Igehirdetési sorozat a tékozló fiú példázatáról I rész

Igehirdetési sorozat Reformáció nagyhetére

A Tékozló fiú reformációja

1Nap Az Atya. Text. Luk.15,11

       Isten segítségével az elkövetkező két évben a reformáció nagyhetében a tékozló fiú történetével fogunk foglalkozni. Hisz ennek a példázatbeli fiúnak az élete egy csodálatos reformáción, megújúláson ment át, ezt érdemes végigkísérni. Hisz az ő története a mi történetünk, ebben mindnyájan benne vagyunk.

            Ezt a példázatot nem versről-versre haladva fogjuk végigvenni, hanem személyek, események, a történet pillanatai, mozzanatai kerülnek figyelmünk középpontjába. Sorozatunk végén a nagyobbik fiúval is fogunk foglalkozni, mint akinek az élete nem ment át reformáción, mert nem engedte azt megtörténni az életében.

            A mai alkalommal az figyelmünk középpontjába az atya kerül. A példázat így kezdődik. Egy atyának volt két fia. De vele is fejeződik be a példázat, az utolsó szót ebben a példázatban nem az egyik, vagy a másik fiú mondja,hanem az atya. Ő ebben a példázatban is a kezdet és a vég, az első és utolsó. Így volt ez az elveszett juh, illetve az elveszett drahma példázatában is.

            Jó kezdettől fogva megnevezni, hogy ki is az atya. Senki más, mint Jézus Krisztus maga. Ő volt az a pásztor, aki elindult az elveszett juh keresésére, ő volt az az asszony, aki megkereste az elgurult drahmát, ő az, aki itt megtalálja a fiút. Hisz nem fiú találta meg az atyját, hanem az atya találta meg a fiút. A megtalálás után nem azt mondja, hogy ez a fiú megtalált engem, hanem azt, hogy : megtaláltatott. Mind a három ugyanaz, a pásztor, az asszony, az atya. Mind a háromban Jézus Krisztus személye jelenik meg. Ez a példázat is azt akarja elmondani, hogy ki ő, és mit tesz ő az elveszett emberrel és az elveszett emberért. A kánai menyegzőn kezdte el, ez volt az első jel, amit Jézus tett és megmutatta az ő dicsőségét.

            Nekünk furcsa, hogy Jézusról, mint Atyáról beszéljünk, hisz megszoktuk az Apostoli Hitvallásból, hogy Jézus Fiú, hogy neki van Atyja és hogy ő maga nem Atya. Ez jól is van így, de nem felejthetjük el, hogy a Szentírás sok helyen Jézusról, mint Atyáról tesz bizonyságot. Amikor Ésaiás megjövendöli Jézus születését, akkor többek között az egyik neve: örökkévalóság Atyja. Itt egy olyan Fiúról van szó, aki maga is Atya. Amikor Jézus meggyógyít egy beteg asszonyt, akkor így szólítja meg: leányom és ez feltételezi azt, hogy ő Atya. A zsidókkal való vitatkozásban Jézus azt mondja: én és az Atya egy vagyunk. Ebben a példázatban ez az egység, hogy Jézus és az Atya egy és ugyanaz, nagyon szépen kirajzolódik.

            Az Atya és Fiú egysége nem az azáltal mutatkozik meg, hogy a Fiú jellemvonásai hasonlítanak az Atyáéra, hanem úgy is, hogy az Atyja Fiaként jelentette ki magát. Ez csodálatosan szépen mutatkozik meg ebben a példázatban.

            Mert az az atya, ki elengedi fiát, nem olyan atya, aki az ő fiát elengedi, de ő otthon marad, hanem ő olyan atya, aki fiúvá lett, és ő is megjárta a kisebbik fiú útját. Az Úr Jézus, aki itt Atyaként jelenik meg, korábban a kisebbik fiú útját már megjárta. Ezt öt dologban látjuk meg.

            1.A kisebbik fiúról először is azt olvassuk, hogy összeszedte mindenét és messzi vidékre költözött. Ez az elszakadás az atyától a nyomorúság kezdete. De ezt Jézus Krisztus is ismerte. Nem úgy tette azt, mint a kisebbik fiú, bűnös módon, hanem engedelmességben, engedve az isteni küldetésnek. Ő nem úgy ment el, mint a kisebbik fiú, mintegy elmenekülve, hanem ő úgy ment el, hogy Atyja elküldte. Később , a feltámadás után így mondja ezt tanítványainak: amiképpen küldött engem az Atya, én is úgy küldelek titeket. Az ő elszakadása az atyai háztól egészen más céllal történt: nem azért indult el, mint a tékozló fiú, hogy átadja magát a Sátánnak, hanem épp ellenkezőleg, hogy az ördög munkáit lerontsa.

            2.A második dolog is talál, hogy minden javát eltékozolta. A tékozló fiúról ezt negatív értelemben lehet elmondani, ez az ő életében egy fekete lap. De Krisztusról ezt evangéliumként lehet elmondani, mert ő mindezeket a javakat, amiket az Atyjától kapott, teljes volt kegyelemmel és igazsággal, azokat a messzi vidéken, ahova eljött, mind reánk tékozolta, nem a saját örömére és élvezetére fordította, hanem az Atya dicsőségére és a mi megváltásunkra. Nem szégyent okozott Atyjának, hanem örömet. Nem azért, hogy önmagának éljen, hanem azért, hogy elvégezze a munkát, amit az Atya rá bízott.  Képzeljük el, hogy ha nem végezte volna el, ha nem végezte volna el a rábízott munkát, ha a rábízott javakat nem osztotta volna szét köztünk, milyen szegények maradtunk volna mi akkor! Ő annyira szétosztotta, hogy végül magát is odaadta, megtört kenyérként és kiöntött borként ajánlja fel magát: vegyétek és egyétek.

            3. Ő is ismerte a nagy éhséget. Az éhség a tékozló fiú számára egyengette a hazafelé vezető utat, a megtérés útját, segítette, hogy magába szálljon és bűnét belássa. Jézus számára az éhségnek egészen más jelentése volt. Az ő éhsége is helyettes éhség volt, ő helyettünk éhezett, helyettünk szenvedett, ő az Atya házában, a mennyben mindenben bővölködött, de itt kellett éhezzen, például a pusztában és kellett szomjazzon többek között a kereszten is.

            4. Ő is elszegődött a vidék egyik polgárához. Amikor ez a fiú az atyja minden javát eltékozolta és az éhség már a gyomrát szorongatta, akkor a szükség a vidék polgárához  hajtotta, azért hogy valahogy fenntartsa magát, hogy a disznónyájat legeltetesse, hogy alkalomadtán a disznók eledeléből ehessen, azért hogy puszta életét mentse. De Jézus azért jött, hogy megtartsa a vidék polgárait. Pontosan azt történt vele, ami évszázadokkal azelőtt Józseffel. Ő, amikor annak ellenére, hogy semmi bűne nem volt, hazájától távolra került, ott megmentett idegen embereket, a főpohárnokot és a fősütőmestert, azáltal, hogy megfejtette álmaikat. Meglátta bajukat és segített rajtuk. Ő a vidék polgárainál nem evett, hanem ételt adott, nem kért tőlük valamit, hanem adott nekik valamit. Az éhség közepette ételt ad, a kereszten is a Paradicsomot ajándékozza a megtérő bűnösnek.

            5. Ő is visszatért az Atyjához. A tékozló fiú a disznók vályújánál határozta el a visszatérést, amikor megvallotta a bűnét. Elhatározta, hogy felkel, elmegy atyjához és azt mondja: vétkeztem az ég ellen és te ellened. De Jézus is átélte a visszatérést az atyai házba. Ő is eljött messzi vidékre, mindent elszenvedett, minden javát szétosztotta és mikor mindent elvégzett, visszatért az Atyához. De ő nem bűnvallással ment, nem lehajtott fejjel, hanem felemelt fővel. Nem azt mondta: vétkeztem ellened, hanem azt: dicsőítettelek téged a földön.

            Íme, micsoda evangélium! Hogy a tékozló fiú Atyja maga is Fiúvá lett és mindenekben megkísértetett, kivéve a bűnt. Ezért tud segíteni azokon, akik megkísértetnek. Ha feltesszük a kérdést, hogy Jézus miért járta végig a tékozló fiú útját, akkor erre hármas választ adhatunk: azért, hogy együtt érezzen velünk, hogy példa legyen számunkra, hogy nyomorúságunkban segítségünkre jöhessen.

            Jézusnak tehát azért kellett végigjárnia ezt az utat, hogy együtt tudjon érezni velünk, át tudja érezni a mi gyarlóságunkat. A görög szövegben az együttérzés szava a „ szimpátia” szóval van kifejezve, amit mi is jól ismerünk. Ez   azt jelenti: együtt szenvedni. Milyen csodálatos: Jézus át akarta érezni mindazt a fájdalmat, amiben nekünk részünk van. Ő nem távolról nézte a mi szenvedésünket, ő azon az úton járt, amin a tékozló fiú is, csak egészen másképp.

       Példát akart mutatni nekünk bűnösöknek. Ő maga mondta: példát adtam néktek. Mennyire hiányzik ez nálunk! Hány olyan család van, ahol például az apa nem tud példát adni gyermekei számára. Sok apa elmondja, hogy ezt vagy azt tedd, de ő maga nem cselekszi meg. Elmondja, hogy gyermekei milyenek kellene legyenek, de nem tud példa lenni számukra. De Jézus betöltötte a törvényt, akkor is, ha az életébe került. Ő nem csak beszél a példaadásról, hanem ő maga a példa. Ő ezáltal szavának óriási tekintélyt adott. Egy olyan apa, aki nem mutat példát gyermekeinek, soha nem hódíthatja meg gyermekei szívét. De Jézus a szavait vérével pecsételte meg.

