Megigazultunk, de hogyan tovább?

 Megigazultunk, de hogyan tovább?

(előadás csendesnapra a Róma 5-7 fejezetek alapján)

Text: Róm.5,18, 6,11.19.22, 7,24-25

            A múlt évben annak rendje s módja szerint megünnepeltük a reformáció 500 éves évfordulóját. Tudjuk azt, hogy a reformáció központi kérdése, amin Luther is sokat gyötrődött, ez volt: hogyan találhatok egy kegyelmes Istent, hogyan igazulhatok meg? A reformáció azzal indult, hogy Luther számára felragyogott: az igaz ember hitből él, vagyis a megigazulás nem cselekedek által, hanem hit által van, s ez azt jelenti, hogy én belekapaszkodom Krisztus áldozatába, érdemébe, s Isten ekkor a Krisztus áldozatát, érdemét nekem tulajdonítja. Erről beszél a Római levél első 4 fejezete.

            De mi van a megigazulás után? Akkor már minden megy magától, akkor már sínen vagyunk és nem történhet semmi baj az életünkben? Akkor már nem lesznek harcok, kísértések, nem lesznek csúfos vereségek az életünkben? Akkor már nem vétkezünk többet? Akkor már csak csupa újjongás lesz az életünk? Erre a kérdésre próbálok ebben az előadásban a Római levél három fejezete alapján szólni, a Róm.5-7 fejezetei alapján.

            Pál nem mondja, hogy most már símán fog menni minden, hisz ott marad az életünkben Ádám, az ó-ember. Ádám egy valóságos, de egy jelképes személy is a történelemben. Általa jött be a bűn a világba és az mindenre elhatott és a bűnnel együtt a halál is. Azóta a bűn uralkodik, minden idegen uralom alatt van. Ádám megnyitott egy végzetes korszakot, amelyben mi is most élünk, kivétel nélkül. Hollandiában történt, hogy egy ott élő különös mezei nyúl átrágott egy egész gátat, úgy hogy a víz hatalmas területeket öntött el, óriási károkat okozva ezzel. Nos, picit viccesen fogalmazva Ádám volt az a nyúl, ami átrágta a gátat és vér és könnyáradat zúdult az emberiségre. Igen, ezt Ádám tette, mi tettük és nem mentegethetjük magunkat. Ami Ádámmal s velünk történik az nem egy szomorú sors és végzet, hanem bűn, ami tudatos engedetlenség, ahogy a Káténk tanítja.

            De Pál arról is tud, hogy ezen a földön elkezdődött egy másik történet is és ez a második Ádám, Jézus nevéhez fűződik. Ez a két Ádám hasonlít egymáshoz abban, hogy egyedülállóak. Egy ember által jött be a bűn és egy ember által jött be a kegyelem. Egy embernek bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat, de egy embernek igazsága által minden emberre elhatott az élet megigazulása. Ádám egyedülvalósága végzetes, kárhozatos, Krisztus egyedülvalósága pedig nagyszerű és üdvösséges. Az Ádám engedetlensége végzetes lett, a Krisztus engedelmessége pedig üdvösséges. Megtörtént az a nagyszerű dolog, hogy Krisztus letaszította a bűnt trónjáról és oda ült a kegyelem. A bűn még megvan, de nem uralkodik többé.

            Krisztus által egy óriási fordulat állt be ennek a világnak az életében. Ádám elment, Krisztus eljött, Ádám meghalt, Krisztus feltámadott, Ádám a nyomorúság elkezdője, Krisztus az üdvösség elkezdője és bevégezője. Krisztus erősebb, mintt Ádám, ezért újjonghat Pál és ezért újjonghatunk mi is. Ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik, ez igaz a személyes életünkre nézve, de a világra nézve is. Persze a bűn hatalma imponáló: ez szolgáltat anyagot a bulvárlapoknak, a TV-programoknak. A bűn feltűnő, lehet csámcsogni rajta, érdekes. Ezzel szemben Krisztus hatalma nem látványos, nem szenzációs, nem imponáló. Ezt csak a hit szemével lehet látni, ennek csak a hit örül. Mert úgyanúgy lehetne egy magazint szerkeszteni a szép házasságokról, a jócselekedetekről, de ez a világot nem érdekli, nem köti le, ez csak a hívő embereket érdekli. De a hit mindenek ellenére hiszi, hogy Krisztus az erősebb, mint a bn. És bár a hitetlen világ számára ez láthatatlan, de mégis valóságos. A hívők élete mutatja, hogy a kegyelemnek ereje van, hogy a kegyelem munkálkodik az életünkben.

