figyelmeztető kérdés a mi számunkra: mit végzett el bennünk a meghallgatott ige?

Félixnél látszólag jobb a helyzet. Róla azt olvassuk, hogy megrémült. Ez több, mint ettől az erőszakos, korrupt embertől várnánk. A bíró megretten a fogyoly szavától. Félix ott a lelke mélyén érzi, hogy ő most Isten ítélő széke előtt áll, s hogy majd még egyszer ez élet után is oda kell állnia. Az ige megérintette őt, ez bizonyos. De mit fog most tenni ? Azt, amit Pál tett a damaszkuszi úton, vagy amit a filippibeli börtönőr tett, fel fog kiáltani: légy irgalmas Uram, nekem bűnösnek?! Ha ezt megtenné, akkor ennek következményei lennének Drusillával való kapcsolatában. Őt vissza kellene küldje férjéhez, akitől elszerette. Félix most gondolkodik, mérlegel, de sok ideje nincs erre. Lehet, hogy kiverte a hideg veríték és Drusilla is csalódottan kérdi: mi van veled? Én nem úgy ismerlek, hogy te most bizonytalankodnál. És Félix dönt. Nagyon kedvesen közli ezt Pállal, nem csukja be véglegesen az ajtót, nyitva hagyja. Most elég, ha még alkalom lesz rá, hivatlak és beszélgetünk. Ez nem tűnik ellenséges magatartásnak és elutasításnak, hanem csak egy halasztásról van szó.

De ez Félix végzetes tévedése lesz. Hisz az alkalmak nem a mi kezünkben vannak, hanem Isten kezében. A Bibliában erre egy külön szó van, a kairos, a minősített idő, a soha többé vissza nem térő alkalom. Ezt Félix is érezhette, hogy itt a kellemetes idő, itt az üdvösség órája, de nem ragadja meg az alkalmat, s az élet helyett a halált választja. Most nem, talán majd holnap, ha alkalom lesz rá. De tudjuk, hogy többé nem lett másik alkalom, ők az életben már soha többé nem találkoztak. Félix megrémült, megérintette az ige, de ment tovább a maga bűnös útján, ott folytatta a régi életét, ahol abbahagyta. Tudjuk azt, hogy Félix Néró császár kegyeiből kiesett, eltűnt a történelemből. Drusilla pedig 41 éves korában a Vezúv kitörésekor szörnyű halált halt, a forró lávában elégett. Ők azt gondolták: majd holnap, de a kegyelem örökre elment mellettük. A „holnap, a máskor” az ördög szava. Az Úr azt mondja: ma. A döntő lépést ma kell megtenni. Az Úr ma kopogtat, holnap már késő lesz. „Ma, ha az Úr szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket.”

23 Festus 

Text. Ap.csel.26,24-26

Vannak olyan ügyek és dolgok, amiktől legszívesebben távol tartanánk magunkat, de nem sikerül. A körülmények úgy alakulhatnak, hogy belekerülünk egy bizonyos dologba s abban sokszor egy döntést is kell hozni. Valahogy így lehetett Portius Festus is, aki Félix után helytartó lett és akarva-akaratlanul belekerült az ú.n. „Pál ügybe”, akit az elődje fogságban hagyott, hogy ezzel tetszelegjen a zsidóknak. Festust azért nevezte ki a császár, hogy rendet teremtsen a labilis és kegyetlen Félix után. Alig foglalja el a helytartói széket, a zsidók máris sürgetik, hogy nyilvánítson véleményt a Pál dolgában. Festusról az Apostolok cselekedetei könyvének két fejezetében olvasunk. Ő két évig töltötte be a helytartói tisztet. Úgyanis hirtelen, elég  fiatalon meg is halt. Különös az, hogy az üdvtörténetben ilyen emberek is szerepet játszanak. Hisz az evangélium nem egy légüres térben terjedt, hanem abban a valóságos világban, ami akkor épp a Római Birodalom volt a maga császáraival, helytartóival, katonaságával.

Pál apostolnak el kell jutni Rómába s ebben Festusnak fontos szerepe volt. Úgy tűnik, hogy Lukács mindennek szem és fültanúja volt, hogy milyen csodálatosan vezette Pált ezen az úton. Festus kulcsfigurája volt ennek az egész eseménysornak, még akkor is, ha fogalma se volt erről.

Festus igazságos bíró hírében állott, tipikus képviselője volt a római jognak, s ahogy már az elején említettük, épp azért küldték őt ide, hogy hozza rendbe Félix elrontott dolgait, és hogy úgy uralkodjon, hogy legyen csend ebben a tartományban, ahol mindig annyi nyugtalanság volt. Hamar észreveszi, hogy darázsfészekbe nyúlt amikor ide jött.  Megpróbál minden tőle telhetőt megtenni, hisz érkezése után már három napra munkalátogatásra megy Jeruzsálembe. De ott el is kezdődnek a problémák. A zsidó vezetők semmi másról nem akarnak beszélni vele, mint Pálról aki Festus számára teljesen ismeretlen személy. Csak azt érzékeli, hogy a zsidók nagyon gyűlölik ezt az embert. Festus megpróbál a helyes, jogi úton járni, s azt mondja, hogy a vádlók jöjjenek le Cézáreába s ott majd ítéletet hoznak ebben a dologban. Ők  el is mennek, elmondják a vádjaikat, Pál nyilván tagadja ezeket és bizonyítékokat kér. Festus igyekszik a zsidók kedvében járni. Ezért azt javasolja, hogy Pált vigyék Jeruzsálembe, hogy ott folytassák ügyének tárgyalását. De Pál elutasítja ezt a javaslatot. Ő tudja, hogy a Jeruzsálembe való menetel számára a halált jelentené, neki azonban Rómába kell eljutni. Így kerül sor a császárra való apellálásra, amit Festus és a tanács tagjai végül is elfogadnak.

Érezzük itt Festusnak a zavarát, aki egyfelől jog szerint akar eljárni, másfelől azonban a zsidóknak akar kedveskedni. Festus első pillanattól kezdve látja, hogy Pál a római jog szerint teljességgel ártatlan, de ő azt is akarja, hogy ő is jól kerüljön ki ebből az ügyből. Sokszor mi is így vagyunk. Tudjuk egyfelől, hogy becsületesek kell maradjunk, de ugyanakkaor emberekkel se akarunk szembekerülni. Festus számára egyfajta fellélegzés, megoldás volt az, hogy Pál a császárra apellált. Hisz ebben a pillanatban a zsidók is be kellett lássák, hogy Festus tovább már semmit se tud tenni.

Az a tény, hogy Pál a császárra apellált, még nem jelentette Festus számára, hogy pontot tehetett a Pál ügyére. Egyfelől a zsidókat hazaküldheti mondván: Pál amúgy is a császárra apellált. De van egy másik probléma itt. Nem tudja Pált csak úgy a császár ítélő széke elé küldeni, össsze kell állítani egy iratcsomót, aminek legfontosabb darabja egy levél, amiben le kell írnia, hogy mivel is vádolják Pál apostolt. S mivel első fokon e tárgyalást ő folytatta le, le kell írja a saját véleményét, tapasztalatait, meglátásait, s hogy ő milyen következtetéseket vont le ezekből. Festus mint a jog embere azt is tudja, hogy azt nem írhatja ebben a levélben, hogy ez az ember semmit sem csinált, hisz a zsidók a halálát követelik. Ha azt írja, hogy ártatlan, akkor Rómában azt fogják mondani: miért nem bocsátottad szabadon azt az embert? Festus azt is be kell ismerje, hogy egyszerűen nem érti az ügyet, ami Pál és zsidók közt folyik. Ebben a lehetetlen helyzetben valaki segítségét kell kérje. Erre az ad alkalmat, hogy Agrippa király is el fog jönni Cézáreábe, hogy az új helytartónál tiszteletét tegye. Azért Festus most megragadja az alkalmat, hogy az ő véleményét is kikérje. Ő tudja, hogy II.Heródes Agrippa zsidó származása révén otthonos ezekben a dolgokban. Nagy örömére Agrippát érdekli a dolog és másnap már meg is szervezik a találkozást, ahol Pál elmondhatja mondanivalóját.. Hisz egy dolog világos: Pált Rómába kell küldeni egy kísérő levéllel s ebben a levélben valamit írni kell. Ő ezt nagyon őszintén el is mondja Agrippa királynak, s azt is, hogy őt különben nem érdekli ez a dolog, de mivel így áll a helyzet, most cselekedni kell.

Ilyen helyzetbe mi is kerülhetünk. Példáúl úgy, ha kapcsolatba kerülünk egy olyan emberrel, akinek eddig semmilyen kapcsolata nem volt Istennel. De ő tudja rólunk, hogy mi hiszünk, vallásosak vagyunk, hogy járunk templomba, s egy adott ponton ez az ember azt kérdezheti: tudom, hogy te hiszel Istenben, hogy jársz templomba, mondj nekem valamit erről! Én nem igen értem ezt a dolgot, hogy Jézus meghalt, de feltámadott. Nagyon sok függhet attól, hogy egy ilyen helyzetben mit is mondunk. Hogy megpróbáljuk-e más irányba terelni a beszélgetést, vagy pedig őszintén elbeszélgetünk a hit dolgairól, Jézusról, az egyházról. 