            És így tud segíteni rajtunk. Ez az Atya kinyújtotta a segítségnyújtásra a kezét. Ő tud segíteni rajtunk, nekünk Jézusban egy olyan Urunk van, aki igazán tud segíteni, aki ki tud minket szabadítani a mi elveszettségünkből, hitetlenségünkből. A reformáció is ezt a Jézust állította életünk középpontjába. Áldott legyen ezért az ő neve.

2 Nap Az elmenetel Text. Luk.15,12-16

           

            Miután a múlt alkalommal foglalkoztunk az atyával, aki nem más mint Jézus Krisztus, aki szintén bejárta a tékozló fiú útját, csak egészen másképp. Most magával a tékozló fiúval foglalkozunk, hogyan jutott el az atyai háztól a disznók vályújáig. Az ige itt az embert teljes valóságában, teljes romlottságában és elveszettségében mutatja be. Leleplezi és felfedi, hogy mire képes az ember.

Látjuk itt a bűn rettenetes valóságát. Látszólag semmi bűn nincs abban, amit mond. „Add ki a vagyonból rám eső részt.” Tulajdonképpen ez nem kérés, hanem parancs, követelés. Add ki, és itt nincs pardon. De ezt még úgymond jóvá lehet hagyni. Mert jóllehet az örökséget a gyermekek általában a szülők halálakor kapták meg, vagy ha előbb, akkor a szülő hatvanadik éve betöltésekor, amikor az ókorban „ nyugdíjba” mentek az emberek, letették a munkát, megtörtént, hogy már haláluk előtt kiadták az örökséget, vagy ennek egy részét. Ennek az oka az volt, hogy Palesztína földje szegény volt és nem tudott mindenkit eltartani. Ezért sok zsidó el kellett vándoroljon az úgynevezett „diaszpórába”, hogy egy más országban indítson egy vállalkozást, vagy kössön házasságot, hogy ha majd a szülő meghalt visszatérjen a szentföldre, az atyai házba. Magában a kérésben nincs bűn, a szülőt „atyámnak” szólítja ellentétben a nagyobbik fiúval, aki majd a példázat végén nem tudja ezt a szót kimondani.

            Így tehát kívülről úgy tűnik, hogy a dolog tulajdonképpen rendben van. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van, mondta egykor Isten Sámuelnek. Itt az a szív, ami e szavak mögött dobog , egy gonosz és bűnös szív. Először is azért, mert ő kikéri ugyan az örökség rá eső részét, de arról egy szót sem szól, hogy ezt az örökséget mire akarja felhasználni. Erről mélyen hallgat. Biztos fél attól, hogy ha ezt megmondja, az atyja nem fogja kiadni a részét. Azt, hogy mire akarja az örökséget fordítani, elhallgatja. Ezzel azt sugallja, hogy ő semmi rosszat nem akar tenni az örökséggel, úgy fogja felhasználni, mint mások, kereskedni fog vele, befekteti egy vállalkozásba. Csak a felét mondja el az igazságnak és reméli, hogy az atyja mit sem sejtve, minden további nélkül ki fogja adni a vagyon rá eső részét. Milyen messze van ennek a fiúnak a szíve az őszinteségtől, az egyenességtől, a kegyességtől. A külső egészen más, mint a belső. Kívülről fehér, belülről fekete.

De van egy második dolog is, amiért az atyjától való elszakadás bűn. Nem csak azért, mert becsapja atyját, hanem azért is, mert megveti atyját ezzel a trükkel. Mert ő egészen mást akart, mint azok a fiúk, akik kikérték vagyonukat és emigráltak. Az ő kikérésük nem jelentette az apjukkal való kapcsolat megszakítását. Sőt, ők a vállalkozásuk által az apjuk vagyonát növelték s ezzel tisztességet szereztek apjuknak. De ez a fiú meg akarja szakítani a kapcsolatot atyjával és folyamatosan csökkenteni akarja a vagyont. Neki azért kellett a vagyon, hogy teljesen el tudjon szakadni az atyai háztól. Neki elege volt az atyjából és a neki való szolgálatból Ő egyszer s mindenkorra szakítani akart az atyjával és ha az Úr nem könyörül rajta, akkor ez be is következik. Az ő kikérése mögött tehát gyűlölet van. Egy atyját sértő, bántó gyűlölet.

Mert mindazt, amit az atyja sok munkával és sok verítékkel gyűjtött egybe, azt ő most el akarja tékozolni, el akarja dorbézolni, el akarja herdálni. Milyen messzire szakadt ez a fiú! Meggyalázza az atyját, ahelyett hogy dicsőítené. Ő elszakadt az atyjától és oda csatlakozott az ördöghöz.

            Ezután elkezdődik a vagyon eltékozlása. Nem sok nap múlva felkerekedett, messzi vidékre költözött és ott minden vagyonát eltékozolta, mivelhogy dobzódva élt. Itt érdekes az eredeti szövegre figyelni. Amikor a fiú a részét kéri , a „úszia” szót találjuk, amikor pedig az atya kiadja, akkor a „biosz” szót találjuk . Az „úszia” a teljes vagyont jelenti, ingó és ingatlan vagyont egyaránt, a „biosz” az pedig kevesebb, az, amit el lehet tékozolni. Vagyis az atya nem osztotta meg a teljes vagyont, csak azt adta ki, ami az élet, a „biosz” fenntartását szolgálta. A többi megmaradt nála, arra az eshetőségre is számolva, hogy a fiú hazatér és akkor ott is meg kell élnie valamiből. Az atya nem adta ki mindazt, amit a fiú kért, csak a „bioszt” adta ki az „úsziából”, amit a fiú el is tékozolt a messzi vidéken. Ezért, amikor hazatért nem kellett kolduljon a testvérétől, mert látva annak indulatát, nem is kapott volna semmit.

            Az atya nem adta ki a teljes örökséget, hogy majd ha visszatér, hisz ő nagyon jól tudta, hogy vissza fog térni, adhassa neki azt, amit nem kért, nem is mert volna kérni. Ez az atya kegyelme volt, hogy nem a teljes részt adta ki, csak az élet fenntartásához valót. Ez az ő későbbi megtartására szolgált.

Miután tehát megosztotta köztük a vagyont, amit a nagyobbik fiú nem kért, s úgy történt, hogy a nagyobbik fiú kétharmadot, a kisebbik fiú pedig egyharmadot kapott, mert így írta elő az 5Móz.21,17. S akkor még néhány nap eltelik az elindulásig. El tudjuk képzelni, hogy a fiú egy percet se akart volna várni, azonnal indult volna. De ő azt csinálja, hogy még vár pár napot, hogy az atyja nehogy gyanút fogjon. Fenn akarja tartani azt a látszatot, hogy az elmenetele nem egy menekülés az atyjától, nem egy menekülés a bűnbe. Ő tartóztatja magát és azt a látszatot kelti, mintha úgy menne el, mint azok, akik tisztességesen akarnak bánni a vagyonnal. Lehet, hogy még meglátogatta a rokonokat, rendez egy búcsú bulit.

            De végül a rég óhajtott búcsú napja eljön. Akkor a bűn utat tör magának egy messzi vidék felé. Ez is sokatmondó: messzi vidékre költözött. Azt akarja, hogy bűne ne legyen látható az atyai házból, minden láthatósági körön kívülre kerüljön. A hollandoknak van egy közmondása: ha eltűnik a szemből, eltűnik a szívből is. És most jelenik a meg a második bűn, a csalás után az önzés. Mivelhogy dobzódva élt, jegyzi meg az ige. Nem úgy költi el vagyonát, hogy ajándékokat ad, s támogat segélyszervezeteket, alapítványokat, tehát nem a felebarátra költi. Ő önmagának él s erre használja az atyja vagyonát. Itt az önmegtagadás, az áldozatkészség ellentétével találkozunk, a sima önzéssel. Itt világos lesz Ádám és Éva bűne. Nem elégedi9k meg azzal, amit Isten ad, azt akarja amit Isten megtiltott.

És itt jön a harmadik bűn, hogy ott a messzi vidéken másokat is beleránt a bűnbe. A bűn sohasem önmagában történő valami, ezt így gondolja az ember, hogy a bűnt magában követi el. De ez soha nem sikerül neki. A bűn az mindig vétek egyfelől Isten dicsősége ellen, másfelől pedig a felebarát ellen, ő azt herdálja el, amit a Teremtőtől kapott. És ebben előbb vagy utóbb másokat is belevon. A fiú a vagyont nem magában herdálja el, hanem parázna nőkre adja, ahogy majd a testvére fogja mondani. A „dobzódás” szón az eredeti szöveg a boldogtalan, üdvösségtelen szót használja. A vagyont nem mások boldogságára, javára használja fel, hanem sokak boldogtalanságára. Itt látjuk, hogy mennyire igaz a Káté: hajlandó vagyok Isten és felebarátom gyűlölésére.

Miről van itt szó? Egy egyszerű félrelépésről? Ez nem egy lépés, hanem lépések egész sorozata, amíg oda jut, hogy már semmije sem marad. Nem riad meg az első bűnnél, hanem megy tovább, halmozva a bűnöket. A bűnnek, pont mint a jó bornak „még” íze van, a bűn sohasem keserű, hanem édes és újabb éhséget és szomjúságot szül. Akik körülveszik, azok egészen más társaság, mint amit az atyai házban megszokott. De most jól kijön velük, jól érzi magát közöttük. Valahogy olyan a bűn, mint a lavina, hogy sodor mindent magával s a végére mindent elsodor, mindent maga alá temet..

