Soli Deo Gloria

Soli Deo Gloria-Egyedül Istené a dicsőség

1.Isten dicsőségéről általában. Bevezető gondolatok

            Őszintén bevallom, hogy bár nem az első előadás, amit írok, de ez igen meggyötört. Bár ezt a jelszót, Soli Deo Gloria, vagy magyarul Egyedül Istené a dicsőség, nagyon sokszor emlegetjük, de hogy mit is jelent ez a mi számunkra, azon már nem sokat gondolkodunk. Nos, én most ezt próbáltam meg, remélem fáradozásomnak lesz vajmi gyümölcse a ti számotokra.

            Először is magáról a „dicsőség” szóról szeretnék szólni exegetikai-biblika teológiai szempontból, majd beszélek arról, hogy mit jelentett Jézus számára Isten dicsősége és annak megvalósulása, az hogy Ő megdicsőítette az Atyát a földön, utána beszélünk Isten dicsőségéről a megváltásban, majd foglalkozom a megszentelődés kérdésével, mint az Isten dicsőségének a mi életünkben való megvalósulásával, a végén pedig röviden tárgyaljuk Kálvin tanítását arról, hogy az emberi élet értelme, hogy abban Isten dicsősége ragyogjon fel, valósuljon meg.

            A fogalmat a héber nyelvben a KÁBÓD, a görög nyelvben pedig a DOXA szavak jelölik. Az Ószövetségben a fogalom főnévi formában mintegy 200-szor, igei formában pedig 114-szer fordul elő, ami dicsőítést jelent.  Az Újszövetségben  főnévi formában kb.165-ször fordul elő, ebből kb. fele Pálnál (77-szer). Ezt a szót nagyon szereti Péter, de Pál leveleiben is gyakori kifejezés, a legtöbbször a 2Kor. ban találkozunk vele. Az evangéliumok közül a János evangéliumában találkozunk vele a legtöbbször, érdekes, hogy a jánosi levelekből teljességgel hiányzik ez a fogalom. Igei formában 60-szor találkozunk vele, ami szintén dicsőítést, magasztalást jelöl.  Érdekes, hogy a héber nyelvben az eredeti jelentés” súlyosnak lenni” alig szerepel, pl,. Éliről mondja az ige, hogy súlyos személyiség volt, de utána az esetek túlnyomó többségében  átvitt értelemben használja a Szentírás. A profán görög nyelvben  a doxa tulajdonképpen csak véleményt jelent, ez is egy tipikus példa, hogy egy szó a bibliai szóhasználatban egy óriási jelentés-változáson megy át. A profán görög nyelvben ez a vélemény legtöbbször egy emberről szól, akinek mi doxa-t, tiszteletet adunk. Az Ószövetségben a KÁBÓD nem magát Istent jelöli, mint személyt, hanem azt a módot, ahogyan megnyilvánul, ahogyan kijelenti magát. A legtöbbször a „látás, megjelenés” igék társaságában fordul elő. Mind az Ó, mind az Újtestamentumban nyilvánvaló, hogy Isten dicsősége meglátható, megtapasztalható a teremtett világban, de a leginkább az üdvtörténetben, az Isten nagy tetteiben, de legfőképp az Ő szent jelenlétében, pl. a szent sátorban, a templomban, vagy a gyülekezet közösségében.

            Általában ilyen szókapcsolatokban fordul elő:

-dicsőséget keresni. „Aki magától szól, a maga dicsőségét keresi.” Ján.7,18

-dicsőséget nyerni, kapni. „Dicsőséget emberektől nem nyerek. Ján.5,41

-Istennek dicsőséget adni.” Adj dicsőséget, kérlek az Úrnak Józs.7,19, Nem találkoztak, akik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen?” Luk.17,18

-Isten dicsőségére. „Fogadjátok be egymást az Isten dicsőségére.Róm.15,7 vagy a klasszikus ige az 1 Kor.10,31-ből: „ Azért akár esztek, akár isztok, vagy akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek.