Nos, így kezdődik el ez a kihallgatás. Az ilyen kihallgatásokon több jegyző is volt, akik igyekeztek mindent lejegyezni, hogy utána pontos jegyzőkönyvet írhassanak az ülésről. A király megadja Pálnak a lehetőséget, hogy szóljon a maga védelmében. Pál úgy védheti most az ügyét, hogy vádlói nincsenek jelen. De Pál nem próbálja menteni magát, ő itt is Jézus Krisztusról beszél. Elmondja, hogy miként avatkozott be Isten az ő életébe, és hogyan hívta el ott a damaszkuszi úton, hogy szolgája legyen. Pál tehát Krisztusról beszél. Persze ezt úgy teszi, hogy beleágyazza saját életébe, megtapasztalásába. Mindenki síri csendben hallgat és Pál beszél. Egyszer aztán valaki megtöri a csendet. A helytartó szólal meg, és azt mondja: bolond vagy te Pál, a sok tudomány őrültségbe visz.

Ez nem is annyira cinikus, mint inkább elismerő vélemény, hogy Pál sokat tud, nagy a tudománya. De ugyanakkor az is benne ven ebben  mondatban, hogy amit te Pál állítassz, hogy valaki feltámadt, az nem lehet igaz. Az ő értelme erre csak azt mondhatja: bolondság. Festus a felvilágosult ember tipusa, aki csak azt hiszi, amit lát, amit meg tud értelmével magyarázni. Itt látjuk meg, hogy a bűneset mennyire elhomályosította az ember értelmét, hogy mennyire a Szentlélek megvilágosító munkájára van szükség ahhoz, hogy valaki megértse és elfogadja az Isten dolgait. Másképp az ember csak eddig jut, mint Festus. Pál te nagyon sokat tudsz, de amit te tudsz, te állítassz, az nem lehet igaz. Isen őrizzen minket ettől. Az ilyen embereknek majd odaát nagy lesz a csalódása, mert ott fogják majd meglátni, hogy amit Pál, illetve az ige mondott, az mind igaz. Csak akkor már késő lesz sajnos. Boldog ember az, aki most még földi életében hisz, és majd odaát is boldog lesz hite által.

24 Agrippa király 

Text. Ap.csel. 26,27-29

Az Úr kikutathatatlan utakon jár, amikor ígéreteit beteljesíti, s amikor csodáit végrehajtja. Hisz az Úr azt ígérte Pálnak, hogy királyok előtt is fogja hirdetni az evangéliumot s most ez be is teljesedik. Félix nem bocsátja szabadon Pált. Tőle Festus veszi át Pál ügyét. Agrippa egy hivatalos állami látogatást tesz Festusnál. A római helytartó látva, hogy itt nem egy köztörvényes bűnözőről van szó, hanem egy vallási kérdés körül forog a vita, a király tanácsát kéri, tudván, hogy ő zsidó lévén, sokkal tájékozottabb ebben a dologban. Így lesz a fogoly Pál az állami látogatás egyik napirendi pontja, s így lesz lehetősége Agrippa előtt is az igét hirdetni. Pál számára ez megerősítette, hogy az Úr meg is teszi, amit megígért. Agrippáról már beszéltünk Drusilla kapcsán, aki Félix felesége illetve jobban mondva szeretője volt. Agrippáról még egyszer hadd mondjuk el, hogy a híres – hírhedt Heródes család tagja. Dédnagyapja volt a betlehemi gyermekgyilkos, nagyapja Heródes Antipás volt, Keresztelő János kivégzője. I.Heródes Agrippa volt az apja, aki imádtatta magát, majd rettenetes kínok között halt meg, s ő tulajdonképpen II.Heródes Agrippa. Festus nem egyedül van, mert ő egy nyilvános pert akart, meghívja a római hadsereg helyi kirendeltségének , a cézáreai garnizónának a vezetőségét is, és más magasrangú állami hivatalnokokat is. Mindenesetre ezen illusztris társaság élén ott ül Festus, feleségéről nem tesz említét az írás. Ott van Agrippa testvére, Bernice is. II.Heródes Agrippáról még annyit érdemes megjegyezni, hogy Rómában is tanult, s egy érdekes kettősség jellemezte. Egyfelől egy világi ember volt, szerette a szórakozást, de ugyanaakkor zsidó lévén a mózesi törvényekhez is próbált igazodni. Jól ismerte a törvényt népe hagyományait, vallását. Erre szükség is volt, mert a király egyúttal a jeruzsálemi vallási élet felügyelője is volt. Az ő hatáskörébe tartozott a főpap kinevezése is.

Festus tehát egy jó tanácsadót választott ebben nehéz és bonyolult ügyben. Egy picit figyeljünk az asszonyra is, aki mellette ül. Ez nem véletlen. Lukács megjegyzi, hogy ő nagy pompával vonul be. Neve Bernice, ő nem az Agrippa felesége, hanem a testvére, ahogy azt már előbb mondtuk. Ő egy másik Heródesnek volt a felesége, de 2O évesen két kisgyermekkel özvegyen maradt és utána költözött testvéréhez, akit nagyon szeretett s jól ki tudott jönni vele. Hamar hírbe keverték, hogy vérfertőzésben élnek s hogy ezt kivédje, egy öreg királyhoz ment feleségül. Nem sokáig maradt vele, elváltak s újra visszajött a testvéréhez. Nos, ha ezt a társaságot vesszük, nem egy kegyes csapat ez! Ezen társaság előtt kap Pál apostol lehetőséget arra, hogy magát védje és hirdesse az evangéliumot. A legtöbb ember nem önként, hanem hivatalból jött erre az együttlétre. Bernice azért, hogy mutogassa magát, Festus előnyt akar kovácsolni magának, egyfajta politikai tőkét a kezdődő szolgálathoz, Agrippának pedig ki lesz elégítve a kíváncsisága, hisz már hallott Pálról, de nem volt lehetősége vele találkozni. Pál az életét mondja el, annak döntő eseményeit ezt úgy teszi, hogy Krisztust állítja középpontba, azt a Krisztust aki belépett az életébe, s aki Szentlelkével úgy átformálta, hogy üldözőből barát, ellenségből Jézus tanítványa lett. Azt is elmondja, hogy ez a Krisztus az, akit az Írások megígértek s akiben Isten ígérete beteljesedett. Elmondja, hogy az a Krisztus, aki szenvedett, meghalt, feltámadott, hogyan állította őt meg a damaszkuszi úton, s hogyan lett ő az evangélium szolgája. Egy adott ponton Festus közbeszól. Nem illetlenségből, hanem mert úgy látja, hogy Pál értelmetlenségeket beszél, meg van bolondulva. Amit most mond, az egyszerűen nem lehet igaz. De Pál nem engedi magát kizökkenteni a kerékvágásból, ő nagyon is tudatában van annak, hogy ez a király most az Isten akaratából áll előtte. Ezért most nagyon személyes módon Agrippához fordul. A király szemébe néz és azt mondja : király, te tudod, hogy amit én mondok, az mind igaz, én azért merem mondani.

S ekkor feltesz néhány kérdést a királynak: hiszel-e a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel. Pál jól ismeri az embert, aki előtte áll. Ismeri származását, múltját, tudja, hogy tisztában van ezekkel a dolgokkal, amikről beszél. Mennyit küzdött Isten ezekért a Heródesekért! Küldte dédapjához a keleti bölcseket, nagyapjához Keresztelő Jánost, az apjához az apostolokat. Ő az utolsó Heródes, aki gyermektelenül, utódok nélkül fog meghalni. Isten most nagyon komolyan szól a szívéhez. Abból ahogyan reagál arra lehet következtetni, hogy Agrippa nagyon is jól érti, amit Pál mond neki, hogy ő keresztyénné kell legyen. Pál mintha ezt kérdezné: Agrippa, meg akarsz-e térni? Te ismered az igét, most már csak annyi hiányzik, hogy engedelmeskedj is annak.

Ez az üzenet vasárnapról-vasárnapra felhangzik az istentiszteleteken. Ezeken nem olyan emberek ülnek, mint Festus, akik azt gondolnák, hogy ott értelmetlen, bolond dolgokat mondanak. Nem, az istentiszteleteken olyan emberek vesznek részt, akik tudják azt, hogy Isten igéje igaz. Ők tudják, hogy van Isten. Tudják azt is, hogy meg kell térni hozzá, hogy nem halhatnak meg úgy, ahogy megszülettek. A kérdés az, hogy ez a tudás mire vezeti a templomba járó embereket? Krisztus ma is azt kérdi: ismersz-e engem, az enyém vagy-e már? 