            A fiú mindent eltékozol, amit az atyjától kapott és semmit se gondol a következményekre, hogy mi lesz ennek a vége és az ördög kacag a markába, mert ő azt akarja, hogy lopjon és gyilkoljon, hogy mindent tönkre tegyen.

            Ez a vég? Még nem! Mert most elkezdődik életének harmadik szakasza. Mi is történik? Azt gondolnánk, hogy amikor a legnagyobb a baj, már közel a szabadulás. De nem az következik be, hanem az éhség. Jön az egyik baj a másik után. Miután mindent eltékozolt, éhség lesz azon a vidéken és elkezd éhséget szenvedni. Meglátja, hogy a világ pont olyan szegény, mint ő. A világ nem tud semmit adni neki. Hogy összejátszanak az események! Ki okozta mindezt? Ő maga, mert minden kiszaladt a kezéből, mindennek a végére jutott. Egy nagy üresség következik, elkezd éhezni.

Nem csak az a különös, hogy a személyes nyomorúságára következik az általános nyomorúság, de az is, hogy ez a kettő gyakran egybeesik a Bibliában. Ezt nyilván, senki se akarja. Ki akarná, hogy a személyes nyomorúságát tetézze még a körülötte levő nyomorúság is. Az ilyen helyzetben az emberek általában két dolgot tesznek, vagy átkozódnak vagy imádkoznak. Dávid ez utóbbit teszi, ő is volt ilyen helyzetben, ő azonban imádkozott. Vajon fog-e imádkozni a tékozló fiú?

            A negyedik jelenet az, hogy a tékozló fiú nem Istenhez menekül, hanem egy más dologba veti reménységét. Elszegődik a vidék egyik polgárához, aki kiküldi, hogy őrizze a disznókat. Ott kívánta megtölteni a gyomrát azzal a moslékkal, amit a disznóknak adtak, de ebből se kapott.

Sokszor idézzük azt a mondást: a szükség megtanít imádkozni. De itt ez sem igaz. Ebben a nagy nyomorúságban, ami már nem is lehet nagyobb, nem megy az atyjához, nem imádkozik, hanem egy idegenhez megy, hogy attól kérjen. Itt látjuk, ha Isten Lelke nem indít valakit imára, akkor semmi és senki nem tudja őt imádkozásra indítani. Ha Szentlélek nem jön, az ember az utolsó pillanatig nem tér meg Istenhez. Ilyen nagy az ember Isten elleni gyűlölete, olyan nagy az emberi gőg. Vissza az atyai házba? Soha! Pedig ezt lehetett volna tenni. Nem csak az a lehetősége volt a tékozló fiúnak, hogy a környék egyik polgárához szegődjön. Mehetett volna az atyjához, de van itt egy erő, ami a fiút ehhez a polgárhoz viszi. Ez az erő az ember ellenállása, hitetlensége, keményszívűsége a megtéréssel szembeni mindvégig való ellenállás.

Pedig lehetett volna direkt az atyjához hazamenni, megspórolhatta volna a disznók vályúját. Mehetett volna azonnal az éhség kitörésekor, nem kellett volna még jó ideig éhezzen. Jézus egyszer azt mondta: ti nem akartok hozzám jönni. Mi nem akarunk Istenhez menni. Csak az ő javait akarjuk, de őt magát nem. Inkább a disznók.

Ebben az időben újabb bűnök bukkannak elő. Először ott volt a csalás, azután az önzés, a dőzsölő életmód, utána mások bűnbe való rántása, most itt társul még további három bűn az eddigiekhez. Mindezen bűnökön át kellett menjen, míg elindul atyja felé. A következő bűn, hogy egy idegen emberhez megy, egy pogány emberhez. Ez bálványimádás. Ne legyenek idegen isteneid én előttem. Az, hogy a nyomorúságával az idegenhez megy szintén súlyos bűn. Az idegenhez menni sokkal könnyebb, az nem ismer engem, nem vár el semmit tőlem, ott nem vagyok semmire se kötelezve, ott nem kell megtérni, megújulni.

Az atyjáról nem akar tudni, az ő szájából semmit se akar hallani, nem akar parancsolatról se tudni, neki nem kell törvény, nem kell parancsolat. Az kell, ahol nincs törvény, az idegen, az idegen asszony, aki hízeleg. Ő máshoz megy, mástól kér segítséget, aki nem ismeri őt. Olyanhoz megy, aki nem tud választ adni a kérdéseire, nem tudja az éhséget enyhíteni. Nem akarta, hogy atyja formálja az ő képére és hasonlatosságára, most az idegent ő próbálja a saját képére és hasonlatosságára formálni., hogy az segítsen rajta, ételt adjon neki. Úgy van ő is, mint a Baál papjai a Kármel hegyen, akik reggeltől-estig könyörögnek: Baál válaszolj. De Baál nem válaszol, a polgár sem válaszol, nem ad ételt. Az atyja fia egy disznós gazda előtt térdepel és moslékért könyörög, de azt sem kapja meg.

De a válasz elmarad, nem kap ételt, pedig látja, hogy a disznók ételt kapnak. Ez a gazda nem hívja be házába és nem ad ételt neki, hanem kiküldi, hogy őrizze a disznóit. Még egyezség se születik a fizetségről. Ebben a reménytelen helyzetben olyat kell tegyen, amit soha nem gondolt volna: disznókat őriz. Ez egy újabb mélypont az életében, hisz tudjuk, hogy a zsidók számára a disznó tisztátalan állat. A disznó a zsidó ember számára maga a megtestesült tisztátalanság. Nem csak a disznók közé kerül, hanem kell őrizze, etesse őket. Az, aki arra hivatott, hogy atyja vagyonát gyarapítsa, az most ennek épp az ellenkezőjét teszi, a tisztátalanságot növeli. Ez lesz a feladata és ő ebbe beleegyezik minden ellenkezés nélkül. Semmi se ellenkezik benne , a polgár küldi, ő pedig megy. Ez a hatodik bűne, a tisztátalanság.

            A hetedik az, hogy a moslékkal kívánta megtölteni a gyomrát. Ez mindennek a mélypontja, hogy azt a moslékot kívánta, amit a disznók ettek, ez még megalázóbb, mint a disznók őrzése. Amíg őrzi a disznókat még valamiképpen felettük van, de most a fejét a disznók fele közé akarja dugni a vályúba, hogy abból szürcsöljön valamit. Eggyé válik a disznókkal. Eddig a parázna nőkkel lett eggyé, de most jön a még rettenetesebb, eggyé válik a disznókkal. Azt az ételt akarja megenni, ami a tisztátalan állatot táplálja. A 73-ik zsoltárban azt olvassuk,: olyan balga és tudatlan vagyok, mint az állat. Az ember, aki egy adott ponton elveszti minden emberi méltóságát és a disznók szintjére süllyed.

De mégsem ez a vég! Van még egy epizód, a magába szállása, ami végül az atyjához való visszatéréshez vezet. Mert elkövetkezik a magába szállás, amikor is elhatározza, hogy visszatér atyjához. Így követtük a tékozló fiú útját az atyai háztól a disznók vályújáig. Ez eleitől végig a bűn útja, egy olyan út, ami egyre messzebb vezet az atyától, egy olyan út, aminek emberileg nem lehetne más vége, mint a kikerülhetetlen halál. Ez egy veszett ügy, ha nem lenne egy atya, egy szerető atya, aki nem mondott le fiáról. Ez az Atya, Isten él ma is, ő ma is várja a tékozló fiakat és leányokat, hogy könyörülhessen rajtuk, hogy új életet adhasson nekik.

3 Nap A disznók vályújánál Text. Luk.15, 17-19

Láttuk eddig a tékozló fiú útjának állomásait: az elmeneteltől a disznók vályújáig, amiben ott volt a javak eltékozlása , az éhség és a vidék polgárához való elszegődése. Most azzal az epizóddal foglalkozunk, amikor a tékozló fiú magába száll. Elgondolkodik azon, hogy az atyja házánál még a béresek is bővölködnek az eledelben s ő pedig itt éhen hal. Ekkor mondja ki elhatározását, hogy visszamegy atyjához s azt fogja mondani: vétkeztem az ég ellen és te ellened, nem vagyok méltó, hogy fiadnak hívj, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.

            Ezt a részt úgy is nevezhetnénk: megtapasztalások a disznók vályúja mellett. A tékozló fiú nagyon messzire került. De még nem jutott el a végső ponthoz, s ez a visszatérés az atyai házhoz. Ha az eddigi útjára visszatekintünk, akkor három vonalat látunk benne. A legelső vonal a bűn vonala, amit a fiú akarattal húzott meg. Ez az ő akarata, döntése, ez az ő útja, az ő bűne volt, ami őt végül a disznók vályújáig vitte. Ez az út olyan mély volt, hogy később az atyja ezt halálnak nevezte: ez az én fiam halott volt.

            E fölött van az ördög vonala, aki ezeket a gondolatokat sugallja, aki sodorja őt az árral, hogy a végén már könnyű zsákmánya lesz a bűnnek. Annak az ördögnek a vonala ez, aki emberölő volt kezdettől fogva.