- az ú.n. doxológiákban, amelyből rengeteg van főleg az Újszövetségben. „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennenk!” Luk.2,14, „Övé a dicsőség mindörökké.” Róm.11,36

-Istent dicsőíteni. „A sokaság dicsőítette az Istent.” Mát.9,8

            A dicsőség mellett gyakoriak az ilyen szavak: fényesség, erő, hatalom, fennség, magasztosság, összefoglaló szóval mondhatnánk: szuveranitás, bár ez nem bibliai fogalom, de tökéletesen foglalja össze mindezeket. Ezek a szavak mind Isten nagyságát, fennségét, minden földi képzeletet felülmúló dicsőségét akarják kifejezni, ami az Ő lényéből sugárzik. A dicsőség Istennek a jellemvonása, tulajdonsága, éppúgy mint a szentség, és szöges ellentétben áll a mi múlandó, romlandó, gyarló lényünkkel és világunkkal. Ahol Isten megjelenik, ahol Ő megmutatja magát, ott mindenütt megjelenik az Ő dicsősége is. Ezt mi bűnös emberek nem is tudjuk a teljes nagyságában felfogni és érzékelni, és amíg ebben a bűnös testben vagyunk nem is tudjuk elviselni. Luther szépen fogalmaz, amikor az Isten dicsőségét így határozza meg: az Isten dicsősége egy olyan fény, ami minden sötétséget kiűz és egy olyan hatalom, ami minden ellenséget legyőz.

2.Hol látjuk meg Isten dicsőségét

            A Szentírás határozottan tanítja, hogy Isten az Ő dicsőségét mindenek előtt a teremtett világban, a teremtett dolgokban mutatta meg. A teremtett világon, a teremtményeken ott ragyog az Isten dicsősége. Gondoljunk csak Jézus szavára a Hegyi Beszédben, amikor azt mondja, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. (Mt.6,28) A Sátán a megkísértéskor megmutat Jézusnak minden országot és azoknak dicsőségét. (Mt.4,8) Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember szintén részesül az Isten dicsőségében és ez a bűnbe esett emberen is megmarad bizonyos mértékben, úgy ahogy azt Kálvin tanítja. Milyen szép szavakkal beszél erről a 8-ik zsoltár: „ hiszen kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt.  Jóbról azt olvassuk, hogy ő dicsőségesebb volt Kelet minden fiainál, a mi fordításaink „nagyobbat” fordítanak, de az eredeti szövegben a KÁBÓD kifejezés szerepel. Még az ember keze által épített épületeken is ott van az Isten dicsősége. „Nagyobb lesz e második ház dicsősége az elsőnél” (Ag.2,3) De van dicsősége az égitesteknek is „Vannak mennyei testek és földi testek is, de más a mennyeiek dicsősége és más a földieké” (1Kor.15,40)

            Ezt a dicsőséget a bűneset alapjaiban megrengette, és annak ellenére, hogy a bűnbe esett emberben is maradt valami az Isten dicsőségéből, a dicsőség helyére, mint alapvető tulajdonság a bűnösség, tisztátalanság és múlandóság lépett. Péter apostol költői képekkel beszél erről: „Mert minden test olyan mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága.” (1Pét. 1,24)

            A Szentírás szép szavakkal ecseteli Isten örök dicsőségét. Az ember és a teremtett világ múló és töredékes dicsőségével szemben ott van az Isten örök, elmúlhatatlan dicsősége, amiben benne van az Ő szuveranitása, hatalma, tökéletessége és teljessége. Tőle, a dicsőség Atyjától származik minden dicsőség. Már az Ószövetség idején Isten népe különös alkalmakkor átélte, megtapasztalta Isten dicsőségét. Ilyenek voltak a törvényadás a Sínai hegyen (2Móz.19,16sk), a szent sátor felszentelése (2Móz.40,34) és a templom felszentelése (1Kir.8,10sk)  De a Szentírás azt is határozottan tanítja, hogy magát Istent, a dicsőség Urát bűnös ember nem láthatja meg élvén, ettől meg kellene semmisülnie. Bár Isten dicsősége elvonul Mózes előtt és maga az Úr kiáltja nevét (2Móz.33,19), de az Urat még Mózes se láthatja meg teljes dicsőségében. Az Újszövetség megerősíti azt, amit már az Ószövetség tanít, hogy Isten a teremtett világban is kijelenti dicsőségét (Róm.1,20) „Örökkévaló hatalma és istensége alkotásaiból megláttatik.” Már az Ószövetség elmondja, amit aztán az Újszövetség egészen világosan tanít, hogy egyszer eljön az az idő, amikor Isten dicsősége az egész földön nyilvánvalóvá lesz. De bizonnyal élek én,  és betölti az Úr dicsősége az egész földet.(4Móz.14,21, 1Kor.15,26)