Agrippa szorult helyzetbe kerül. Érzi, hogy ez a különös ember őt most megtérésre akarja elvezetni. Érzi, hogy ez az üzenet megérintette, s most elhangzik az ismert mondat: majdnem ráveszel, hogy keresztyénné legyek! Ez a válasz egészen más, mint a Festusé. Ő azt mondja: ez az egész egy nagy bolondság, én ebben nem hiszek. A válasz egészen más, mint a Bernicéé.  Nála az a helyzet, hogy amit Pál mondott, az egyik fülén be, a másikon ki. Ő egy szót se szól, talán kissé csodálkozik a hallottakon. De Agrippa érzi, hogy miről van szó, hogy neki keresztyénné kell lennie. Ő ismeri a prófétákat, meg is ragadta az igehirdetés, s majdnem kész a megtérésre. De csak majdnem. Ez egy szörnyű szó. Ezzel a szóval az ember becsaphatja, magát s álomban ringatózhatik. Majdnem sikerült, majdnem megtértem, majdnem elértem a célt. De a majdnem mégis azt jelenti: egyáltalán nem. Nem voltam messze, de örökre távol kerültem.

Hány ember van ma is így! Egy-egy prédikáció megragadja, az ember beismeri, meg kell változzon az életem, meg kell térnem. Talán ez az utolsó alkalom, jöhet egy baleset, szivinfarktus, halálos betegség. Pál ráérez arra, hogy Agrippa zavarban van. Még egy próbálkozást tesz és azt mondja: kívánnám Istentől, hogy ne csak majdnem, hanem nagyon is, és ne csak te, hanem mindazok is, akik ma engem hallgatnak olyanok lennének, amilyen én is vagyok, e bilincsek nélkül. Pált a Krisztus szerelme szorongatja. Ő nem irígyli ezeket az embereket, azok kellene őt irígyeljék. Ők a megkötözöttek, ő szabad. Ők a szegények, ő a gazdag. 

Képzeljük magunk elé a jelenetet: egy rab, bilincsekkel a kezén, rabruhában s a másik oldalon a fényes, illusztris társaság. S Pál azt mondja, én a világ kincséért sem cserélnék veletek, s szeretném átadni nektek, amim van. Tegyük fel magunknak is a kérdést: ilyen emberek vagyunk mi? Lehetnek-e mások irígyek arra, hogy mi milyen boldog és áldott emberek vagyunk?

Itt egy sorsdöntő pillanat volt. Agrippa vagy megtér és keresztyén lesz, vagy pedig nem, s marad a hitetlenségben,  járja a maga útját. Ő az utóbbit választja. Feláll, nem maradhat a helyén. Kifelé indul s elkezd beszélgetni, de nem az igehirdetésről, hanem az igehirdetőről. Nem szól arról, hogy mit tegyen Jézussal, hanem, hogy mit tegyen Pállal. S ebben sajnos másnak is példát ad, Festusnak és Bernicének. Megvonják vállukat és mennek tovább a maguk útján. Ez emberileg érthető is, hisz ha Agrippa keresztyén lesz, akkor ez nagyon sok következménnyel járt volna az ő életére nézve. Valószínű, hogy ő is a Pál sorsára jutott volna: megbilincselés és börtön s utána vértanúhalál várt volna rá. Festus őt is bolondnak nézte volna s az egész illusztris társaság is, akik ott össze voltak gyűlve. Kellett volna szakítson Bernicével és a világ bűnös szórakozásaival. S Pál mégis azt mondja: bárcsak lehetnél olyan, amilyen én is vagyok. Nincs más értékesebb dolog az életben, mint a Krisztus ismerete. 

Mi a te válaszod? Mert hol van most Pál? Az Úrnál, az ő dicsőségében. És hol van Agrippa, Festus és Bernice? Minden valószínűség szerint a kárhozat gyötrelmeiben. 

Nehogy mi is oda jussunk, legyünk igazán és egészen keresztyének, Isten gyermekei!

25 Titusz  

Text. Gal.2,3,  2Kor.2,12-13,  7,6,  2Tim.4,1O, Tit.1,5

Hajlamosak vagyunk arra, hogy az első század keresztyén gyülekezeteit idealizáljuk, s azt gondoljuk, hogy ott minden jó és szép volt. Annak ellenére, hogy az egyház ebben az időben vértanúságot és súlyos üldöztetéseket szenvedett, a gyülekezetek gyors egymásutánban alakultak és növekedtek. Ezt mi is szeretnénk ma, hogy így legyen.

Ha Pál leveleit olvassuk, látjuk hogy mennyi baj volt az első század gyülekezeteiben. Van szó pártoskodásokról, arról, hogy zsidókból lett keresztyének ragaszkodtak a mózesi törvényekhez, miközben ez a pogányokból lett keresztyének számára idegen volt, ez sok feszültséget okozott e két csoport között, van szó súlyos bűnökről is, amit gyülekezeti tagok követtek el. Ezekkel a problémákkal mind szembe kellett nézni, s a helytelen dolgokat rendbe kellett hozni. Titusz egy olyan ember, akinek épp az a feladat adatott, hogy dolgokat rendbe hozzon. Ő egy fontos személyisége az  első századnak, s a Pál körüli emberek sorában is fontos szerepet foglal el. Az is érdekes dolog s egyben rejtély  a mi számunkra, hogy Titusz nevével nem találkozunk az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben. Nem tudjuk, hogy mi lehet ennek az oka. Erre többféle magyarázatot is próbáltak keresni az írásmagyarázók. Az egyik legelfogadhatóbb magyarázat, épp az, hogy Titusz, mivel nagyon alkalmas ember volt a konfliktusos helyzetek rendezésében, mindig útban volt, mindig kiküldetést végzett, alig tartózkodott az apostol mellett.

De ki is volt Titusz? Erre a kérdésre nem is olyan könnyű válaszolni. Tulajdonképpen egyetlen bizonyos dolgot tudunk róla, s ez az, hogy ő nem volt zsidó. Erről a Gal.2,3-ban hallunk, ahol arról van szó, hogy körül kell-e metélni a pogányokból lett keresztyéneket? Azt tudjuk, hogy Pál Timóteust körülmetélte, mivelhogy neki zsoidó anyja volt és így ő zsidónak számított. Tituszt azonban nem, mert ő egy görög ember volt. Ezen felül semmi biztosat nem tudunk Titusz származása felől. Egyesek azt gondolják, hogy Antiókhiából származott, de ennek semmi bizonyítéka sincs. Mások azt gondolják, hogy Korintusból származott, de ez se valószínű, különben Pál nem küldte volna oda a dolgokat helyre hozni. Mivelhogy őt is fiának nevezi, ebből arra következtethetünk, hogy Pál igehirdetése nyomán jutott hitre. Azt tehát nem tudjuk, hogy hol született, de azt tudjuk, hogy újjászületett és ez a fontosabb. Titusz együtt utazott Pállal  Jeruzsálembe és ott együtt vettek részt az ú.n. apostoli vagy más néven jeruzsálemi zsinaton. Többször volt Korintusban, a jeruzsálemi gyülekezet számára való gyűjtésben is aktívan részt vett.

A Tituszhoz írott levélből az derül ki, hogy Pál Kréta szigetén hagyta. Eszerint ott is együtt voltak, bár erről az Apostolok cselekedeteiről írott könyv nem tesz említést. Ugyancsak ebben a levélben Pál arra kéri Tituszt, hogy jöjjön Nikápolyba, ez Görögország nyugati részén fekszik, hisz Pál ott akarja a telet tölteni. A 2Tim.4,1O-ből azt is megtudjuk, hogy Pálnál is volt az ő római fogsága idején, ahonnan Pál őt Dalmáciába küldte. Jellemző az is, hogy Pál Tituszt állandóan ide-oda küldözgeti, s Titusz ennek hűségesen engedelmeskedik. Ő részt vállal Pál apostol állandóan mozgásban levő életében. Az apostol számára Titusz egy nagy vigasztalást jelenthetett, olyan értelemben, hogy megnyugodhatott, hogy van aki munkáját tovább vigye, tovább folytassa.

Nos, ha mi most megpróbálunk Tituszról egy képet formálni, akkor azt mondhatjuk, hogy őt mindig ott találjuk, ahol nehézségek, problémák vannak, s ahol azokat meg kell oldani. Titusz erre teremtetett. Timóteus egyáltalán nem alkalmas erre.  Ő az az ember, akit mindig bátorítani kell, ő egy csendes, visszahúzódó alkat, valószínű, hogy testileg is beteges és gyenge. Ezért írja neki Pál : élj egy kevés borral gyakori gyengélkedésedre való tekintettel.  Ő egészen másféle ajándékokat kapott az Úrtól. De Titusz egy igazi, született mediátor, hogy modern szóval éljünk, aki nem riad vissza a nehéz helyzetektől, aki elég erős arra, hogy bajokkal szembenézzen, alkalmas arra, hogy összeveszett embereket egymással kibékítsen. Ha kell inteni, feddeni, figyelmeztetni, akkor ő mindig kéznél van. Erre nem mindenki képes. Nem minden lelkipásztor és nem minden presbiter tudja ezt elvégezni. De nagy áldás, ha akár egy lelkipásztor, akár a presbiterek között van egy-két ilyen ember, akik nehéz helyzetekben bölcsen és megfontoltan tudnak eljárni. Talán szólás-mondássá is lett egy-egy ilyen helyzetben: csak Tistuszhoz kell fordulni.