            Pál a megigazulás utáni életünk szemléltetésére egy képet használ, és azt mondja, hogy ez a kép minket ábrázol, felszólít, hogy higgyünk benne és legyünk is azzá, amit ez a kép mutat. Ennek a képnek a felirata: úgy tekintsétek ti is magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban. Az apostol abban akar segíteni, hogy tisztába jöjjünk új helyzetünkkel, kegyelmi állapotunk valóságával. Pál most egy képet rajzol a keresztyén ember életéről. Úgy tekintsétek magatokat, azt gondoljátok magatokról. Mert mi egészen másnak tartjuk magunkat, mint amit itt Pál mond. Mit mond Pál?  Azt, hogy meghaltunk a bűnnek. Merjük ezt elhinni, akármilyen optimistának, idealisztikusnak is tűnik. Merjétek hinni, hogy én igenis ez vagyok, mert ezt a képet nem én festettem magamról, nem én találtam ki, hanem Krisztus tett ilyenné, Isten most már ilyennek lát engem.

            De miért mondja ezt el Pál? Ő egy képzeletbeli vitázóval beszélget, aki szüntelen keresztkérdéseket tesz fel neki. Ez a képzeletbeli vitázó azt mondja: Pál, te azt állítod, hogy az ember hit által igazul meg, cselekedetek nélkül. Azt mondod, hogy meg vagy váltva és békességed van Istennel. De pedagógiailag ez egy veszélyes üzenet. Mert az ember általában csak azt szokta megbecsülni, amiért keményen megdolgozott, amiért megszenvedett. Amit csak úgy ajándékba megkapott, azt nem igazán becsüli meg. De a megigazulásnál Isten fittyet hány minden pedagógiára és tiszta ingyen adja nekünk a kegyelmet. El tudjuk-e mi fogadni ezt a lélegzetelállító ajándékot? Nem leszünk-e olyanok, mint az elkényeztetett gyermek, aki minél többet kap, annál szemtelenebbé és hálátlanabbá válik? Ha Pál azt mondja, hogy ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább kiárad, akkor valóban azt a következtetést lehetne levonni, hogy akkor maradjunk meg nyugodtan a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen. Vétkezzünk minél többet, hogy így adjunk alkalmat Istennek a kegyelem, a bocsánat gyakorlására.

            Pál ennek a képzeletbeli vitázónak azt mondja: szó se lehet róla. A megkegyelmezett ember nem ezt teszi. De akkor mit tesz és milyen ő? Nyilván, mi annak örülnénk legjobban, ha Pál azt mondhatná: a kegyelmet nyert ember többé már nem vétkezik. Többé már nem vétkezni, ez minden hívő ember hőn óhajtott  vágya. De sajnos ilyen nincs. Sem az nem igaz, hogy a kegyelmet nyert ember folyamatosan vétkezik, sem az nem, hogy egyáltalán nem vétkezik. Akkor mi az igaz? Van egy harmadik lehetőség. Pál itt ezt rajzolja meg. Ez egy különös kép, mert ezen két személy látható. Az egyik személy én vagyok, a másik pedig Krisztus. Pál azt mondja: a kegyelmet nyert ember már soha nincs egyedül. Mindig vele van Krisztus. A kegyelmet nyert ember elveszítette önállóságát, teljes függőségbe került Krisztussal. A kegyelmet nyert ember Krisztusban levő ember. A Krisztusban levő ember meghalt a bűnnek. A Krisztusban levő emberrel  az történik, mint amikor egy fortyogó szurokba bedobunk egy darab szalonnát. A forró szurok azonnal megolvasztja és elpárologtatja a szalonnát. Az édesapám gyülekeztéből egy ífjú egy ilyen aszfaltkészítő állomáson dolgozott, valószínű ittas lehetett, éjjel már forralta az aszfaltot, hogy reggelre legyen kész, de belesett s reggelre csak egy pici zsírfolt volt az aszfaltban, nem tudták eltemetni sem. A megigazult ember élete nem marad a régi. Ott a kegyelem elkezdi olvasztani és megemészteni a bűnt, mint a szurok a zsírt.

            Nos, a keresztyén ember ebbe a helyzetbe kerül bele, már a keresztéggel. A keresztséggel megkezdődik a harc a megtisztulásért, a bűn megöldökléséért. Tudjuk azt, hogy az első keresztyének a keresztelést bemerítésként végezték és ez azt jelképezte, hogy a régi ember bele kell fulladjon a vízbe, ami pedig kijön a vízből, az már valami egészen új. Ezt nevezi Pál így: Krisztussal együtt meghalni, eltemettetni, feltámadni. Tehát ott a golgotai kereszten az én ó-emberem meghalt Krisztussal, eltemettetettt Arimáthiai József sírjába és húsvét hajnalán feltámadott.