             A Szentírás központi tanítása, üzenete, hogy Isten dicsősége Jézus Krisztusban jelent meg hús-vér testben, emberi ábrázatban, ahogy az ének mondja. Ez a dicsőség már ott volt születésekor, amikor azt olvassuk, hogy Isten dicsősége körülragyogta a pásztorokat, jelen volt a betlehemi éjszakában, ott volt már abban a méltóságban, ahogy 12 éves korában ott ül a templomban az írástudók között, de később ott ragyog igehirdetésében, csodáiban, a megdicsőűlés hegyén, de még sokkal inkább ott van szenvedésében, halálában és feltámadásában s még inkább dicső mennybemenetelében. János egész életét , a tanítványokkal való találkozását, együtt töltött idejét így foglalja össze: „ és mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttjének a dicsőségét.” (Ján.1,14) A Lázár feltámasztásánál azt mondja Mártának:” nem mondtam-é néked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét? „ (Ján.11,40) Csak megjegyzem, hogy ezzel az igével szentelte fel Csiha Kálmán a templomunkat 1991 dec. 8-án. Az apostolok szinte kivétel nélkül úgy tesznek bizonyságot Istenről, mint aki a dicsőség Istene, aki tehát a világ szuverén Ura, aki a dicsőségét másnak nem adja. A Jézus Krisztus visszajövetelekor meglátjuk majd az Isten teljes és tökéletes dicsőségét. „Mert az Embernek Fia eljő az Ő Atyjának dicsőségében, az ő angyalaival.” (Mát.16,27)

            Végül a Szentírás nagyon szép szavakkal beszél a megváltott emberek és a megváltott gyülekezet dicsőségéről. Amikor az ember megváltása Jézus Krisztusban megtörténik, amit mi hit által fogadunk el, teszünk magunkévá, akkor mi Isten gyermekeivé lettünk és beteljesedik rajtunk Jézus egyik legmonumentálisabb szava, ígérete:”és én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, ő nékik adtam.”(Ján.17,22) Azáltal, hogy a hívő ember hit által eggyé válik Krisztus halálával és feltámadásával, részesévé lesz a Krisztus dicsőségének. „És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyben, Krisztus Jézusban.” (Ef.2,6) A végső beteljesedés még hátra van, de mi ezt kitartóan várjuk, s tudjuk, hogy akkor Isten dicsőséga rajtunk is teljes és tökéletes lesz:” mikor Krisztus, ami életünk megjelen, akkor majd tis is, Ő vele együtt megjelentek dicsőségben.”(Kol.3,3) De erről még nemsokára szólok részletesebben.

3.Hogyan dicsőítette Jézus Istent

            Most szóljunk röviden arról, hogy Jézus a főpapi imádságban egész életét abban foglalta össze, hogy dicsőítette Istent a földön. Mit jelentsen ez?  Hogyan dicsőítette Jézus az Atyát a földön? Hogyan kell mi ezt elképzeljük? Hát mindenek előtt azzal dicsőítette meg, hogy eljött a mennyből a földre, úgy dicsőítette meg, hogy a láthatatlan Istent láthatóvá tette. És az volt ebben a legcsodálatosabb, hogy Ő ezt minden pillanatban megtette. Nem csak kivételes nagy pillanatokban, nem csak ünnepnapokon. Meg tudta dicsőíteni Istent egy falat kenyérben, hisz úgy nyul a kenyérhez Emmausban, hogy arról ismerik fel tanítványai, hogy Ő az Úr, úgy dicsőítette meg, hogy mielőtt a kenyérhez vagy a halhoz nyulna először felfohászkodik az Atyjához és dicsőíti Őt. Az a csodálatos Jézusnál, hogy Ő olyan helyeken és helyzetekben dicsőítette meg az Atyát, ahol mi már semmi dicsőséget nem látunk, csak nyomorúságot és emberi elesettséget. Mi csak bűnt és annak következményit látjuk, de Jézus megdicsőíti magát a vakokban, bénákban, a bélpoklosokban, a szegényekben, parázna nőkben, sőt a betegekben, de még a halottakban is, úgy hogy meggyógyítja, illetve feltámasztja őket. Egy olyan világban dicsőíti meg Istent, ami tele van sötétséggel és nyomorúsággal, betegséggel és szenvedéssel, közömbösséggel és hitetlenséggel, Isten és emberek elleni gyűlölettel, olyan emberek között, akik nem dicsőítik, hanem káromolják az Istent. Egy ilyen világban tanít minket imádkozni: Szenteltessék meg a te neved.