Így találkozunk Titusszal, amikor ott vannak együtt Pállal Jeruzsálemben, hogy meggyőzzék az ottani keresztyéneket, hogy Isten munkálkodik azon pogány keresztyének között, akik nem metélkedtek körül, nem tartják meg a mózesi törvényeket. Bizonyára oroszlánrésze lehetett abban, hogy végre a zsidókból lett keresztyének belátták, hogy a pogányokból lett keresztyének nem kell előbb zsidóvá legyenek, mielőtt keresztyénné lennének.

Aztán Titusz ott van Korinthusban, ahol nagyon sok a baj, bűn, s ahol  Pál és a gyülekezet között igen nagy feszültség alakult ki. A gyülekezetet már-már a szakadás veszélyezteti. Vele küldte el Pál az ú.n. „könnyek levelét”, ami sajnos nem maradt fenn. Valószínű, hogy egy szenvedélyes hangú levél volt ez, aminek nem lett volna pozitív hatása, ha azt nem épp Titusz vitte volna el nekik. De ő azt úgy tudta átadni, hogy végül is a gyülekezet megértette és engedelmeskedett Pál szavának. Kétségtelen, hogy Titusznak óriási szerepe volt abban, hogy a korintusi gyülekezet Isten szerinti szomorúságra, megtérésre, megjobbulásra jutott. 

Így marad Titusz Krétában, ahol sok gyülekezet alakult, de ahol sok volt a gond, baj s ahol Titusz szépen rendet teremtett. Pál olyan dolgokat ír Titusznak a krétaiakról, amik egyáltlán nem hízelgőek. Egy onnan szármzó költőt is idéz, aki kemény dolgokat mond róluk, de Titusz tudott bánni ezekkel az emberekkel. Szépen rendbe jött az életük szolgálata által. A hagyomány szerint ő volt Kréta első püpöke és még most is vannak ott keresztyének, aki hálásak Titusz munkájáért.

S végül ő az, aki Dalmáciában, vagyis a Balkánon is hirdette az evangéliumot. Pál szerette volna Tituszt Rómában maga mellett tartani, de belátta, hogy a Balkánon még nagyobb szükség van rá, mint Rómában. Titusznak tehát olyan ajándékai voltak, ami nem sok embernek adatnak meg De még fontosabb az, hogy Titusz ezeket az ajándékokat fel is használta az Úr szolgálatában. Isten mindig rendel megfelelő embereket, hogy egy helyen a szükséges szolgálatot elvégezzék.

Még egy dolgot el kell mondanunk Tituszról. Az eddig elmondottakból az tűnik ki, hogy Titusz egy erős személyiség, aki keményen tudott szólni, aki meg tudott másokat győzni. De a 2Kor.7,6-ban valami mást olvasunk. De a megalázottak vigasztalója minket is megvigasztalt Titusz megérkezésével. Ez az után történt, hogy Pál és a gyülekezet között nagyon feszült lett a helyzet. Titusz elvitte a könnyek levelét s  Pál feszülten várta hogy mi lesz a levél hatása, illetve Titusz látogatásának az eredménye. Ő egy ideig nem érkezett, de aztán egyszer csak hirtelen megjelent a boldog hírrel, hogy Korintusban helyre állt a békesség, rendbe jöttek a dolgok, Isten megvigasztalta Pált azon üzenet által, amit Titusz hozott. Ez volt Titusz szolgálatának egy másik vonása, meg tudott vigasztalni embereket. Talán ezt találta legkedvesebb szolgálatnak, hogy embereket, gyülekezetetet meg tudott vigasztalni, át élte azt, hogy az Úr használta őt nagy munkájában. A vigasztaló és a megvigasztaltak együtt örvendeztek Isten csodálatos munkája felett.

Titusz egy áldott ember volt. Tudott nehéz helyzetekben helyet állni, tudott helyreigazítani, gyógyítani, vigasztalni. Mi nem vagyunk Tituszok, de azért ezeket a szolgálatokat mi is megtehetjük, végezhetjük Isten dicsőségére. 

26 Filemon 

Text. Filem.1-9 v

Pál apostol rengeteget utazott, rengeteg embert megismert, számtalan emberrel alakított ki kapcsolatot. Főleg a helyi gyülekezetek vezetőivel volt szoros kapcsolata. Valószínű, hogy ezeknek leveleket is írt, amik sajnos nem maradtak fenn. Ezekben válaszolhatott a gyülekezet vezetőinek kérdéseire tanácsokat adott. Sokan érdeklődhettek sorsa iránt, főleg amikor börtönben volt. A Pálhoz intézett levelek közül egy sem került be a Szentírásba. De Pál személyekhez írt levelei közül Istennek hála egy benne van az Újszövetsgben, és ez a Filemonhoz írt levél. Mi most ezért foglalkozunk azzal a személlyel, akinek ez a levél íratott.

Filemon örökre ismeretlen maradt volna a világ számára, ha a hozzá írt levél nem került volna be a Bibliába. A Biblián kívüli forrásokban sehol sem találkozunk a nevével. Azt tudjuk, hogy Kolossé városában lakott, minden valószínűség szerint a Pál apostol igehirdetése által jutott hitre. A gond ezzel csak az, hogy Pál sohasem járt Kolosséban, a gyülekezetet Epafrász alapította, s akkor honnan gondoljuk mégis azt, hogy Filemon Pál által jutott hitre? Nos, nem is olyan nehéz erre a következtetésre jutni. Filemon egy gazdag ember volt. Minden valószínűség szerint nagyon sokat utazott, s így juthatott el Efézusba, ahol Pál sok ideig tartózkodott. Egy üzleti útja alkalmával hallhatta Pál igehirdetését, a megfeszített Krisztusról, és az magával ragadta és hitre jutott. Appia, a felesége is megtért és Arkhippusz is, aki gyermekük lehetett. Harcostárs lett az evangélium ügyében. A férj megtérése után követezett a feleség és a fiú megtérése.

Filemon tehát egyike azon keveseknek, akik gazdagok és tekintélyesek a gyülekezetben. Olyan nagy háza volt, hogy egy egész gyülekezet össze tudott gyűlni benne és Pál is kérheti, hogy fogadja be őt, ha kiszabadul a börtönből. Onnan is következtethetünk jó anyagi helyzetére, hogy rabszolgái vannak, hisz a levél írására épp az szolgáltat okot, hogy az egyik rabszolgája elszökik tőle. Filemonról Pál csak jó dolgokat mond el. Ő nem volt presbiter, vagy más tisztség hordozója, s mégis építette az Isten országát. Az Isten kegyelme különös fénnyel ragyog ennek az embernek az életében. 

Először is abban, hogy az Isten szeretete viszontszeretetet támaszt a szívében. De az Isten iránti szeretetből testvérek iránti szeretet is lesz. Filemon felüdítette a Pál és a testvérek szívét. Filemon élete olyan, hogy felüdít másokat és ő kész segíteni más embereken mindazzal, amit neki az Úr adott. Pál Postol egy jótéteményt vár el Filemontól. Ezért írja ezt az egész levelet. Mi is volt ez? 

Láttuk már, hogy Filemon gazdag ember volt és rabszolgái is voltak. Figyelembe véve azt, amit eddig róla hallottunk, minden valószínűség szerint nem bánt rosszul a rabszolgákkal, nem volt keserű sorsuk az ő házánál. De az egyik rabszolgája, akiről most sok szó esik, megszökött tőle. Nem tudjuk, hogy miként, de Pál apostolhoz került. Feltételezhető, hogy Rómába ment. Itt találkozik Pállal a börtönben  s az ő élete e találkozás által döntő változáson megy át. Ezek után Pál a szökött rabszolgát, Onézimuszt visszaküldi gazdájához. Úgy tűnik, hogy Pál nagyon megszerette ezt a rabszolgát s az nagyon hasznos munkát végez ott számára. Pál magánál szeretné tartani, hogy felhasználja őt az evangélium szolgálatában. Ezt ő megérdemelné, hisz az evangéliumért visel láncokat. Pál azt sejteti, hogy ebben a helyzetben szüksége lenne az  Onézimusz szolgálatára, és erre neki joga is lenne. Azt mondja Filemonnak: nekem sokba kerül az evangélium. Azért te is tehetnél valamit értem. Azt írja, hogy Filemon hozzájárulása nélkül azonban semmit se akr tenni, hogy jótéteménye ne kényszerű, hanem önkéntes legyen.