            Miután ezt a képet Pál megrajzolja, még két parancsot is ad.

            1.Ne uralkodjék a bűn a ti halandó testetekben. Ahogy a halál már nem tudott uralkodni Krisztuson, úgy nem tud a bűn uralkodni a hívő emberen, még akkor sem, ha ott marad az életében.

            2. Ne adjátok oda tagjaitokat a gonoszság fegyvereiként a bűnnek, hanem adjátok oda magatokat Istennek. Ahol fegyverről van szó, ott harc is van. Egy ádáz harc kezdődik a régi bűnös, és az új, kegyelmet nyert ember között. És ez a harc már nem kilátástalan. Mert ott van velünk Krisztus, Ő harcol velünk, Ő ad győzelmet.

            De ez a harc nem könnyű. Egy olyan képpel próbálom szemléltetni, amit jól ismerek, a börtön világából. Egy időben szerda délben jártam be a börtönbe és épp az volt a szabadulási nap. Különös volt végignézni a szabaduló rabok arcán Sokakon ott volt a nagy öröm, de mások arcán inkább félelem, aggodalom látszott: hogyan tovább? Mi lesz velem, amikor kilépek a börtön ajtaján : A szabadult rabnak a szívében ott van a félelem, jaj nehogy visszaessek. A múlt most már el van rendezve, azért megbűnhödtem, a múlttal már nincs úgymond baj, de mi lesz a jövővel? Nem fogom-e újra áthágni a törvényeket s akkor újra letartóztatnak, újra börtönbe kerülök s kezdődik minden előlről? Ha így lesz, akkor talán jobb lenne a börtönben maradni. De ezt jól ismerik a szenvedélyből szabadultak is, ők is sokat tudnak mesélni a visszaesés nyomorúságáról.

            De pont így van ez a megigazult ember életében is, a megtért ember életében is. Nem fogok-e visszaesni a bűnbe? Nos, Pál válaszol erre a kérdésre. A Pál válasza lélegzetelállítóan merész. Azt mondja: ti már nem a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt vagytok. A ti életeteket már nem a törvény irányítja, hanem a kegyelem.

            Képzeletbeli vitázó erre azt mondja: Pál, te nem méssz ezzel megint túl messzire? Nem lesz ebből egy nagy káosz, egy nagy bizonytalanság? Hogy merészeled a kegyelmet a törvény helyébe tenni? Képes lesz-e a kegyelem annyit elvégezni, amennyit a törvény elvégzett? Meg tud-e védeni a kegyelem a bűntől? Mert a törvény legalább egy elriasztó kerítés volt, ami mégis csak valamelyes védelmet nyújtott. Nem lesz ezzel is úgy, hogy a régit lecseréljük egy újjal és a végén kiderül, hogy a régi jobb volt, mint az új? Vajon a kegyelem elégséges a bűn elleni harcra?

            Pál megpróbálja nagyon emberi módon megmagyarázni ezt a kérdést. Emberi módon szólok a ti testetek erőtlensége miatt. Pál azt mondja, hogy a kegyelem, ami minket megígazított az paradox módon szintén parancsoló úr lesz az életünkben.Tulajdonképpen egy uralomváltás, egy főnökváltás történik az életünkben Pál a kegyelmet úgy tapasztalta meg, ami lekötelezi az embert. Mi erről keveset beszélünk. Bonhoeffer mártír lelkész írt egy tanulmányt az olcsó és a drága kegyelemről, és ebben drámai módon írja le, hogy mi a drága kegyelmből olcsó kegyelmet csináltunk. Pál nem győzi hangsúlyozni, hogy a megigazulás, a megtérés egy uralomváltás az életünkben Ti már nem a bűn uralma alatt vagytok, hanem a kegyelem uralma alatt. Ez nem egy érzelmi dolog, hanem egy akarati kérdés, döntés. Eddig ti tagjaitokat a bűnnek szántátok oda, de mostantól fogva Istennek akartok szolgálni. A ti életetekben egy új korszak kezdődött, a megszentelődés korszaka. A szent szóval nekünk megint bajunk van, mert vagy azt mondjuk, hogy szentek a katólikusoknál vannak, mi nem vagyunk szentek, vagy pedig a szenteskedésre, a képmutatásra gondolunk és mi azok sem akarunk lenni. A megszentelődés nem más, mint szoros közösségben élni Krisztussal. Ennnek Krisztus áll a középpntjában, tőle indul ki. Mi belekerülünk Krisztus hatókörébe.