De mindenek fölött fut az isteni vonal, hisz az Úr őrizte ezt a fiút kezdettől fogva mindvégig. Ő ezt akkor még nem vette észre, de később biztos, hogy megértette. Az Úr végig fölötte tartotta őrző kezét. Először abban mutatkozott meg az Isten szeretete, hogy az örökségből, az „úsziából” csak a „bioszt” adta ki, a többit megtartotta arra az időre nézve, amikor vissza fog térni. Amikor a vagyonát tékozolta, amikor dorbézolt, akkor megőrizte őt a korai haláltól. Hányan meghalnak fiatalon az ital, cigaretta, kábítószerek miatt. Ó, csak én hány fiatalt temettem, akit az ital, a cigaretta, a kábítószer, az átdorbézolt éjszakák halálba vittek. Hányszor kellett elmondanom, hogy ez a férfi vagy nő még évtizedekig élhetett volna, ha a káros szenvedélyek a bűn össze nem töri az életét.Egyszer egy tüdőrákban meghalt 58 éves nő sírjánál, aki nagy dohányos volt, s a koporsó mellett ott állt négy szép kis unokája, hogy ha nincs a szenvedély megérhette volna e kedves unokák esküvőjét, mennyi örömtől fosztotta meg magát. Mekkora kegyelem, hogy annak ellenére, hogy így pusztította magát, mégis túlélte.

S aztán harmadsorban, amikor éhség tör ki, az volt a kegyelem, hogy megtanulta, hogy az ivócimborák s a parázna nők cserben hagyták, azok csak addig voltak vele, amíg pénze volt. Meg kellett tanulnia, hogy a világi barátok nem segítenek a bajban. Így az Úr elvágta azokat a kötelékeket, amik őt a korábbi barátokhoz kötötték. S megőrzetés volt a polgárnál is, hisz ő ott azt remélte, hogy fog ételt, italt kapni, de az Úr megkötötte a polgár kezét, nem adott neki moslékot sem. Így az Úr megőrizte attól, hogy azt mondhassa: van élet az atyai házon kívül is. Így minden ajtó becsukódott előtte, minden út lezárult előttem csak egyetlen út maradt nyitva: az atyjához visszavezető út.

Ezt a segítséget az Úr megadja az utolsó szakaszban is: magába szállván. Ez nem a fiú munkája, hanem az Istené. Ő nem önmagát vezette magához, hanem az Úr vezette őt magához. Ez világos lesz, ha az ő helyzetét összehasonlítjuk a Júdás helyzetével. Ő is Jézussal volt, tudatosan hagyta el Jézust, ő is mindent eladott, magát az Urat is, ő is belátta, hogy mindent eltékozolt, elárulta az ártatlan vért. Ő is odafordult az írástudókhoz és farizeusokhoz, mint a tékozló fiú a vidék polgárához. Ő sem kapott semmit az éhség idején, a farizeusoktól csak annyit kapott: mi közünk hozzá, te lássad. De Júdás, amikor nagyon mélyen volt, nem ment vissza Jézushoz, hanem: elmenvén felakasztotta magát. Nem volt visszatérés, hanem csak pusztulás.

            Csak az Úr kegyelme volt, hogy ez a fiú nem pusztult el a sok nyomorúságban, bűnben, hanem magába szállt. Mert ő sem volt jobb, mint ahogy senki sem jobb Júdásnál. Sőt rosszabb volt a tékozló fiú, mert Júdás legalább visszavitte a pénzt, de a tékozló fiú minden eldorbézolt. Ő nem jobb, de megkegyelmezett! Ez megbotránkoztató volt sokak számára a saját testvére számára is, de az ő számára az üdvösséget jelentette. Isten kegyelme megőrizte őt az öngyilkosságtól és pusztulástól. Ugyanabban a kegyelemben részesült, amiben Péter is, amikor nagyon mélyre jutott. Mikor megtagadta az Urat, mikor ő is mindent eltékozolt, az Úr hátra fordulván reá tekintett. Az reá való tekintése megóvta őt attól, hogy kárt tegyen magában. Ez történik itt, a tékozló fiúnál. Az Úr egy mentőkötelet dob neki, azonnal visszamegy az atyai házba. A Szentlélek munkája ez, ami nélkül ez a fiú elpusztult volna a disznók vályújánál.

            Amikor sok ember idáig jut, akkor egyszerűen nem akar tovább menni, nem akar semmit. Mert Isten és a Szentlélek nélkül ez a fiú nem magába száll, hanem a vesztébe rohan. Kétségbeesésében megölhette volna a polgárt, akihez elszegődött, esetleg egész családját is kiirthatta volna, vagy magát is elpusztíthatta volna. Magától nem száll az ember magába.

            Ez a fiú azért tartatott meg, mert neve be volt írva az élet könyvébe, és ez volt a kegyelem. Oda nem a mi jó cselekedeteink alapján kerülünk, hanem Isten kegyelmi kiválasztása lapján. Nem azért tért vissza ez a fiú, mert mégis csak volt benne valami jó, hanem azért, mert Isten kegyelmes és meg akarta tartani  őt. Ezt tapasztalja meg a fiú ott a disznók vályújánál, hogy Isten kiválasztotta őt.

            A második dolog, hogy ő ismerte az atyját is. Amikor magába száll, eszébe jutott, hogy atyjának házában még a béresek is bővölködnek az eledelben, ő pedig itt éhen hal meg.. Ezért felkelek és elmegyek atyámhoz. Háromszor is emlegeti itt, a magába szálláskor az atyját. Az atyja szeretete vonja őt. Pál azt mondja a Római levélben, hogy amikor Isten Szentlelke kitöltetik a szívünkbe, így kiáltunk: Abbá, Atyám! Ezt kiáltja itt a tékozló fiú, ő bár tékozló, bár elveszett, de mégis fiú. A Szentlélek itt áthidalja az atyai ház és a disznók vályúja közötti távolságot és az Atya ismeretére vezeti őt. Ez a fiú elkezd beszélni az atyjáról. Nem a polgár kegyetlenségéről beszél, jóllehet most amiatt rettenetesen szenved, nem arról beszél, hogy ezt miként bosszulhatná meg, jóllehet ez is teljességgel érthető lenne. Ő elkezd beszélni az atyjáról. Miért? Azért, mert ismeri az atyját, ahogy Jézus mondja az enyéim ismernek engem és én is ismerem az enyéimet. Itt az a fontos: én ismerem az enyéimet.

            És van itt egy harmadik dolog is, amiben Isten kegyelme meglátszik, és ez az, hogy akarat ébredt a szívében, hogy az atyjához menjen. Mert ez az, ami ebben a pillanatban a fiú lelkét betölti: az atyához menni. Felkelvén elmegyek az atyámhoz, mondja. Ő most ezt karja és semmi mást. Pedig ez egy olyan dolog, amit ő törölt a kívánság-listájáról, ez nem volt bejegyezve a határidőnaplójába. Az ő tervében az állt: elmenni az atyától, minél messzbbre kerülni tőle, de visszamenni az atyához, ezt soha! De amit eddig nem akart, most épp azt akarja. Amit ő nem írt be a határidőnaplójába, azt beírta a Szentlélek. Amit ő soha nem mondott volna, azt most a Szentlélek kimondja benne: Abbá, Atyám.

Látjuk tehát a fiút a disznók vályújánál. Ez volt a mélypont az életében. Nincs semmi megoldás, mert senki sem ad neki enni. Étel csak az atyja adhat. Ezért mondja: elmegyek az én atyámhoz. És amit eddig semmi áron nem akart megtenni, most a Szentlélek azt végzi el benne. Isten készséget ad a szívébe, hogy az atyjához menjen. Mekkora kegyelem. Ezt végzi el Isten ma is minden tékozló fiú és leány szívében. Ezt végezte el az Úr az én szívemben és a te szívedben is. Mekkora kegyelem ez. Mert ez nem tőlünk van, mert mi is azt mondtuk: az Atyához soha nem indulunk, nem megyünk! De az Úr elvégezte ezt az életünkben, áldjuk az Urat ezért.

            A Zsolt.11O,3-ban ez áll: néped készséggel siet sereggyűjtésed napján. Az Úr gyűjti ma is seregét. Ma is tékozló fiak és leányok találják meg az atyai házat. Persze sokan vannak, akik épp most hagyják el az atyai házat, most tékozolják az atya vagyonát, most élik dobzódó életüket. De hisszük, hogy akiket az Úr kiválasztott, azok egyszer elindulnak az atyai ház felé és visszatalálnak az Atyához.

4 Nap  A visszatérés Text. Luk.15,2Oa

Mielőtt tovább mennénk és elkezdenénk beszélni a disznók vályújától az atyai házig vezető útról, még egyszer tekintsünk vissza arra a nagy jótéteményre, amit az Úr vele tett. Ján.6,63-ban ez áll: Lélek az, ami megelevenít. A nagy csoda az, hogy a Szentlélek fúj a disznók vályújánál is, a pogányok földjén is. Az Ezékiel könyve szerint a völgyben is, amikor a halott csontok megelevenednek. Mindent az Úr erejével tett meg.

Felkelvén, elmegyek az atyámhoz, most erről az igéről fogunk beszélni. A múlt alkalommal arról beszéltünk, hogy szívében kívánság támadt az atyai házhoz való visszatérésre. A fiú elhatározta, hogy elmegy az atyjához, de még nem indult el. Az akarat megvolt benne, de a véghezvitelt még nem találta. A terv megvolt, de a kivitelezés még hiányzott. A kegyelem az, hogy nemsokára ezen elhatározás után az elindulás is megtörténik. Mert azt szoktuk mondani, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. De ez nem elég. Hány ember elhatározza, hogy megváltozik, de semmi sem lesz belőle. Marad a sok terv, jó szándék, de cselekedet soha nem lesz belőle. Hány alkoholista ezerszer is elhatározza, hogy leteszi a pohárt, a dohányos, hogy leteszi a cigarettát, a parázna, hogy hűséges lesz társához, de a végén semmi se lesz belőle. Marad az elhatározás, a jó szándék s marad a régi élet, régi bűnök, megkötözöttségek.