Az is világos, hogy Pál nem önzésből akarná Onézimuszt magánál tartani. Hisz ő nem egy önző ember. Ő meg van elégedve a sorsával. Itt a szolga a fontos, akit vissza akar küldeni urához. De most épp érte akar egy jó szót tenni, hogy Filemon is értse meg, hogy ő nem a maga előnyét, javát tartja szem előtt, hanem az Onézimuszét. Azt mondja Filemonnak: úgy fogadd vissza a szolgádat, mintha engem fogadnál, úgy bánj vele, ahogy velem bánnál. Egy egy egészen más bánásmód, mint ami abban az időben a szökött rabszolgáknak járt. Pál nem tudja az úr-szolga viszonyt megváltoztatni. A keresztyénség ebben az időben közelről sem volt abban a pozicióban az első században, hogy ezt az intézményrendszert meg tudta volna véltoztatni. A római szenátusban nem ült egyetlen keresztyén sem, hisz a keresztyéség ebben az időben egy véresen üldözött kisebbség volt. De mégis egy óriási változás történik azáltal, hogy Filemon a szolgáját nem rabszolgaként, hanem szeretett testvérként fogadja vissza. Azt is mondja Pál, hogy megfizeti, ha Onézimusz megkárosította volna gazdáját.

Mintha látnánk Filemon mosolyát, aki ezt olvasva ezt kérdezi magában: hogyan vesz szegény Pál, aki most fogságban van van pénzt, hogy őt kártalanítsa? Látjuk ebből a történetből, hogy az evangéliummilyen sokat jelent az emberi kapcsolatokban. Minden megváltozik akkor, ha a másik emberben meglátom a testvért. Akkor már nem azt az alárendeltet látom benne, aki az én parancsaimnak engedelmeskedik, sem vetélytársat, sem riválist, még kevésbé ellenséget, hanem testvért, testvért a Krisztusban.

Nincs tényleg semmilyen érdek Pál apostolnál ebben az esetben? Van, de az nem anyagi, jellegű, nem pénzérdek. Pedig azt gondolhatnánk, hogy egy olyan gazdag ember, mint Filemon igenis tehetne valamit Pál apostol érdekében. Persze, Pál szívesen tartózkodna Filemon házában és élvezné az ő vendégszeretetét, ahogy Lidia vendégszeretetét is élvezte, aki befogadta őt házába. De nem ez a legnagyobb dolog, hanem az, hogy Pál látja azt, hogy az evanmgélium munkálkodik azoknak az embereknek az életében, akik hitre jutottak. És Pál számára ez a legnagyobb öröm. Ez az ami őt belülről felüdíti. János apostol a harmadik levelében azt írja: nincs nagyobb örömöm mint amikor hallom, hogy az én gyermekeim az igazságban járnak. Nincs nagyob öröm, mint látni Isten kegyelmének a munkáját az emberek életében. Ez az, ami a legjobben felüdíti Isten gyermekeit. Bárcsak lehetne sok ilyen felüdülés az életünkben.

27 Onézimusz 

Text. Filem.1O-18 v

A Filemonhoz intézett levél megmutatja s az abban szereplő emberek sorsa pedig szemlélteti azt, hogy az evangélium milyen hatással van a társadalomra., az emberi kapcsolatokra. Végső soron a keresztyénség volt az, ami a rabszolgaság intézményét megszüntette, igaz erre majdnem kétezer évre volt szükség. Sajnos a rabszolgaság modern formáival ma is találkozunk. Gondoljunk csak a leánykereskedelemre, vagy akár a sportra, ahol az egyik klub adja el a másiknak a játékosát. Az evangéliumnak az élet minden területére nézve üzenete van.

Most Onézimuszról fogunk beszélni, akinek érdekében Pál ezt a levelet megírja. E levél mögött egy egész történet áll. A különös az, hogy Pál nem azt írja, hogy fogadd vissza Onézimuszt, aki elszökött tőled, hanem fogadd vissza Onézimuszt, az én fiamat, akit az én fogságomban szültem. Az Onézimusz név azt jelenti: hasznos. Ő egy rabszolga volt, aki kezdetben nem igen volt hasznos gazdájának. Talán mondhatta is a csoportfelelőse, akinek a keze alatt dolgozott: főnök, ez az Onézimusz nem volt egy jó vásár. Egy napon ez a rabszolga eltűnt, mégpedig nyomtalanul. De ezenfelül nem is üres kézzel távozott gazdája házától. Mivelhogy Rómában akart élni, ehhez sok pénzre volt szüksége s ezért valószínű, hogy rablást is elkövetett, vagy a kasszából emelt el egy összeget, vagy pedig Appia, Filemon feleségének ékszereit vihette el. Nem tudjuk, hogy miként került a börtönbe, úgy hogy felismerték és elcsípték, vagy pedig úgy, hogy önként kereste Pállal a kapcsolatot, tudva azt, hogy gazdája jó barátságban volt vele. A lényeg az, hogy Pálhoz került és ott elbeszélte neki a történteket s Pál figyelmesen végighallgatta az eseményeket. Talán közben azt gondolhatta Pál: énnekem azt mondta az Úr, hogy királyok és helytartók elé kell álljak, de  talán ezért az Onézimuszért is küldött az Úr. Mert végül is Onézimusz Rómában, a nagy világvárosban sem találta meg a szabadágát, boldogságát. De Pálnál, a fogoly Pálnál igen. 

Amikor a szökött rabszolga befejezte a mondandóját, akkor megszólat Pál. Valószínű, hogy elmondta neki, hogy Isten azért teremtette az embert, hogy szabadságban neki szolgáljon. Ő mesélhetett neki a Sátánról is, aki szintén meg akarja fogni az embereket, hogy a szolgaság igájában tartsa őket. Beszélt neki a bűn szolgaságáról és Krisztus szabadításáról. Elmondhatta neki Jézus szavát: ha a Fiú megszabadít valósággal szabadok lesztek. S ekkor Onézimusz szíve megnyílt az evangélium előtt, és Isten gyermekévée lett. Mekkora öröm lehetett a Pál szívében, amikor átélte, hogy Isten őt felhasználta ennek a fiatal embernek az életében és Jézushoz tudta vezetni őt. 

Milyen nagy dolog ez! Nincs ennél nagyobb dolog a világon, nincs annál nagyobb öröm, mint amikor Isten fel tud használni minket mások hitre jutásában.

De most a nagy kérdés az: hogyan tovább. Pál azt is mérlegelte, hogy a fiút magánál tartsa, mert igen hasznos volt számára. Ha emelett döntött volna, akkor soha se született volna meg ez a levél, s mi se tudnánk erről a történetről. Pál azt mondhatta Onézimusznak: fiam, te megtértél, de most vissza kell menned Filemonhoz. El tudjuk képzelni, hogy mennyire megrémült Onézimusz, amikor ezt hallotta. Hisz az akkori kor törvényei szerint akár halálbűntetés is várhatott volna rá, jobb esetben más súlyos bűntetések. Az ilyen szökött rabszolgára tüzes vassal egy jegyet sütöttek, sokszor egy súlyos láncot akasztottak a nyakukba és sok más módon is megalázták az ilyen szökött rabszolgákat. Talán Onézimusz kérlelőre fogta s azt mondta: de Pál atyám, nem maradhatnék nálad? Hisz engem, ha hazamegyek megbűntetnek, azonfelül az elrablott javakat is meg kell fizessem. Én pedig azt nem tudom megtenni. De Pál kérlelhetetlen volt. Vissza kell menni. A Kolossébeliekhez írt levélből tudjuk, hogy erre az útra elkísérte őt Tikhikusz, aki a levelet is vitte és átadta Filemonnak. 

Ebben nagyszerű lelki tanítást találunk. Amikor valaki hitre jut, akkor a megtérés útját is megtanítja annak az ige. Ez sokszor egy nehéz út, a megalázkodás, a bűnvallás, a bocsánatkérés útja. Ez egy nehéz, de szükséges út, sokan vissza is fordulnak ezen az úton és a megtérésük nem lesz teljes.

Gondoljunk vissza a mi megtérésünkre. Lehet, hogy mi oda kellett menjünk valakihez és bocsánatot kellett kérjünk azért, amit tettünk. Volt olyan ember, aki sok mindent hazavitt a gyárból s amikor megtért, akkor mindent visszavitt.

De ezen az úton nem egyedül kell járni. Tikhikusz együtt megy Onézimusszal. Valószínű, hogy a hosszú út alatt, amit Rómától Kolosséig együtt tettek meg csodálatos lelkigondozást végzett és Onizimusz felkészülhetett a gazdájával való találkozásra. El tudjuk képzelni ezt a találkozást, hogy amikor a hajó befutott Kolossé kikötőjébe sok gondolat kavaroghatott Onézimusz lelkében, valószínű, hogy amikor Filemonnal találkoztak nem is Onézimusz beszélt, hanem Tikhikusz mondta el, hogy mit is végzett el Isten Onézimusz életében.

Szépen egyengette az Úr a szökött rabszolga útját vissza az ő gazdája felé. S aztán átnyújtják levelét, amiben olyan szépen kéri  Onézimusz visszafogadását és azt is megírja, hogy a kárt majd ő maga megtéríti. 