            Hallottam egy szép történetet, ami az ötvenes években történt Svájcban. Egy falu lakossága elhatározta, hogy a helység bejáratához egy keresztet állíttat, egy feszületet. Azt is eldöntötték, hogy ezzel a munkával a falu egyetlen asztalosmesterét bízzák meg, aki távolról sem a szentségéről volt híres, hanem italozásáról, cifra káromkodásairól, s arról,  hogy ahol csak lehetett becsapta a klienseit. A feszület gyorsan elkészült, de a püspök, aki a feszületett fel kellett volna szentelje beteg lett s így a feszület hetekig ott maradt a mester műhelyében, annak egyik sarkában. És ekkor egy különös dolog történt. Az asztalos elkezdett megváltozni. Már nem járt a kocsmába, nem káromkodott és nem csapta be a klienseit. S az egész műhelyben megváltozott a légkör. A felesége is nagyon csodálkozott és mindenki észrevette a változást a mester életében, amit a feszületen függő Krisztus véghezvitt. De ha egy halott feszület ilyen változást tudott hozni ennek az embernek az életében, mit tud elvégezni az élő Krisztus?

            Ezt jelenti a hatalomváltás. A rómaiak nagyon jól ismerték ezt, hiszen a császárok elég gyakran váltották egymást. Mivel a császárnak a szenátusban s más helyeken szobra is volt, a derék rómiak azt tették, hogy a fejet lefűrészelték és a megmaradt törzsre egy új fejet helyeztek, az új császár fejéről készültet, ezt persze olyan tökéletesen elvégezték, hogy csak az alapos szemlélő láthatta azt. A törzs maradt, a fej kicserélődött.

            Annál a hatalomváltásnál azonban, ami a keresztyén ember életében történik, szintén maradnak a tagok, de a szív cserélődik ki. Egy új irányító központot kap a test s ez maga Krisztus.

            De mi történik az ó-emberünkkel, ő olyan könnyen feladja, mi történik a Sátánnal, aki eddig uralta az életünket, olyan könnyen lemond rólunk? Nem, hanem egy ádáz harc bontakozik ki az ó és az új-ember között, Krisztus és a Sátán között az életünkben. A menny és a pokol erői csapnak össze bennünk. Erről a harcról szól a Római levél 7-ik fejezete. Ennek a végén elhangzik egy kétségbeesett kiáltás: Óh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg a halálnak eme testéből, s majd elhangzik egy diadalmas újjongás: hála legyen Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ez a kettő ott van és mindvégig ott lesz a hívő ember életében.A keresztyén életet csak az érti, aki mind a kettőt megjárta. Pál apostol megjárta a pokoltól mennyig vezető utat, gyertek járjuk be mi is ezt vele. Érdemes vele együtt sóhajtozni, szenvedni, együtt újjongani. Ebben a fejezetben is arról van szó, hogy mi van a megigazulás után? A kérdés, hogy kiállja-e a hit a kísértések szakítópróbáját? S persze most egészen személyesen kell feltenni a kérdést: mi lesz az én hitemmel, s a te hiteddel a próbák között? Pál kiállotta a próbát, ezért van benne ez a fejezet a Bibliában, hogy segítsen nekünk is a harcban. Pál ezt azért írta le, hogy mi is kiállhassuk a próbát. Azért írta le, hogy mi is eljussunk az „óh, én nyomorúlt ember” kiáltásától a „hála legyen az Istennek” újjongásáig.

            Ennek a fejezetnek is az a kérdése, hogy elégséges lesz-e a kegyelem a hitben való megállásra? Jobb lesz-e a kegyelem alatti élet, mint pl. a törvény alatti élet? Pál erre egy házasságjogból vett képpel válaszol. Azt mondja: az egyik fél halála megszünteti a házasságot, véget vet annak. Ha az egyik házastárs meghal, a másik szabaddá válik arra, hogy egy új házasságot kössön. Ami edig súlyos bűnnek számított volna, az most már nem számít bűnnek. Nos, Pál azt mondja, hogy valami ilyesmi történt a mi életünkben is. Krisztus meghalt és feltámadott, így mi szabadok lettünk a törvénytől, és  Krisztussal köthetünk „házasságot”, szabaddá lettünk a kegyelem uralma számára. Mi örülhetünk ennek a második „házasságnak” s bízhatunk új társunkban.