            Jézus ebben a poros, mocskos, bűnös és elvetemült világban megdicsőíti Istent azzal, hogy érvényt szerez Isten akaratának, hogy mindenben képviseli és megköveteli Isten akaratának cselekvését, de dicsőíti a legfőképpen azzal, hogy kész meghalni ezért a világért a golgotai kereszten. De számunkra az a legörvendetesebb tény, hogy Jézus azzal dicsőítette meg az Atyát, hogy nekünk is megadja a lehetőséget arra, hogy megváltott életünkkel mi is dicsőítsük Istent. Aki az Isten dicsőségében jár, az már nem botorkál a sötétségben, az már a dicsőségnek a gyermeke lett. Ahogy már hangsúlyoztuk és ahogy azt az előadásunk címe is hangsúlyozza, a dicsőség egyedül Istené, de óh érthetetlen kegyelem, hogy Ő ezt nekünk is adja. Jézus megdicsőítette az Atyát, de a megváltás által minket is alkalmassá tesz, hogy dicsőítsük Őt az életünkkel. Ez annál is csodálatosabb, mert mi tudjuk, hogy Jézuson kívül senki se volt, aki Istent tökéletesen dicsőítette volna. A legnagyobbak is sokszor szégyent hoztak a nevére, gondolhatunk itt Ábrahámra, Mózesre, Dávidra. Nyilvánvaló, hogy ha az ember a maga erejéből is tudta volna Istent dicsőíteni, akkor Jézusnak nem kellett volna eljönnie. De Ő eljött, megváltott minket és alkalmassá tesz, hogy mi is dicsőítsük Őt.

4.Isten dicsősége a megváltásban

            Ahhoz, hogy a megváltást és abban Isten dicsőségét megértsük, először látnunk kell az ember reménytelen helyzetét Isten előtt. Mert az ember csak akkor látja meg igazi, valós állapotát, ha Isten elé áll. Pál a Római levélben, amely a legrészletesebben tárgyalja a mi megváltásunkat, először az első fejezetekben egyebet sem tesz, mint hogy a zsidót és a görögöt, vagyis minden embert Isten elé állít. Elvág előle minden menekülési lehetőséget. S ekkor az ember meglátja azt, hogy ő bűnös. Megismeri és felismeri, hogy milyen rettenetes valóság a bűn az ember életében. Felismeri, hogy szükölködik Isten dicsősége nélkül.

            De ez a legnagyobb jó, ami egy emberrel történik, hogy odajut Isten színe elé, mint ahogy a beteg számára is az a jó, ha végre eljut az orvoshoz, s az orvos megállapítja baját és kiírja a szükséges gyógyszereket. Mert, aki nem látja meg bűnösségét és elveszettségét, az a megváltás nagyságát és dicsőségét se fogja sem meglátni, sem átélni a személyes életében. Az emberek úgy általában kétféleképpen vélekednek magukról. Az optimisták azt mondják, hogy az ember születésétől fogva jó, csak kell vigyázni arra, hogy ne rontsuk el. A pesszimisták azt mondják, hogy az ember rossz, de azért a legrosszabb, a leggonoszabb emberben is van valami kevés jóság, parányi emberség. Ez a vélemény általában úgy alakul ki, hogy az embereket összahasonlítjuk egymással, s akkor ilyen okosakat mondunk. Végső soron senki sem egészen jó, és senki sem egészen rossz, mindenkinek van erénye és hibája, rossz tulajdonsága, egyiknek persze több van az erényből, a másiknak meg a hibákból. Madách is azt írja az Ember tragédiájában, hogy az ember különös keveréke az erénynek meg a rossznak (lehet, hogy az idézet nem pontos, de ez a lényege). Az ú.n. becsületes ember erre azt mondja, hogy igyekszik apasztani a hibái, s ugyanakkor növelni erényei számát, mert mit tehet többet az olyan ember, aki nem ismeri Krisztust?