Így tért vissza Onézimusz Tikhikusz és a levél kíséretében. Így végezte el az evangélium az ő áldott munkáját ebben az összekúszált, megromlott kapcsolatban. Onézimusz visszatért, de már megváltozott emberként. Pál itt egy szójátékot alkalmaz, amikor azt mondja, hogy régen haszontalan volt, most pedig igen hasznos.

Igen, az Isten kegyelme el tudja végezni haszonatlan emberekből hasznosakat tud formálni. Pál ezt átélte a maga életében s most látja ezt ennek a szökött rabszolgának az életében is. Valamikor haszontalan volt, most pedig hasznos. Gondolkozzunk el mi is ezen kérdésen: hasznossá lett-e már a mi életünk Krisztus munkája által?

28 Tikhikusz 

Text. Ap.csel 2O,4, Ef.6,21, Kol. 4,7-9, 2 Tim.4,12, Tit.3,12

Ha az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvet és Pál leveleit elolvassuk, akkor szinte teljes teljes képet kapunk Pál életéről. De ebben a képben vannak hiányosságok, fehér foltok is. Vannak olyan időszakok, sokszor ez éveket tesz ki, amikor semmit se tudunk Pál életének eseményeiről. Vannak események, amikre Pál sokszor csak egy-egy fél mondatban utal. Az eseményt még sejtjük, de nem tudjuk, hogy hol és mikor történt. Példáúl az is egy titok, rejtély marad a számunkra, hogy miként töltötte Pál a börtönéveket. Úgy látszik, hogy a Szentlélek nem tartotta fontosnak azt számunkra feljegyezni. S azért is van ez így, mert az egész Szentírásból világos lesz, hogy nem a mi életünk, és annak eseményei a fontosak, hanem maga az ügy, az evangélium és annak terjedése, hirdetése. 

Tikhikusz egy olyan ember volt, aki Pál személyes életére vonatkozó üzenetet adott át a gyülekezeteknek. Ezek valószínűleg olyan üzenetek voltak, amik fontosak voltak Pál és az akkori gyülekezetek életében, de a mi számunkra már nem igen bírnak nagy jelentőséggel.

Tikhikusz egy olyan ember volt, aki akkor nagyon sokat jelentett, többet, mint amennyit ma mi meg tudunk érteni. Tikhikusz volt az, aki elkísérte Onézimuszt Rómából Kolosséba, amikor az visszament a gazdájához. De Tikhikusszal nem itt találkozunk először, hanem az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben. Az Ap.csel 2O, 4-ben ő is ott van abban a csapatban, amelyik Pált felkíséri Jeruzsálembe. Pál tudta, hogy ez egy búcsú-út lesz, hiszen őt ott bilincs és letartóztatás várja. De azért is voltak vele emberek, mert vitték azt a pénzösszeget, amit a kisázsiai gyülekezetek gyűjtöttek a jeruzsálemi gyülekezet számára. Tikhikusz már ekkor Pál közeli baráti köréhez tartozott. Ő ebben a társaságban az ázsiai gyülekezeteket képviseli, Trofimusszal együtt, akit Pál betegen hagyott Milétuszban. Nem tudjuk, hogy honnan származott, az írásmagyarázók Efézusra vagy Kolosséra gondolnak. Azon emberek egyike ő, aki mindig Pál rendelkezésére állt, amikor egy üzenetet vagy egy levelet el kellett vinni, át kellett adni. Úgy tűnik, hogy Tikhikusz nem a Pál igehirdetésére tért meg és jutott élő hitre, amint például Timóteus, Titisz vagy Onézimusz. Ezért valószínűbb, hogy Kolosséból származott, ott ugyanis Pál nem hirdette az evangéliumot. Pál őt szeretett testvérnek nevezi. Nagyon jól ismerte és teljességgel megbízott benne. Ezenkívül hűséges munkatársnak is nevezi.

Tikhikusz és Pál tehát testvérek az Úrban, ugyanahhoz a lelki családhoz tartoznak és ezért egyenértéküek. De Tikhikusz tudatában van annak, hogy Pál tekintélyben, tudásban magasan felette áll, s ő mindig kész kell legyen, hogy Pál rendelkezésére álljon. Egy nagyszerű példa ez arra, hogy két testvér, akik közül egyik nagyobb, tekintélyesebb, miként tudnak jó testvérként együtt munkálkodni és szolgálni. Nincs közöttük versengés, féltékenység, veszekedés, hogy ki az első vagy a nagyobb. Pál küldheti őt Efézusba, Kolosséba, Krétára és ő megy s végzi a rá bízott munkát.

De van itt még valami. Pál nem írt le mindent, amit a gyülekezetek számára el akart mondani, hanem azt Tikhikuszra bízta, hogy ami nincs a papíron, azt ő mondja el szóban. Mi is vagyunk így, hogy van, amit nem szívesen vetünk papírra, hanem inkább élő szóban mondjuk el. Vannak olyan bizalmas dolgok, amik idegen kézbe kerülve sok kellemetlenséget okozhatnak.

Persze a mi kíváncsiságunkat nagyon érdekelné az, hogy mit is kellett Tikhikusz Efézusba, Laodiceában vagy Kolosséban elmondjon. Pál azt egyetlen mondatban így foglalja össze: a mi dolgainkat, vagy az én dolgaimat. Ez egy nagyon általános megfogalmazás, amibe tulajdonképpen minden belefér. De épp erről van szó, hogy Tikhikusz el kellett mondja, hogy milyenek a körülmények a börtönben, hogy miként bánnak ott Pállal, hogy miként áll perének az ügye, s mikorra remélhető szabadulása. A testvérek mindent megkérdezhetnek Tikhikusztól, mert ő mindenre készséggel válaszol. Ő mindennel tisztában van s Páltól is felhatalmazst kapott, hogy ezt megtegye. S aztán Tikhikusz is beszámolt a maga rendjén Pálnak hogy miként vannak a gyülekezetek, mik a gondok, mik az örömök.

Tikhikusz személye azt tanítja, hogy milyen szoros kapcsolatban volt Pál a gyülekezetekkel, s a gyülekezetek is egymással. Ő hírvívő volt, aki egyik gyülekezetből vitta a híreket a másikba. Vitte  a híreket egyik embertől a másikig. Főleg Pál börtönéveiben volt ez nagyon fontos, hisz Pál csak az ilyen emberektől értesült a gyülekezetek hogylétéről.

Az ilyen tikhikuszi emberekre ma is nagy szükség van. Persze mi már olyan kommunikációs eszközökkel rendelkezünk, mikről Pál idejében nem is álmodtak. Azóta jött a telefon s utána az internet s ezek egyre inkább tökéletesednek. Ma interneten keresztül hallgathatunk élőben istentiszteleteket, láthatunk összejöveteleket, szerezhetünk információkat. Másrészt azt látjuk, hogy a kommunikációs lehetőségek ellenére egyre jobban elszigetelődünk egymástól, egyre kevesebbet tudunk egymás dolgairól. Ezért ma is szükség van ilyen emberekre, akik összekapcsolnak embereket, gyülekezeteket. 

De volt a Tikhikusz munkájának még egy másik oldala is. Ő mind Efézusba, mind Kolosséba azért megy, hogy az atyafiak szívét megvigasztalja. Tudjuk, hogy a vigasztalni szónak a szószerinti jelentése: odahívni, odaszólítani Tikhikuszt oda lehetett szólítani, ahol szükség volt. Ő nem a saját kezdeményezéséből megy valahova, ő oda megy, ahova hívják. Ő azért megy, hogy a dolgokat rendbe tegye: a Pál dolgát, a gyülekezet, az evangélium ügyét. Ugyanakkor ahol csak megjelenik Tikhikusz, int, vigasztal, figyelmeztet, bátorít, buzdít, mikor mire volt nagyobb szükség: ahol vigasztalni kellett, ott vigasztalt, ahol inteni, ott intett, ahol bátorítani, ott bátorított. 

Mert ezekre mindenütt szükség volt. Akkor is sok baj, nehézség, próba volt az egyházban, mint ahogy ma is sok ilyen van. Tikhikusz ezekben igyekezett segíteni. Sajnos az Írás nem jegyezte fel egyetlen igehirdetését, egyetlen beszélgetését sem, pedig milyen kiváncsiak lennénk erre. Mivel vigasztalhatott? Hát azzal, aki nekünk is egyetlen Vigasztalónk életben és halálban egyaránt. Zárjuk a szívünkbe ezt az embert, kövessük mi is szép példáját.

29 Démás 

Text. 2Tim.4,1O

Olyan emberekkel, mint Démás mindenhol találkozhatunk. Bunyan Zarándok útja című híres könyvében egy szereplőt szintén Démásnak hívnak. Ez az ember sokáig a keskeny út közelében tartózkodik, s jár is azon, megy az Isten országa felé. Ez a Démás egy adott ponton egy ezüstbányát nyit s meghívja az embereket, hogy nézzék azt meg. Keresztyén inti az embereket, hogy ne menjenek oda, mert akik oda mennek, azok soha nem térnek onnan vissza. Démáshoz menni, Démásnál lenni egy nagyon veszedelmes dolog.