            De ezután megint jön a képzeletbeli vitázó kérdése, aki azt kérdezi: eszerint a törvény valami rossz dolog volt? Hát nem Isten adta a törvényt? Ebben igazad van, mondja Pál, valóban Isten adta a törvényt, és minden jó adomány és tökéletes ajándék onnan felülről száll alá. A törvény szent, a parancsolat szent, igaz és jó. A törvénnyel nincs semmi baj. A baj velünk van, mert bennünk van a bűn, s mi nem vagyunk szentek, igazak és jók, hanem bűnösök, gonoszok, ravaszok. A baj csak abban van, hogy a törvény nem tudja legyőzni a bennünk levő bűnt, hanem az attól még rosszabb lesz. Úgy lehet ezt elképzelni, mint egy vadállatot, ami télen alszik, de mihelyst a tavasz eljön, felébred és vérengzésbe kezd. A törvénnyel csak az a baj, hogy nem tud megváltani, nem tud megszabadítani minket. Ezért volt szükség a Megváltóra. És a tudás, s a műveltség, az értelem, a kúltúra se tudja megváltani az embert. Ha volt értelmes, művelt, tudós és kúltúrált nép, akkor az a német nép volt, és mire volt képes a második világháborúban? A törvény és minden más is csak egy dologra képes: hogy oda űzzön minket, ahol felkiáltunk: óh, én nyomorúlt ember!

            Minket csak az tudott megváltani, hogy Krisztus testben eljött értünk. Krisztus nélkül mi csak annyira visszük, amiről Pál így mondja: nem azt cselekszem, amit akarok, hanem amit gyűlölök. Miért? Azért, mert bennem lakozik a bűn. S a bűn először csak bekérezkedik, de utána már ő parancsol. Pál azt mondja: tudom is és akarom is a jót és mégis a bűnt cselekszem. Pálról sokan leszedik a keresztvizet, hogy ő azt tanítja, hogy az emberben nincsen semmi jó. Mert hát az emberben mégis csak van egy csomó jóindulat s ez nekünk legyen elég, mi ennél többre úgy sem visszük. De a kegyelem többet akar, azt akarja, hogy eljussunk az újjongásig: de hála legyen az Istennek. Pál azt mondja el, hogy a kegyelmet nyert ember életében két törvény van. Az egyik törvény a lelkében, a belső emberében van, ezen embere szerint ő gyönyörködik a jóban, gyönyörködik Isten törvényében. De az ő testében van egy másik törvény, amelyik épp fordítva, a bűnben gyönyörködik és ez a bűn törvénye. Ez a kettő ott van, ott marad és ez a kettő állandóan ütközik egymással. Valahogy úgy, ahogy mi gyerekkorunkban egy kegyetlen játékot űztünk a cserebogarakkal. Két cserebogár lábát összeszúrtuk egy biztosítótűvel és feldobtuk őket és élveztük azt, hogy a kettő ellentétes irányba akart repülni. Ez egy kegyetlen gyerekjáték volt, de a kegyelmet nyert embernek ez  kegyetlen valóság az életében. Gyönyörködés lélek szerint és a bűn a testben ez a kettő össze van kötve és állandó harcban van egymással. A pokol és a menny is ott van bennünk. Mind a két kiáltás ott van és ezek a kiáltások végigkísérik életünket.

            Dehát ez rettenetes mondhatná valaki, ez maga a pokol!  De a megigazult ember tudja, hogy ez maga a menny és az üdvösség. Jól van ez így, hogy mind a kettőt érezzük, Pál is érezte mindkettőt élete végéig.

            Mi lelkipáasztorok tudjuk azt, hogy a teológiában nagy vita van afölött, hogy ezt Pál melyik állapotáról írja: a damaszkuszi út előtti vagy utáni állapotáról, a megtérése előtti vagy utáni helyzetéről? A válasz egyértelmű: a damaszkuszi út utáni, a megtérése utáni helyzetéről ír itt Pál, a megigazulás utáni helyzetéről.

            Az előadás címe ez volt: megigazultunk, de hogyan tovább?  A válasz csak egy lehet: harcolva. A harc marad, a kiáltás marad, a bennem levő pokol és menny is. A harcot az dönti el, hogy kire nézek és kire hallgatok. Ha magamra nézek, ha magamra hallgatok, akkor ez marad: óh, én nyomorúlt ember! De ha Krisztusra nézek, akkor mondhatom újjongva: hála legyen az Istennek.

            Ez a harc, a megszentelődésért való harc, addig tart, amíg meg nem dicsőülünk, amíg be nem lépünk az Isten országába. Ott már elcsitul a kétségbeesett kiáltás: óh, én nyomorúlt ember, s marad az újjongás: hála legyen az Istennek, aki diadalt adott nekünk.