De ha valaki üdvözül, akkor ott az akarás és a munkálás kéz a kézben halad. Mert Isten munkálja mind a kettőt. Ő, amit elkezdett, azt be is fogja fejezni. Itt Isten munkálja az akarást, hogy felkeljen a disznók vályújától, de a munkálást is, hogy elinduljon az atyai ház felé. A munkálás görög szava itt az: „energein”, amiből az energia szavunk származik. Az Úr adja az energiát, bár az éhségtől szinte már halálán van. Egy testileg-lelkileg kimerült ember áll előttünk s mégis van benne energia. Honnan veszi az erőt ez az ember, kérdezhetné egy külső szemlélő? Ezt a kérdést mindig fel lehetne tenni, ha Isten gyermekeinek az életét megvizsgáljuk. Honnan vette az erőt Pál, hogy annyi botütés, megkövezés, hajótörés ellenére tovább tudjon menni? Honnan vette István vértanú az erőt, hogy miközben hullottak rá a kövek, ellenségeiért is tudjon imádkozni?

            A válasz csak az lehet, hogy Izrael Istenétől, ahogy azt a 68-ik zsoltárban olvassuk. Pál erről így vall: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Ez tehát az első gondolat, hogy Isten munkálja az akarást is és a munkálást is jó kedvéből. Mert itt az a kísértés, hogy magasztaljuk a fiút, hogy milyen ügyes volt, hogy elindult, hogy elment az atyjához. De az előző két példázatból is látszik, hogy a juh nem maga ment vissza nyájhoz, a drahma se magától gurult vissza a többihez, épp úgy ez a fiú se magától indult vissza az atyjához.

De itt jön a második kérdés: miként munkálta benne mind az akarást, mind a véghezvitelt? Mert az atya a tékozló fiú hazatérésének a munkálója. Miért hozza haza a fiút?  Ez azért különös dolog, mert emberi viszonylatban ismeretlen. Képzeljük el, hogy egy fiú elmegy hazulról, az atyja nevére szégyent hoz. Mit tesz ilyenkor egy földi apa? Azt mondja: ezt te megad kerested magadnak, most boldogulj úgy, ahogy tudsz. Az ilyen esetben az apa lemond a fiáról, mivel az szégyent hozott a nevére, a családra, s nem akar többé semmit se tudni róla.

            Hányszor elhangzott ily en mondat, az apák, anyák szájából: tűnj el a szemem elől! Nem akarlak többé látni. Utána pedig bekövetkezik a végleges szakítás szülők és gyermekek, férjek és feleségek között. S ha találkoznak is, megmondják egymásnak a magukét és nem bocsátanak meg, hanem megmaradnak a keménységben, a kérlelhetetlenségben.

De itt valami másért hozza haza az atya a fiút. Pál apostol a Filippi levélben így fejezi ki: az ő jó kedvéből. Ez nagyon különös, hisz ha jól meggondoljuk milyen jó tetszése lehet ennek az atyának ebben a fiúban? Van ebben a fiúban valami tetszésre méltó? Nincs semmi más, csak utálat és mégis az atya jó tetszése szerin t hozza haza fiát. Itt az evangélium szíve dobog. Mert azt a haragot, amit ez a fiú megérdemelt, maga az atya hordozta el. Ennek a fiúnak a bűnét az atya hordozta el, de most mi tudjuk, hogy a nagybetűs Fiában. Ez a szeretet a keresztre ment értünk, ezért fogadja vissza, ezért nem mondja: jöjjön vissza a fiú, kérjen szépen bocsánatot s akkor majd meglátjuk. Az atya nem haraggal hozza haza fiát, hogy azután móresre tanítsa. Ő azt akarja, hogy a fiú megismerje azt az áldozatot, amit érte hozott és ez meglátszodjék az ő életében.

            A fiú már nem kell féljen és rettegjen az atyától, mert az Egyszülött Fiú reszketett a kereszten az Atyja haragjától, aki el kellett ott hagyja a kereszten, hogy minket soha többé el ne hagyjon.

            És ekkor visszament az atyjához. Különös, hogy erről az útról tulajdonképpen semmit sem említ a példázat. Az elmenetel 4 versben apró részletességgel le van írva, de a visszajövetelről semmit sem mond a példázat. Csak egyetlen rövid tőmondat: felkelvén, elment az atyjához. De most úgy ahogy mondani szoktam eresszük el picit fantáziánkat és próbáljuk meg elképzelni, hogy miként is mehetett ez végbe? Először beszéljünk a kiindulási pontról, utána magáról az útról, végül pedig a megérkezésről.

A kiindulási pont maga a halál volt. Ez a fiú a sír szélén állt, hisz az éhhalál fenyegette, már abból a moslékból se kapott, amit a disznóknak adott. A halál karnyújtásnyi távolságra került tőle. Nem csak a biológiai halál, hanem a lelki halál is nagyon közel került hozzá. Menjen haza ennyi bűnnel és nyomorúsággal? Otthagyta az atyját, eltékozolta a vagyonát, a disznók vályúja, az éhség, a moslék, mennyi ördögi, pokoli, sátáni dolog volt az életében. Hova menjen most mindezekkel? Hogy jelenjen meg szent atyja színe előtt?  Nincs támasza, nincs szószólója.

            De épp ez a kegyelem, hogy az atyjának így is kell. Az atya szeretete vonja őt. A vidék polgára még moslékot sem adott neki, az atyja pedig visszafogadja mindazzal a nyomorúsággal, amivel meg van terhelve. Az a kéz, ami visszahozza, a Jézus átszegzett keze, amelyik ott a Golgotán mindezért a nyomorúságért megfizetett. Pál így beszél erről: hogy megismerjem őt és az ő feltámadásának erejét. Itt ebben a fiúban a Jézus feltámadásának az ereje kezd el munkálkodni és ő viszi vissza az atyjához.

Most beszéljünk magáról az útról, erre figyeljünk. Ha megpróbáljuk elképzelni, akkor azt mondjuk: milyen nehéz út lehetett és milyen hosszú út lehetett is ez! A megtérés útja is egy valós és egy hosszú út kell legyen. De a Szentírás semmit se mond el erről az útról, később a fiú sem beszél erről egy szót sem. Mintha nem is lett volna. Pedig éhesen, korgó gyomorral tette meg egy olyan vidéken, ahol éhínség volt, pénze se volt. Úgy tűnik, hogy ez az út egy olyan út, aminek semmi jelentősége sincs. Nem volt könnyű, a bűnbánat nem könnyű, de mégis gyönyörűséges. Ami utána jön, elfeledteti a múlt minden nehézségét.

            Miként jött haza ez a fiú? Azért, hogy megjelenjen atyja szent színe előtt és hogy most már örökre ott is maradjon! Eddig pont az ellenkezőjét akarta: menekülni, eltűnni az atyja elől. Amíg bűn van az életünkben, addig mindig elbújunk, a bűnt mindig elbújva cselekszi az ember. Nem különös, hogy a kaszinók ablakai mind le vannak festve, a bűn a sötétséget szereti. Az ember menekül az Isten elől, tulajdonképpen ez az egész világ menekülésben van Isten elől. Hogy lehetséges, hogy ez a fiú már nem menekül, hanem visszatér az atyjához? Ez is Isten munkája, mert az ember soha nem térne vissza önmagától.

            Végül: a cél, ami lebegett előtte, ez a fiú áldozni akart. Hát mit áldozzon, amikor koldusszegény? Mije van? Az éhsége, azt áldozza oda, a maga éhes voltát teszi az oltárra. A megtört, bűnbánó szívét áldozza oda. Odaáldozza a bűnös múltját: atyám, vétkeztem. A hazugságát, a piszkos életét, az atyja gyűlöletét, hisz újra ki tudja mondani: atyám! Az önzését áldozza oda, hisz eddig csak magának akart élni, a bálványozó életét, a tisztátalanságát áldozza oda.

Ezt az utat hála Istennek sokan megtették. Megtette Pál apostol is, aki később erről így ír: ami nekem nyereség volt, azt kárnak és szemétnek ítéltem, hogy Krisztust megnyerjem. Szavakban nem lehet ezt az utat leírni.

És útközben találkozik a többi tékozló fiúval és leánnyal, akik mind mennek vissza az Atyához, akik mind jönnek a nagy nyomorúságból és megfehérítették ruhájukat a Bárány vérében.  Te is ott vagy már ebben a seregben?

                                                              

5 Nap A köszöntés Text. Luk.15,2Ob

            „A mikor pedig még távol volt, meglátta őt az apja és megesett a szíve rajta. Odafutott, nyakába borult és megcsókolta.” Ez lesz a mai esténk igéje, a mód, ahogyan az atya a fiát köszöntötte. A nagyon fontos, hogy ez a köszöntés megelőzte a fiú bűnvallását. Három kérdéssel foglalkozunk.

            Először, hogy kin könyörült az atya? Erre a kérdésre a válasz egyszerűnek tűnik: hát a tékozló fiún. De ez már nem az a fiú, akit eddig megismertünk, hisz a Szentlélek benne már elvégezte csodálatos munkáját. Ez már egy megtalált fiú, s azt zárja az atya karjaiba. Kétségtelen, hogy ez a fiú önmagában tékozló és elveszett volt. De most már nem volt az. Ha még mindig elveszettnek, tékozlónak mondanánk, akkor letagadnánk Krisztus benne elvégzett munkáját, amit Szentlelke által végzett el benne. Hisz ez a fiú már ezelőtt megtaláltatott, mielőtt atyja karjaiba zárta volna. Még egyszer hangsúlyozom: ez a fiú önmagában elveszett volt, de Isten kegyelme hordozta és megtartotta. Akkor ő ezt nem tudta, de később meglátta és megértette. Ezzel Isten minden gyermeke így van. 