Ennek az embernek az üzenete, intő példája ma is nagyon időszerű. Hisz egy olyan időben élünk, amikor már nem csak Nyugaton, hanem itt a mi tájainkon is sokan elhagyják az egyházat, a hit útját. Ma sokan követik Démás példáját, letérnek a keskeny útról, ami az örök életbe vezet. Démás egy örökérvényű, megrázó figyelmeztetés a mi számunkra.

Nevével háromszor találkozunk a Bibliában. E textusként felvett ige mellett még a Kol.4,14-ben és a Filemonhoz írt levél 24-ik versében. Ezek olyan levelek, amiket Pál római fogsága idején írt, és Tikhikusszal küldte el őket a címzettekhez. Mindkét levélben Démás úgy szerepel, mint aki üdvözli a gyülekezetet Lukáccsal együtt. Ekkor ő még Pál hűséges munkatársaként szerepel. Úgy tűnik, hogy Démás sok időt töltött Pál társaságában, évekig volt munkatársa és barátja. Minden valószínűség szerint Thesszalonikából származott. Az is biztos, hogy egy adott ponton megragadta az evangélium, s mint olyan sokan mások, ő is az evangélium szolgálatába állt, hirdette az igét, járta Pállal együtt a gyülekezeteket. Hosszú időn át szoros kapcsolat, barátság fűzte Pálhoz. De itt az igében Pál azt írja: Démás engem elhagyott. Úgy tűnik, hogy ez Pál apostolnak nagyon fájt, különben nem írna erről Timóteusnak. Sürgeti Timóteust, hogy minél hamarabb jöjjön hozzá, mert Démás őt elhagyta. Vajon miért fájt ennyire Pálnak Démásnak ez a cselekedete, hogy elhagyta őt? Hiszen ennél fontosabb dolgok is foglalkoztatták Pált ebben az időben. Pál tudja, hogy kivégzésének pillanata közeledik. Amikor a bíróság előtt állott teljesen egyedül volt. Ezt fel is tudta dolgozni, de Démásnak ez az elhagyása nagyon megrázta őt. Ha Pál érzelmi reakciójára próbálunk magyarázatot találni, akkor feltűnő az „elhagyott” szó. Nem azt mondja:Démás hazament. Ez érthető lett volna, hisz a per sokáig tartott s Démás nem maradhatott tovább Pállal. Még az is érthető lett volna, ha elmenekült volna Rómából, hisz már elkezdődött Néró keresztyén-üldözése és a keresztyénekre minden percben halál várt. Nem mindenki lehet hívő és vértanú, ezt Pál megértette volna. De Pál azt írja: Démás engem elhagyott. Itt Pál azt a  szót használja, amit Jézus a kereszten használt: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Ez a szó egy szakításról beszél, amikor kapcsolatok szakadnak szét, úgy hogy soha többé már nem gyógyul meg a kapcsolat. Démás árulást követett el, cserben hagyta a társait. Pál azt mondja ebben a levélben: ama nemes harcot megharcoltam. Démás azt mondja: feladtam a harcot.

Hogy volt ez lehetséges? Hogy lehet ezt megmagyarázni? Csak egy magyarázat lehetséges. Minden látszat ellenére, mégsem szerette igazán Jézust, mégsem tartozott igazán hozzá. Amikor Démás meglátta, mik is lesznek, lehetnek annak a következményei, hogy ő Jézushoz tartozik, amikor Pál látta, hogy Pál is fel kell áldozza életét Krisztusért, akkor Démás azt mondta: ez nekem már túl sok, és ezért otthagyta Pált és otthagyta Krisztust. Démásnak kedvesebb volt az élete, mint Krisztus. Beteljesedett Jézus szava: ha valaki követni akar engem és nem gyűlöli meg az életét, az nem lehet az én tanítványom.

Az a kép, amit Démásról itt kapunk ugyanaz, mint amit a magvető példázatából ismerünk. Ott szó van a köves talajba hullott magról, ezek azok, akik szívesen hallják az igét, örömmel fogadják, de a mag nem tud bennük mélyen gyökeret verni. Ha üldözés támad megbotránkoznak. A gazdagság, a világ kívánsága megfojtja a magot. Démás hitt, de csak egy ideig. Úgy tűnt, hogy egy nagyon lelkes és örvendező keresztyén volt, de nem volt személyes kapcsolata Jézussal. Démásnak nem volt élő, üdvözítő hite, ami nem tud Jézus nélkül élni. 

Hány ilyen Démással találkozhatunk mi is! Akik kezdetben nagyon lelkesedtek, akik nagyon aktívak voltak a gyülekezetben. De egy adott ponton lelohadt a lelkesedés. Az igehirdetéseket kezdték nehéznek, értehetetlennek találni és egyre kevesebbet mondott az nekik. Kezdtek elhúzódozni a templomtól, a Bibliájukat is belepte a por, már az ima is teljességgel kihullott az életükből. Már a szent életet se vették komolyan, aztán egy adott ponton teljességgel eltűntek.

Démás akkor tűnt el az Isten seregéből, amikor jött az üldözés, és a világ kísértései erőt vettek rajta. Démás esete nagyon el kell gondolkoztasson minket. Van-e nekünk élő hitünk? Érezzük-e azt, hogy Jézus nélkül nem tudunk élni, ahogy az ének mondja: nálad nélkül percig se élhetek, ki győzné le a kísértéseket? Érezzük-e, hogy nélküle el vagyunk veszve, le vagyunk győzve?

Hova ment Démás? Azt láttuk, hogy Pálnak nagyon fájt, hogy épp ebben a helyzetben hagyta őt cserben, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Pál azt írja, hogy a jelenvaló világhoz ragaszkodott. Az idői alak az eredeti nyelvben azt fejezi ki, hogy ez nem egy egyszeri, hanem egy folyamatos cselekvés volt. Itt nem arról van szó, hogy Démás egyszer elesett, hanem arról, hogy ott maradt a bukásban, nem bűnbe esett, hanem a bűnben élt. Itt Démás egy végleges döntést hozott. Azt, hogy ő nem Krisztust, hanem a jelenvaló világot választja. A jelenvaló világot úgy is fordíthatnánk: a mostani világ, szemben az eljövendő világgal. Nem kell itt nyílván arra gondolni, hogy Démás elzüllött, hogy a bűnnek mindenféle fertőjébe vetette bele magát. Olyan is lehetett, mint a gazdag ifjú, aki a parancsolatokat mind megtartotta, de a földi javakat többre tartotta a mennyei javaknál. Gondolhatunk itt Orpára, aki visszatért a Moáb földjére. De lehet pozitív példa számunkra Mózes: aki inkább választotta az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét. Mózes tudta hogy Egyiptom élvezetei bármennyire édesek is, csak egy ideig tartanak, s akkor végük szakad. De az Isten népénél ott van a jövendő, az örök jövendő. A földi élet olyan rövid, de az örök életnek nincs vége. A mózesi  döntést sohasem kell megbánja az ember, a démási döntést azonban nagyon megbánja, de már késő lesz, mert ott fog állni az Isten ítélő széke előtt.

Végül fel lehet tenni a kérdést: Mi lett Démással, hogyan folytatódott az élete? Erre a kérdésre Isten igéje nem ad választ. Az apokrifus könyvekben és legendákban még találkozunk Démás alakjával. Az egyik ilyen irat szerint jól alakult az élete. Rómából Thesszalonkába utazott, ahol egy nagyon komoly gyülekezet volt, akik nem a jelenvaló világhoz ragaszkodtak, henem Isten eljövendő országát várták. Eszereint az írás szerint a thesszalonikai testvérek felkeresték Démást és bizonyságot tettek neki Krisztusról. Démás megtért és egész további életében bizonyságot tett arról, hogy Isten így szereti a tékozló fiakat és hazahozza őket.

Egy másik irat szerint Démás teljességgel megkeményedett, egy pogány istenségnek lett a papja és esküdt ellensége lett a Krisztusnak és az ő egyházának. Ez is lehetséges.

Bunyan is ír Démásról az ő könyvében. Ahogy már az elején mondtuk Démás egy ezüstbányát nyit a keskeny út közelében. Keresztyént és társát hívja, hogy nézzék ezt az eszüstbányát. Keresztyén megtagadja a meghívás elfogadását, visszautsítja azt, mert ismeri Démás történetét a Bibliából. A társa odamegy és nyomtalanul eltűnik, soha többé nem tér vissza a keskeny útra.

Démás egy tragikus sorsú ember, mert ott van a keskeny út mellet, egy ideig jár is azon, de mégsem jut el a mennyei Jeruzsálembe. A Démás útja nagyon veszélyes. Az ilyen ember úgy tűnik, hogy az üdvösség útján jár, de mégsem fog üdvözülni. Nagyon vigyázzunk, Démásnak nagy gyülekezete van s  ez a gyülekezet egyre csak növekszik. Ne kövessük őt, maradjunk hűségesek Krisztushoz mindhalálig. A Démás útja a veszedelembe visz, Isten őrizzen meg minket ettől.