            De mi most ott állunk Isten előtt. Itt pedig nem jók vagy rosszak, hanem bűnösök, kárhozatra, ítéletre méltó bűnösök vagyunk.Hogy ezt bebizonyítsa, Pál apostol sok bűnlistát is elkészít, a legteljesebb az, amit a Róm.1,29-32-ben találunk. A Róm.3-ban pedig kimondja a lesújtó igazságot:” nincs csak egy igaz is, nincs, aki megértse, nincs aki keresse az Istent, mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek, nincs aki jót cselekedjék, nincs csak egy sem”. Amikor Isten előtt megállunk,  úgy vagyunk, mint az ifjú Ésaiás, aki jó családból származott, kiváló nevelésben részesült, bizonyára egy nagyon kedves és aranyos ember volt s mégis így kiált fel:”Jaj nékem elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakom.” (És.6) Úgy vagyunk, mint az a vámszedő, aki felment a templomba imádkozni, aki emberként nem is lehetett olyan rossz ember, lehetett sok erénye, s mégis a mellét verte s így könyörgött: „Isten, légy irgalmas nekem bűnösnek!” (Luk.19) vagy úgy szólunk, mint Péter, aki a csodálatos halfogás után azt mondta: Uram, eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok..”(Luk.5) Egy hasonlattal élve, persze ezt csak azok fogják megérteni, akik még katonák voltak, hogy miután bevonultunk a kaszárnyába, bevittek a raktárba, s ott a tiszt szeme előtt anyaszült meztelenre kellett vetkőzni, mindent, még a karórát is le kellett vetni magunkról, s utána megkaptuk, a durva, szúrós katona ruhát, amit fel kellett venni. A mi kényelmes, kedves civil ruhánk helyett kaptunk egy kényelmetlen és útált egyenruhát.

            Ezt a képet azért is használom, mert a megváltást is lehetne egy ilyen átöltözéshez hasonlítani, csakhogy itt egészen más dolog történt. Miután Isten szeme előtt „levetkőzünk”, ledobjuk bűnös életünket, megláttatik mezítelenségünk rútsága, Isten nekünk ajándékozza azt a szép, fehér és tiszta ruhát, amit Krisztus az Ő áldozatával szerzett meg nekünk. A megváltás is egy ilyen átöltözés, de itt nem a kaszárnyában vagyunk, hanem az Atya házában, s halljuk az Atya hangját, miután levették rólunk a szennyes, büdös ruhát, hogy :” hozzátok ki a legszebb ruhát és adjátok rá, és húzzatok gyűrűt az újjára és sarut a lábára. Ezzel a képpel élve így történik a megváltás, amit mi hit által , mint ajándékot elfogadhatunk. Mi ezért a ruháért semmit se tettünk, sőt mindent megtettünk, hogy azt ne érdemeljük meg, mégis Isten kegyelemből megadja azt nekünk. De ennek a megváltásnak nagy ára volt, és ez nem kevesebb, mint Jézusnak, az Ártatlannak a kereszthalála. Ha az adós szolga példázatával mondjuk el, akkor a megváltás azt jelenti, hogy Isten elveszi a mi kifizethetetlen adósságunk terhét és azt Jézus Krisztussal megfizetteti. Ez nem olyan, mint amikor valakinek, aki tett valami rosszat azt mondjuk: óh, semmiség az egész, vedd úgy, mintha nem is történt volna semmi, minden ok. Itt nem kisebb dolog történt, mint hogy Isten igazságos ítéletét el kellett hordozni, a bűn-adósságot meg kellett fizetni.

            Hogy Isten ezt megtette értünk, az számunkra éppoly felfoghatatlan, mint a világ teremtése, vagy Jézus feltámasztása, de ez másképp nem lehetett, csak így lehettünk kárhozottakból kegyelmezettekké, bűnösökből igazakká, Isten ellenségeiből Isten népévé. Nem véletlen, hogy Luther a megváltást a Biblia szívének nevezi, amiben ott dobog az Isten érthetetlen szeretete.

            Bár a megváltást nem lehet értelemmel megérteni, de el lehet hittel fogadni. Mi elhihetjük, hogy Isten olyan jó, olyan kegyelmes, hogy Ő minket Krisztusért kész igazakká nyílvánítani, megígazítani, ahogy azt teológiai fogalommal ki szoktuk fejezni.