            Három dolog miatt is megtaláltatott volt ez a fiú. Ez először is abban mutatkozott meg, hogy el tudott mindattól szakadni, ami miatt messze vidékre költözött. El tudott szakadni a parázna nőktől, s ez nem kis dolog. Sok embert a paráznaság, a tisztátalanság egy életen át megkötöz és nem tud szabadulni tőle. Aztán el tudott szakadni a polgártól, aki alkalmazta. De az elszakadással párhuzamosan érvényesül az életében egy vonzás is. Az Úr sohasem azért szakít el valakit a bűntől, hogy azután semmit se kezdjen vele. Ezt a fiút Isten a maga közösségébe vonta. Ez a kettő a megtérésben mindig kéz a kézben halad: a bűntől való elfordulás és az Istenhez való odafordulás. Nem véletlen a Káténk klasszikus megfogalmazása, hogy az igazi megtérés két részből áll: az ó ember megöldöklése és az új ember megelevenítése. Ha a fiún múlott volna, ő soha nem tudott volna elszakadni a parázna nőktől, vagy a vidék polgárától. Ott tengette volna tovább az életét, nyomorultul el  nem pusztul.

            Miért nem pusztul el ez a fiú? Azért, mert ő egy atyának a gyermeke, s ez az atya azt akarta, hogy ő visszatérjen, még akkor is, amikor ezt a fiú még nem akarta. Ő nem önmagáé volt, hanem az atyjáé. És ez az atya kiszabadította őt az ördög-atya karmaiból. És utána ellenállhatatlan erővel vonja őt, hogy a disznók vályújától felkelve, elinduljon az atyja felé. S nem csak az akarást munkálta benne, hanem a véghezvitelt is.

            Azt is kell látnunk, hogy a Szentlélek ezt a fiút már azelőtt felruházta, mielőtt az atyja tiszta ruhát adott rá. Ő már a disznók vályújánál felöltöztetett. Hogy ezt jobban megértsük, mondok erre egy példát, a napfelkelte példája. Mielőtt a Nap Keleten felkelne, amikor maga az égitest még nem látható, már megjelenik a hajnalpír. Erről mi már tudjuk, hogy a napfelkelte közel van. Nem egyszerre lesz a sötétből világosság. Először jön a hajnalpír, mielőtt a Nap megjelenne. Valahogy így van ez a tékozló fiú életében is. Még mielőtt az atya karjaiba zárná, megjelenik a hajnalpír, s ez abban áll, hogy a Szentlélek elkészíti ennek a fiúnak a lelkét az atyjával való találkozásra, újjáteremti őt a saját képére és hasonlatosságára. Ezt több dologban is látjuk, több dologban is felragyog az Isten dicsősége.

            Azt olvassuk, hogy az atya messziről meglátta a fiát, s nyilván a fiú is az atyját. A kegyelem már akkor megjelenik, amikor még nincs is része benne. Talán úgy mondhatnánk, hogy a fiú a Lélek által látja meg az atyját. Hisz már a disznók vályújánál megjelenik lelki szemei előtt az atya és az atyai ház is. Az is különös, hogy az eszébe se jut, hogy az atya időközben meg is halhatott volna. Az, hogy atyja él, számára nem kérdés. Lelkében érzi, hogy atyja él és őt hazavárja.

            Egy másik dicsőség az, hogy az atya szíve megesik a fián. Ez is eljut valamiképpen a fiú lelkéig. Ennek a fiúnak a szíve eddig kőkemény volt. Kőkemény szívvel kérte ki az örökségét, kőkemény szívvel hagyta ott az atyai házat. De most az ő szívében is történik valami, megmozdul benne valami, az atyja könyörülete az ő szívében is elvégzi munkáját. Az atyai könyörület elkezd munkálkodni benne, elkezdi formálni őt.

            A harmadik dicsőség, hogy amikor az atya meglátja fiát, elkezd futni felé. De ezt csak úgy lehet elképzelni, hogy a fiú is, bár az éhségtől nagyon le volt gyengülve, de utolsó erejét összeszedve, szintén szalad  az atyja felé. Szalad a disznók vályújától az atyja karjaiba. A szembefutó atya egy szembefutó fiúval találkozik. Mekkora csoda: ez a fiú átformálódott az atyja képére és hasonlatosságára.

            A negyedik dicsőség, hogy amikor egymás nyakába borulnak, az atya megcsókolja a fiát. De ezt se tudjuk másképp elképzelni, mint hogy ebben a pillanatban a fiú is megcsókolja az atyját. Eddig mit tett ez az ajak? Hát azt, hogy kemény, kegyetlen szavakat mondott: add ki a vagyonból rám eső részt. De most ez az ajak megváltozik, először megcsókolja atyját, majd pedig elkezd beszélni: atyám, vétkeztem te ellened. Milyen más lesz ez az ajak az atya csókja által. Az atya csókja megváltoztatja a fiú ajkát is.

            Végül ez a fiú tiszta ruhát kap, mert e nélkül nem mehet be az atyai házba. Mindnyájan jól ismerjük a példázatot, hogy akinek nem volt menyegzői ruhája, azt kivetették a külső sötétségre. Ez a fiú a tiszta ruhát lélekben már a disznók vályújánál megkapja, s később majd a valóságban is.

            Az a kérdés is felvetődik itt, hogy milyen könyörületben részesül a fiú az atya köszöntésekor? Mert ez is egy nagyszerű, csodálatos dolog. Az atyja messziről meglátja őt, vagyis Jézus meglátja a bűnös embert. Ez egy óriási csoda. Az atya itt egy olyan fiúra tekint, aki a maga rendjén levette tekintetét az atyjáról. A földi atyák ilyen estben sértődötten visszavonulnak és legfeljebb sajnáltatják magukat. Mennyire más ez az atya, a mennyei Atya, mennyire más Jézus, aki tekintetével keresi a bűnösöket, hogy azokat megválthassa.

            Azt is olvassuk, hogy az atya megszánta, megesett a szíve rajta. Ez a földi apáknál ismeretlen dolog. A földi apák egy cinikus megjegyzéssel, keserűséggel fogadják vissza fiaikat. Hogy is lehetne másképp fogadni egy olyan fiút, aki gyűlölettel ment el, hogy lehetne egy ilyen fiút szánalommal fogadni? Honnan meríthetne egy földi apa erőt ehhez? A mennyei Atya, az Úr Jézus Krisztus ezt önmagából meríti. Mind az Atya, mind Jézus tele van szánalommal, azon fiak iránt, akikben egy csepp szánalom sincs.

            Azt is olvassuk, hogy az atya elébe futott. Elébe futott egy ilyen fiúnak, aki annak idején elfutott tőle. Egy földi apa ilyen esetben megállna a szobájában a függöny mögött és azt mondja magában: várj csak fiú, először kopogtass szépen, várj csak pár percig, alázkodj meg, aztán majd beszélünk s meglátjuk, hogy mi lesz.  Ilyent csak a mennyei Atya, ilyent csak Jézus tud tenni, aki feltámadása után szalad a tanítványaihoz, azokhoz, akik a legnehezebb pillanatokban faképnél hagyták őt, elfutottak tőle.

            Ezek után nyakába borul. Mekkora méltóság ez a fiú számára, hogy először nem parancsolja térdre, jóllehet ezt joggal várhatta volna el fiától. Ez az atya nem alázza a földig, a porig fiát. Nyakába borul és megcsókolja, ez a könyörület csúcsa, amiben ez a fiú részesül. Az atya megcsókolja a fiú mocskos homlokát. Megcsókolja azt a fejet, amit eddig parázna nők csókolgattak, azt a fejet, ami eddig a disznók feje közé volt dugva, hogy velük együtt egyen a moslékból. Megcsókolja azt a fejet, amire annyi szenny rakódott, ami távozása óta talán egyszer se volt megmosva. Kicsoda olyan, mint ez az atya, mint a mennyei Atya? Egy földi apa azt mondta volna: fiam, rettenetesen büdös vagy, menj és előbb mosakodj meg, azután jöhetsz hozzám.

            De ez az atya megcsókolja fia mocskos fejét tiszta és szent ajkaival. Ez nem más, mint az istentelen megigazítása. Jézus nem azt mondta Zákeusnak: adok neked pár napot, hogy hozd rendbe dolgaidat, teremts rendet házadban s anyagi ügyeidben, s akkor majd meglátogatlak. Nem, ő ma akart a Zákeus házában lenni. Jézus feltételek nélkül megy be Zákeushoz. Mi is lenne velünk, ha Jézus feltételeket szabna nekünk? Hisz mi nem tudunk feltételeket teljesíteni, hisz nekünk csak bűneink vannak. Mi így soha nem üdvözülhetnénk. De az Úr az üdvösséget nem ránk építi, ez az ő ingyen kegyelme. Az egyetlen fundamentum Jézus Krisztus.

Most pedig tegyük fel az utolső kérdést: miért történik mindez? Miért az atya könyörülete, a köszöntés, ami miatt a farizeusok és írástudók majd zúgolódni fognak? Egy válasz eleve kizárt és ez az, hogy mert a a tékozló fiú ezt megérdemelte. Ez nem a tékozló fiú cselekedeteinek az érdeme, illetve megjutalmazása. Hisz ő már akkor részesül ebben a sok szeretetben, mielőtt egyetlen szót is mondott volna, mielőtt kimondhatta volna: atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Ezt nagyon fontos látni, mert ha nem minden a feje tetejére áll. Akkor az jön ki, hogy az üdvösségben én vagyok a kezdeményező, én teszem meg az első lépést. Akkor kiderül, hogy én vagyok az első és az utolsó, nem pedig Krisztus. Pedig ki kell mondanunk: az üdvösség alapja nem az ember, hanem Jézus Krisztus. A reformáció ezt határozottan hirdette és tanította.