30 Pál egyedül 

Text. 2Tim.4,16-19

Isten kegyelméből végére jutottunk egy igehirdetési sorozatnak, amit ezelőtt másfél évvel ezelőtt kezdtünk el. Én nagyon sokat épültem e sorozat által, remélem, hogy ti is. Egy kicsit szomorúan végződik ez a sorozat, hisz ma nem egy Pál körüli emberről szólunk, hanem arról, hogy egy adott pontosn senki sem volt mellette, teljesen egyedül maradt. Lehetnek ilyen pillanatok a mi életünkben is. Egyszer egy idős lelkipásztor így tanította a szolgálatát kezdő ifjú szolgatársát: emberekben sokat fogsz csalódni, még önmagadban is csalódni fogsz, de az Úrban soha nem fogsz csalódni. Még a hozzád legközelebb álló hívő barátaidban is csalódni fogsz, de Istenben soha. 

Mert valami hasonló dolog történik Pállal is élete végén. De a legdrámaibb módon ezt Jézus élte át a kereszten, őt még az Atya is elhagyta. Jézus egyszer azt mondta: a tanítvány nem nagyobb a Mesterénél. Ami megtörtént a Mesterével, az meg kell történjen a tanítvánnyal is. Ezt tapasztalta meg, élte át Pál és élhetjük át mi is életünk bizonyos nehéz pillanataiban, eseményeiben.

Pál apostol életét látva azt mondhatjuk, hogy nem volt olyan szenvedés, amiben ne lett volna bőségesen része. Tövis adatott a testébe, amit hordoznia kellett, amit nem vett el az Úr akkor sem, miután háromszor kérte annak elvételét. Aztán a sok fizikai szenvedés, bántás, verés, megkövezés, s csak ámulunk, hogy egy gyenge alkatú ember, hogyan is bírta mindezt elhordozni. De élete végéig egy szenvedésben még nem volt soha része: és ez az egyedüllét. Még akkor is, amikor börtönben volt legalábbis a leveleiből erre következtethetünk, mindig voltak látogatói, mindig voltak hűséges barátok, akik még a kemény börtönéletet is vállalták és osztoztak vele abban. Csak ebben a sorozatban is láttuk, hogy mennyi ember nyüzsgött körülötte, barátok és ellenségek, pogányok és keresztyének egyaránt. Itt 29 emberről szóltunk, akik közül a legtöbben nagyon közel állottak hozzá és sokszor éjjel és nappal vele voltak. Pált sokan gyűlölték, de még sokkal többen voltak azok, akik nagyon szerették, akik tenyerükön hordozták, akik rendkívűli módon értékelték azt a hatalmas munkát, amit ő az evangélium szolgálatában végzett. 

Annál meglepőbb az, hogy utolsó leveleiben arról kell írjon, arról kell Timótesnak panaszkodjon, hogy mindenki elhagyta, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a mellé állásra. Amikor már öreg volt és ráadásul a halálos ítéletét és annak végrehajtását várta. Egyfelől az öregségnek általános kísérő jelensége az elmagányosodás. Meghal a társ, meghalnak a barátok, az ember egyedül marad. Ha vannak is fiatalabbak, azokkal már nem talál közös témát. Pál itt azt panaszolja keserű szívvel, hogy mindenki elhagyott. Ugyanazt a szór használja amit Démással kapcsolatban használt. Ez egy keméyn kifejezés, valamit többet jelent annaál, hogy nem látogatnak, nem tudok egy jót beszélgatni valakivel. Ez azt jelenti, az emberek úgy viszonyulnak hozzám, mintha nem is ismernének, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz. Ők elárultak engem, és ezt nem egy ember tette velem, hanem mindenki.

Mi történhetett itt? Nos, Pált egy első tárgyalásra hívták a római hatóságok. Ez az első kihallgatás azután, hogy őt fogolyként Rómába hozták. Ez a kegyetlen Néró császár ideje, aki azzal vádolta meg a keresztyéneket, hogy felgyújtották Rómát és hajtóvadászatot indítottak a keresztyének ellen. Ez egy szörnyű idő volt., a keresztyének minden igazságtalan vád és rettenetes kínzások és vértanúság alatt szenvedtek. És Pál volt úgymond a keresztyének vezéralakja. El tudjuk képzelni ezt a tárgyalást, hogy a tárgyaló terem tele volt kiváncsiskodó pogány római állampolgárokkal. Az ügyész felolvasta a vádat, ami tele volt aljas, hazug rágalmazással. Képzeljük el Pált, a gyenge, törékeny embert, aki ott áll megkötözve egy ilyen feldühödött, fellázított, manipulált tömeg előtt, akik már arra vártak, hogy Pált már másnap a kiéheztetett oroszlánok elé vetik. Ő ott áll egyedül, teljesen egyedül. Erről a kihallgatásról írhatja Pál később, hogy az első védekezésem alkalmával senki volt mellettem, mindenki elhagyott. Pál itt nem Trofimuszra gondol, akit betegen hagyott Milétuszban, sem Kreszcenszre , sem Tituszra, akiknek tovább kellett menniük prédikálni az evangéliumot. Lukácsról sem beszél, akiről sokszor írja, hogy egyedül ő volt vele. Itt olyan emberekről van szó, akiktől Pál elvárta volna, hogy pártját fogják ebben a nehéz helyzetben.

Akik elmondhatták volna, hogy ezek a vádak teljességgel hamisak, egy se igaz közülük mivelhogy mindegyik szemenszedett hazugság. Valószínű, hogy itt olyan római keresztyénekről van szó, akiknek befolyásuk volt a császárnál, az igazságszolgáltatásban, s akik elmondhatták, hogy mindez hamis vád, amit Pál ellen felhoznak. Olyan gyülekezeti tagokról van itt szó, akik egy jó szót mondhattak volna a Pál érdekében, de nem tették. Pál ott áll talán ezer ember előtt és nincs ki megvédje, ki oltalmába vegye. Vajon miért hagyták Pált így magára? Ki tudná ezt megmondani? Talán, mert féltek a haláltól, a vértanúságtól, vagy úgy gondolták, hogy ez már úgy sem segít? De a tény tény marad, hogy ebben a helyzetben, amikor Pálnak oly nagy szüksége lett volna, senki se áll mellé. Pedig hogy vágyott Rómába, az ottani atyafiakhoz, s most épp ezek hagyták cserben. Micsoda csalódás!

De hála Istennek, Pál nem csak ennyit ír és így Pál nem megkeseredve, csalódottságban töltötte el élete utolsó hónapjait. Mert az Úr vele volt és megerősítette őt ott abban az oroszlánbarlangban. Ha az Úr velünk, akkor lehetünk magányosak, de sohasem leszünk egyedül. Az Úrral mindig többségben vagyunk, mondta valaki. Hányszor volt így Dávid és Illés is? Hányszor voltak így a vértanúk, akik egyedül kellett vérpadra, máglyára lépjenek. De az Úr velük volt s így mehettek át a halálon is. Mert egyszer mindenki egyedül marad, a halál pillanatában minden kezet el kell engedni. De mégsem egyedül kell végig járjuk ezt az utat sem. Isten ott is velünk lesz. Aki Istennel élt az Istennel fog meghalni. Ezt megtapasztalta Pál és ott egyedül maradva is, tudott bizonyságot tenni az Úrról, azért, mert az Úr vele volt. Hogy mi volt pontosan a Pál lelkében, azt nem tudjuk. Valami hasonló, mint amikor Sámson ott állt Dágon templomában és az Úr erőt adott neki.a szabadításra. Pál is felállt és beszélt és az emberek hallgatták. Hallották az evangéliumot. Pál érezte, hogy elérte célját, a császárnak is hirdethette az evangéliumot. Ez a mondat olyan, mint Jézus szava a kereszten: elvégeztetett! Nem, Pál nem a csalódással hal meg, hanem hálát adva Isten hűségéért. Pál meg tudott bocsátani azoknak az embereknek, akik nem álltak mellé. Tudjuk, hogy itt még megszabadult. Azt tudja ugyan, hogy nem fogják végleg szabadon engedni, meg kell halnia, de azt is tudja, hogy bármi is jöjjön az Úr vele lesz. Pál tudja, hogy az Úr hazaviszi őt. Egy különös kifejezést használ erre, a 2Tim.4,6-ban. Az a kifejezés, amikor a hajót kiengedik a kikötőből azáltal, hogy eloldják azt a kötelet, ami a parthoz kötötte. 

Pál ott áll az életnek hajóján, a kötelet már oldják, ő indulni fog a túlsó part felé. De előtte még integet, integet testvéreinek, barátainak, a gyülekezetenek, akik még itt maradnak ezen a parton. Az ő szívében békesség van és úgy indul a túlsó part felé. Tudja: ezen az úton is lesz vihar, hullámok, de hajója be fog futni a kikötőbe. 

Itt véget ér szép sorozatunk, együtt épülhettünk haladhattunk a túlsó part felé, ahova egykor mi is meg fogunk érkezni.