            És ebben eljutottunk a témánkhoz: ebben ott ragyog az Isten teljes dicsősége. Azért a teljes dicsőség az Istené a megváltásban, mert mi emberek ehhez nem tudtunk és nem tudunk semmit hozzá tenni. Nem lehet és nem is kell. Mert még a hit sem érdem, hanem az is kegyelmi ajándék. Ahogy Joó Sándor fogalmaz: az is kegyelem, hogy a kegyelmet elfogadhatom. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a hit nem érdem, nem teljesítmény, hanem ajándék, amit Isten kegyelemből , hit által ajándékoz nekünk. Itt nincs helye semmilyen szünergizmusnak, semmilyen arminianizmusnak, amit a katólikus vagy a karizmatikus mozgalmak tanítanak.

            A Szentírást ezt azért hangsúlyozza, hogy minden dicsőség Istené legyen, hogy kizárjon minden emberi dicsekedést. Ha a megváltásban részünk lenne, akkor három hibát is elkövetnénk. Először embereket imádnánk, önmagunkat bálványoznánk. Másodszor úgy gondolnánk, hogy mi nem vagyunk teljességgel ráutalva az Isten kegyelmére, mert mi is tudunk valamit tenni az üdvösségért. Nem, mi soha nem vihetjük többre, mint hogy kegyelemre szoruló szegény bűnösök vagyunk. Harmadsorban megrabolnánk az Isten dicsőségét és ugyanakkor bizonytalanokká lennénk az üdvösség felől. Hisz, ha az a mi munkánk is, ha tőlünk is függ, akkor minden ami emberi az inog, bizonytalan lábakon áll. Így azonban, mivel a megváltás teljességgel Isten műve, ezért minden dicsőség az övé, s számunkra nem marad más, mint Isten magasztalása. Mondhatjuk mi is azt, amit a lelkes állatok és a mennyei gyülekezet leborulva mond a trón előtt:” méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget, tisztességet és erőt, és méltó a megöletetett Bárány, hogy hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget.

5.Isten dicsősége a mi megszentelt életünkben

         

A kérdés most már csak az, hogy hogyan dicsőítjük mi Istent. A Szentírás egyértelmű válasza az, hogy megszentelt életünkkel. Tudjuk, hogy a megigazulás mellett ez a keresztyén életünk másik nagy pillére. Ezért fontos, hogy ebben a kérdésben világosan lássunk. Mivel nem ez a témám, nem fogok mélyebben belemenni, néhány fontos dolgot szeretnék csak ezzel kapcsolatban megemlíteni. Azért fontos ebben a kérdésben világosan látni, mert aki ezt tévesen látja, az egész keresztyén életét, de az egyház életét is félre fogja érteni és félre fogja magyarázni. Mi ebben a kérdésben is az igéhez kell tartsuk magunkat, az igéhez kell igazodjunk. Jézus feltételezi a tanítványokról, hogy ők tudják, hogy mi a megszentelődés, hisz sokat beszélt tanítványainak erről. Már az Ószövetség sokat beszél a szentségről, megszentelt emberekről, akikkel megtörtént az, amit Jézus kér tanítványai számára: „szenteld meg őket a te igazságoddal, a te igéd igazság.” Az Ószövetségben a szentség egyszerűen azt jelenti, hogy Isten megragad embereket, bevonja őket tervébe, szolgáivá teszi őket. A megszentelés azt jelenti, hogy Isten tulajdona leszek, mert Ő elkülönített, kiválasztott, lefoglalt az Ő szolgálatára. Az Ószövetségben látjuk, amint Isten úgy szenteli meg az embereket, hogy kihívja őket szülőföldjükből, rokonaik közül, kihívja őket a fáraó udvarából vagy a juhok mellől, az eke mögül, a barompásztorságból és lefoglalja őket egy szent ügy számára. Péter a levelében beszél szent aszonyokról, mint amilyenek voltak pl. Sára, a parázna Ráháb, Ruth, Anna, Erzsébet, Mária, akiket Isten mind egy különleges feladatra választott ki, s ez az volt, hogy az ő magjukból szülessen meg a Messiás.