            Egy másik válasz az lehetne, hogy ez a köszöntés az atya tudatlanságából fakad. Nem ismerte a fiú messzi vidéken élt múltját, hogy mit is tett ott. Hisz a fiú semmit se mondott erről. Elvégre messze volt az atyai háztól s az atya nem követhette ott figyelemmel az életét. De erről szó sem lehet, hisz az atyja mindent tudott róla. Nem azért ölelte meg, mert nem ismerte múltját, hanem annak ellenére, hogy ismerte azt. Azt is tudta, hogy a fiú jön, másképp nem ment volna elébe.

            Az atya nem riad meg a fia külsejétől, nem kérdezi döbbenten: mi történt veled, hogy így nézel ki? Ő egy szót sem ejt a múltról, de ő azt tökéletesen ismeri, mindenre fel van készülve. Amikor fia kimondja: vetkeztem, nem kérdezi: hát mi történt fiam? Az atya megerősíti, amit fia mond, hisz később így vall: az én fiam halott volt. Az atya tehát tökéletesen tisztában van a fiú múltjával. Az atya nem is azt mondja: milyen nagyszerű, hogy visszataláltál, hanem azt mondja: megtaláltatott. Az atya egyértelművé teszi, hogy nem a fiú érdeme, hogy hazajött, ezt ő a maga erejéből soha nem tudta volna megtenni. 

És az is olyan szép, hogy minden el van készítve, a gyűrű is az ujja mértékére, a saru is lábaira. Az atya tudta azt, hogy fiának új cipőre és új ruhára van szüksége, s minden elő van készítve. A szolgákat sem akkor kell a mezőről összeszedni, ők már készenlétben vannak a szolgálatuk elvégzésére. Minden készen áll, kész az atya a fiú fogadására, készen állnak az ajándékok és a szolgák is.. Az atya jól tudta, hogy ki fog érkezni, hogyan fog érkezni, hogy milyen nyomorúságos lesz az állapota. A köszöntés tehát nem az atya tudatlanságából, hanem épp ellenkezőleg, az ő mindent-tudásából fakad.

            Ez a köszöntés az Isten kiválasztó kegyelmének a munkája. Mi már tudjuk, hogy mindez az Egyszülött Fiúért van, aki a Golgotán ezért a fiúért is feláldozta magát. Őrá senki nem figyelt, őt senki meg nem szánta, senki meg nem csókolta, csak Júdás az árulás csókjával, ő csak gyűlöletet és kegyetlenséget kapott.

            A tékozló fiú egyedül kegyelemből tartatik meg, ez volt a reformáció egyik hatalmas jelmondata is. Ezért a kegyelemért mi semmit nem tudtunk tenni, mi ezen csak ámulhatunk és boldogan elfogadhatjuk.

6 Nap A sorrend Text.Luk.15,2O-21

            Mielőtt rátérnénk ezen versek magyarázatára, ami a fiú bűnvallását tartalmazza, fontos hogy figyeljünk arra a sorrendre, ami a 2O-21 versekben van és a dolgok alakulására, úgy ahogy azt ezek a versek leírják.

            Először azt olvassuk, hogy a fiú felkel és elmegy atyjához. Azután, hogy atyja megöleli és megcsókolja. Csak azután következik a fiú bűnvallása. Ez így van a Bibliában, s erre nekünk is különösen figyelni kell. Mert ez egy egészen más sorrend, mint amire mi várnánk. Amire mi gondolunk az az, hogy miután a fiú hazatér, bűnt vall s ennek alapján azután az atyja megöleli s megcsókolja. Ezt a fiú is egészen bizonyosan így képzelte el. A mi sorrendünk tehát az lenne, hogy a fiú felkél, elmegy atyjához, megvallja bűnét, erre az atyának megesik a szíve rajta, megöleli és megcsókolja. Ez lenne a logikus is.

            De nem így történik és ez egy nagyon üdvös dolog. Mert ebben az Isten teljes szeretete, kegyelme, maga az üdvösség bontakozik ki. Azt látjuk, hogy az atya nem ad lehetőséget a fiúnak hogy az eltervezett forgatókönyv szerint menjenek végbe a dolgok. Hisz ő úgy képzelte el, hogy megérkezik, megáll az atyja előtt és elmondja egy szusszra a bűnvallását. De ez a terv nem jön be. Mert valami közbe jön, mert a megérkezés után nem a bűnvallás, hanem az atya jön, az ölelés és a csók. Miért ez a ficam ebben a dologban, miért kell ennek így történnie?

            Lehet, hogy amikor a fiú az atyja szemébe nézett, az atyja tiszta és irgalmas szemébe, egyszerűen elállt a  szava, semmit se tudott mondani. Ezt mi máshol is látjuk a Szentírásban. Gondoljunk csak Zákeusra, ő is biztos eltervezte, hogy mond bizonyos dolgokat Jézusnak, de amikor meglátja őt az eperfügefán, eláll a szava. Nem Zákeus szólítja meg Jézust, hanem Jézus szólítja meg Zákeust. Vagy gondolhatunk a szőlőmunkásokra, akik ott álldogálnak a piacon, várva hogy valaki felfogadja őket. De nem ők szólítják meg a gazdát, ők semmit sem mondanak, semmit se ajánlanak fel.

            Így van ez itt is. Pedig az egész úton hazafelé azon gondolkodott, hogy Petőfit parafrazáljam, hogy ezt a mondatot elmondja, s most nem tudja elmondani. Ebben egy óriási tanítás van, mégpedig az, hogy az ember még bűnt se tud vallani a saját erejéből, csak az atya ölelése és csókja erejéből. Ezért jön közbe az atya az öleléssel és a csókkal. Az Úr mindig a bűnös előtt van egy lépéssel. A Bibliában nem véletlenül olvassuk ezt a mondatot: én vagyok az Első (Jel.1,17)

            Jézus azt mondja Nátánaelnek: mielőtt Filep hívott volna, én láttalak a fügefa alatt.(Ján.1,4) Az atya látta a fiát a disznók vályújánál ülni és látta azt is, hogy mit gondolt ott el a szívében. Az atya már akkor látta a fiát, amikor a fiú még nem látta az atyját.

            Miért van ez így? Hát azért, hogy elvegye a fia félelmét. Mert bár a fiú meg akarta vallani az ő vétkét, de azt is el tudjuk képzelni, hogy ólomlábakkal közeledett az atyai ház felé, és ilyeneket mondhatott, kérdezhetett magában: vajon vissza fog-e fogadni az atyám? Túl nagy a bűnöm ahhoz, hogy atyám megbocsásson. Nagy félelem, izgalom lehetett a szívében, amikor közeledett az atyai házhoz. A vágy, hogy kegyelmet találjon atyjánál és a félelem, hogy nem fogja megnyerni azt. Ha az atya nem ölelte volna meg és nem csókolta volna meg a bűnvallás előtt, akkor azt gondolhatnánk: azért az ember csak képes valamire, az ember csak kell tegyen valamit azért, hogy kegyelmet kapjon. Az ember tevékenysége, jelen esetben a bűnvallás meg kell előzze a kegyelmet. A cselekedet így mégis feltétele a megigazulásnak. De hála Istennek nem így van! Mert a fiú csak azután vallja meg bűnét, hogy az atya már átölelte és megcsókolta őt.

            De még meg kell itt jegyezni egy harmadik dolgot is. Ez mintegy kiegészíti és megkoronázza az eddig mondottakat. Azért van ez a sorrend, hogy Istené legyen minden dicsőség. Mert képzeljük el, ha mégis úgy történnék, hogy az atya ölelése előtt a fiú megvallja a bűnét. Akkor egy egészen más képünk lenne a mennyei Atyánkról és Jézus Krisztusról is. Akkor ő hasonlatos lenne egy földi atyához, egy olyan atyához, aki látja a fiát rezzenéstelen arccal és mozdulatlanul várja jövetelét. Egy atya, aki ölbe teszi kezét és vár. Jeges arccal várja, hogy fia kipréselje magából a bűnvallást. Várja, hogy a bűnös ajánljon fel valamit, mielőtt ő felajánlhatna valamit a bűnösnek. Akkor egy olyan atya képe lenne előttünk, aki igazságos, de nem kegyelmes. Egy olyan Isten, aki csak azt várja, hogy mi féljük őt, de ő nem szeret minket.

            De ez nem így van, az Úr nem engedi meg, hogy mi legyünk az elsők, hogy így ő aztán a második legyen. Isten a dicsőséget fenntartja a maga számára. Ő az Első, s ezt az elsőséget nem adja oda másnak. A bűnös kell tudja, hogy a megtartatás nem az ő bűnvallásának, hanem az atya ölelésének és csókjának az eredménye. Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék.

            Végül: az atya cselekedete által nem csak hogy megfordul a sorrend és nem a bűnvallás lesz az első, hanem a fiú tervének egy része is teljesen elesik, meghiúsul. A fiú végül kevesebbet fog mondani, mint amennyit eltervezett. Hisz ő a disznók vályúja mellett nem csak ezt a mondatot tervezte be: atyám, vétkeztem az ég ellened és te ellened, hanem azt is: tégy olyanná, mint a te béreseid közül egy. De ezt már soha nem fogja kimondani. A tervezett beszédnek, bűnvallásnak a második része elmarad.

            Miért? Azért, mert az atya ezt lehetetlenné teszi. Miért teszi lehetetlenné? Hát azért, hogy meglássuk, hogy a megtartatásunk, az üdvösségünk egyedül a kegyelem munkája. Azáltal, hogy az atyja megöleli és megcsókolja, már lehetetlenné teszi ennek kimondását: tégy olyanná, mint béreseid közül egy. Hisz a keleti világban, de a mi világunkban is valakit megölelni, valakit megcsókolni azt jelenti, hogy a másikat velem egyenértékűnek ismerem el. Amikor nem volt egyenlőség, akkor ez másképp történt. Például egy szolga gazdájának csak a lábát csókolhatta meg, azt is csak letérdepelve. De az atya ezt épp azzal akadályozza meg, hogy a nyakába borul és megcsókolja a fiát. Azért csókolja meg az arcát, hogy a fia ne eshessen térdére és ne csókolhassa meg a lábát. Az igaz és szent atya bűnös fiát magával egy szintre emeli. Ha ő ezután azt mondta volna: tégy olyanná, mint a te béreseid közül egy, átok lett volna az áldás után, az atya szeretetének a megcsúfolása. A fiú nem kap esélyt arra, hogy úgy mondja el a bűnvallást, ahogy azt eltervezte. Az atya közbelép és a fiú bűnvallásának második részét lehetetlenné teszi.

            Két dolog válik világossá ebből a részből. Az egyik az, hogy ez a sorrend nagyon fontos. Ha ezt figyelmen kívül hagynánk, akkor más kép alakulna ki bennünk az Atyáról, Jézus Krisztusról és a Szentlélekről. Akkor azt gondolnánk, hogy az a fontos, amit mi teszünk, amit mi teljesíteni tudunk.

            Másodszor ez hálaadással tölt el bennünket egy olyan Megváltó iránt, aki minket megtart és megment. Ő az, aki előttünk jár, aki megelőz. Számunkra nem marad más, csak a hála, csak a magasztalás.

7 Nap Reformáció ünnepe  A bűnvallás első szava Text. Luk 15, 21 a (atyám, ennyi a textus)

            A mai napon a fiú bűnvallásával kezdünk el foglalkozni. Mert az ölelés, a csók után a fiú megszólal. Az első szó, ami száján kijön: atyám! Ez már önmagában egy nagy csoda. Először is azért, mert az atya még mindig atyja maradt a fia számára. Ez így egy nagy csoda, hisz ezt a fiú nem érdemelte meg. Hisz ő megtagadta atyját, kikérte a vagyonból rá eső részt és elutazott messzi vidékre. A fiú nem kell könyörögjön azért, hogy atyja mindenek ellenére az maradjon, mert ő öröktől fogva az, és az is marad.  Ez a mi számunkra is egy nagy vigasztalás. Mert miben áll Isten Atya-volta? Abban, hogy ő szeret, mindenek ellenére szeret minket. Az Atya felkészít minket a jövő számára. Mert hányszor megtörténik az, hogy egy földi apa elhagyja gyermekét s egy másik apa neveli fel őt. Ez lesz most az igazi apja, mert ő neveli fel. Ő készíti fel a jövő számára. A mi Istenünk azért Atya, mert egy csodálatos jövőt készített számunkra.

            A másik csoda, hogy a fiú még atyjának szólítja azt, akit otthagyott. Mert ez a fiú nem akart hallani az atyjáról. Látni se akarta őt. De az atya nem hagyta, hogy fia végleg kirekessze őt a szívéből. Ez a név eszébe kellett jusson a disznók vályújánál is, hisz ott azt mondta: elmegyek az én atyámhoz.

            De van itt egy harmadik csoda is. Ez az atya nem csak hogy nem szűnt meg atyja lenni, nem csak megőrizte fia szívében azt, hogy ő az atyja, hanem most ezt a fiú meg is vallhatja. Ez több mint az ismeret, hitvallás. Nem elég, hogy a gondolat ott van a szívében, ez a száján is ki kell jöjjön. Aki vallást tesz én rólam az emberek előtt, arról és is vallást teszek az én mennyei Atyám előtt, mondja Jézus. (Mát.1O,32) A tékozló fiú ajkán ki kell jöjjön a szó: atyám! Meg kell gondoljuk, hogy milyen nagy dolog történik itt, hogy mekkora csoda ez. Meg kell gondoljuk, hogy milyen nagy dolog történik itt. Mert egyetlen tékozló fiú sem képes a maga erejéből erre.

            Ahhoz, hogy ezt megértsük, hadd használjak erre egy példát. Minden példa sántít, de mégis segít igazságokat megérteni. Képzeljük, hogy egy férj, a kísértő szavára hallgatva, otthagyja a feleségét és egy más nővel megcsalja. Az éjszaka közepén hazajön, de már nem tudja „kedves”-nek szólítani a feleségét. Miért nem? Azért nem, mert jóllehet a felesége kedvese maradt, de ő nem maradt a felesége kedvese. Ez a szép szó nem illik egy mocskos ember szájába.

            A nagyobbik fiú nem fogja kimondani az „atyám” szót, csak azt mondja: íme. Miért nem tudja a nagyobbik fiú ezt kimondani? Azért, mert az ember bűnében nem akarja, hogy a szeretet csak egy irányból jöjjön. Pedig az egész Szentírás arról tesz bizonyságot, hogy a szeretet egy irányból jön. De az ember azt akarná, hogy ha az ő részéről nincs szeretet, az Isten részéről se legyen. Ebben végső soron az van, hogy az ember nem akar kegyelemből üdvözülni. Az ember érdemből akar üdvözülni és nem kegyelemből.

            Ezért olyan nagy csoda az, hogy ez a fiú kimondja: atyám! Ez az atya kegyelmének a munkája. Ez az ölelés, a csók eredménye. Pál azt írja a Római levélben, hogy mi Isten Lelke által kiáltjuk: Abbá, Atyám!  Szentlélek nélkül ez a fiú se tudta volna kimondani az „atya „ nevet. Akkor ő se mondhatta volna ki, ahogy a nagyobbik fiú se tudta később kimondani.

            Akiben nincs Szentlélek, az csak legfeljebb káromkodásban emlegeti Istent, de Atyjának soha nem tudja nevezni. Sőt, Szentlélek nélkül az ember gyűlöli ezt a nevet. Átkozza, keresztre feszíti, meggyalázza azt. Rettenetes az, amit az emberek elművelnek az Isten nevével. Talán nincs még egy olyan parancsolat, ami ellen annyit vétkezne az ember, mint a harmadik parancsolat: az Úrnak, a te Istenednek a nevét hiába fel ne vedd.

            Mit jelent nekünk az Atya neve? Azt, hogy ki tudjuk mondani: Atyám! Ez azt jelenti, hogy mi is igazi apák tudunk lenni. Mert nincsenek igazi apák, az apák nem tudják hitelesen elmondani a gyermekeknek, hogy mi a különbség jó és rossz között. Ezért megrendülnek az erkölcsi élet normái.

            Amikor kimondjuk:Atyám, akkor mi ezzel azt is kimondjuk, hogy mi pedig fiak vagyunk. De az ember nem akarja vállalni a gyermek szerepét, az ember a maga ura akar lenni, pont ahogy a tékozló fiú is a maga ura akart lenni. De az ember minél inkább függetleníti magát Istentől, annál boldogtalanabb, nyugtalanabb lesz a szíve.

            De ha kimondjuk ezt a szót: Atyám, akkor már egy közösséghez is tartozom, Isten háznépéhez, Isten családjához. Akkor az embertársainkhoz való viszonyunk is teljességgel megváltozik. Akinek nincs Atyja, aki ezt a nevet nem tudja kimondani, az nem tud igazán szeretni.

            A nagyobbik fiú nem tudta kimondani azt a szót: Atyám. És csak gyűlölet, keserűség volt a szívében mind atyja, mind pedig testvére iránt. Mi legtöbbször azért panaszkodunk, hogy az emberek nem szeretnek minket, pedig nem azért vagyunk boldogtalanok, hogy az emberek nem szeretnek, hanem azért, mert mi nem szeretünk. Ha szeretünk, akkor nincs is időnk a magunk bajával, gondjával foglalkozni.

            Mert, ha Isten az Atyám, akkor a többi ember a testvérem, akiket szerethetek, és akiknek szolgálhatok. Lehetnek olyanok, akik ezt még nem tudják kimondni. Azok mit tegyenek? Imádkozzanak és kérjék Isten szentlelkét, hogy ezt is ők is hittel, bizalommal tudják majd egykor kimondani.

            Jézus egyszer azt mondja, hogy még a földi atyák is megadják gyermekeiknek, amit azok kérnek. Ha a gyerek kenyeret kér, az apa nem fog követ adni, s ha halat kér, akkor nem fog skorpiót adni. A mi mennyei Atyánk lehet, hogy nem teljesíti minden kérésünket, mert nem minden válna javunkra. De ha azt kérjük, hogy nevét hittel és bizalommal tudjuk kimondani, ezt a kérést biztos nem fogja elutasítani. Mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szentlelket , és ha ezt megkaptuk, már mi is tudjuk kiáltani: Atyám. A reformáció épp erre a bizalomra akarta megtanítani az embereket, egy olyan Istenről tett bizonyságot, aki Jézus Krisztusban megkönyörült rajtunk, kegyelmével megelőzött minket s mi így boldog gyermekei lehetünk.

(ezen igehirdetési sorozatot J.J Poort Vader, ik heb gezondigd című könyve felhasználásával írtam, eredetileg nem reformációra, hanem bibliaórai sorozatként hangzott el, ezért kevés benne a reformációi alkalmazás, de ezt ki-ki tegye meg, ha reformáció nagyhetében felhasználja készülése során)

                                                                        Lőrincz István