            A Biblia nem csak szent emberekről beszél, hanem szent dolgokról is, ott volt pl. a szent sátor, aminek kinézete és rendeltetése egészen más volt, mint egy olyan sátor, amiben az izraelita családok laktak. Voltak szent íratok, amik különböznek más írásoktól, van egy szent vacsora, az úrvacsora, ami különbözik minden más vacsorától. A Szentírás beszél egy szent népről, amelyet Isten minden népből kihívott, hogy az Ő szent népe legyen. Izrael és az Újszövetség népe sem azért szent, mert jobb lenne más népnél, hanem azért, mert Isten kiválasztotta és elhívta őket a szent szolgálatra. A Szentírás határozottan tanítja, hogy csak Isten tud megszentelni, mert csak Ő szent. És csak egyedül Jézus Krisztus volt az, aki teljesen és tökéletesen oda tudta magát szentelni Istennek. Ezt nem tudta megtenni sem előtte, sem utána senki. Se Ábrahám, se Illés, se Dávid, se Péter, se Pál. Hogy szentelte oda magát Jézus? Hát először is úgy, hogy elvégezte azt a munkát, amit egyedül Ő tudott elvégezni. Elvégezte azt a munkát, amit az Atya szánt neki, teljes engedelmességben. Úgy végezte el, hogy kész volt a keresztre, a halálba menni.

            De a különös az, hogy Jézus azt a hallatlan dolgot kéri tanítványi számára, hogy ez az elvégzett munka legyen hasznukra, hogy ezáltal ők is megszenteltek legyenek, s így ők is dicsőíthessék Istent. Mintha azt mondaná Jézus: Atyám, vedd ezt a kicsinyhitű, hitetlenkedő Tamást és tedd őt rendíthetetlen bizonyságtevőddé. Használd fel ezt a hevesvérű, hirtelenkedő Pétert a te országod építésében. Add, hogy ez a Lévi, akit eddig csak a pénz érdekelt, legyen a te önzetlen szolgád, hogy ne a földi nyereségre hajtson, hanem a menny számára nyerjen meg lelkeket. Cselekedd meg, hogy ez a zélóta Simon, aki csak a saját népét szereti és aki fanatikusan gyűlöli a rómaiakat, tudjon elmenni hozzájuk és szeretettel tudja megtéríteni őket.

            Ne felejtsük el, hogy a megszentelődés nem a mi teljesítményünk és ezért nem a mi dicsőségünket öregbíti, hanem Isten ajándéka és az Ő nevére hoz minden dicsőséget. Mi azért szentelhetjük oda magunkat, mert Ő már előbb odaszentelte magát értünk. Mi a megszentelődés által egy csodálatos csapatba kerültünk, amivel ott vagyunk együtt Ábrahámmal, Izsákkal, Jákóbbal, Józseffel, Mózessel, Illéssel, Dáviddal, Péterrel, Pállal, Kálvinnal és mindazon többiekkel, akiket Isten már előttünk elhívott és megszentelt.

            Nem véletlen, hogy itt kétszer is említi Jézus az igazságot. Miért? Azért, mert a megszentelődés kérdése körül sok az igaztalanság, hamisság, tévelygés. A keresztyén egyházat mindig fenyegette az a kísértés, hogy önmagát akarta megszentelni, a maga erejéből akart szent lenni. Ismerjük Luthernek az ilyennemű harcát a megszentelődésért kolostori életének idejéből. Jézus az ilyen önerőből megszentelődni akarókat nevezi megfáradtaknak és megterhelteknek, akiknek nincs nyugalom a szívükben, mert mindig úgy érzik, hogy ők még nem eléggé szentek. Mert, amikor az ember maga küzd a megszenteléséért, ez soha nem fog nyugalmat adni. Sőt az ilyen ember könnyen esik a képmutatásba, mert úgy érzi, hogy legalább a megszentelt élet látszatát meg kell őrizze. Mert az igazi megszentelődés az, amit az ige munkál ki bennünk és ez az, hogy Jézus él bennünk.

            A megszentelődésnek van egy másik veszélye is. Lehetnek olyan emberek, akik azt mondják, hogy nekik a megszentelődéssel már nincs semmi gondjuk, ők már ezt a harcot megharcolták, nekik ez már csuklóból sikerül, megy nekik, mint a karikacsapás. Ők már túl vannak azon, hogy félelemmel és rettegéssel vigyék véghez üdvösségüket, nekik ez már nem okoz álmatlan éjszakát, nekik egy hajuk szála se őszül meg ezért. Az ilyen ember is nagyon vigyázzon, mert könnyen a Sátán szolgálatában találja magát.

6. Isten dicsősége, mint az élet értelme Kálvin tanításában

            A reformátorok mind komolyan foglalkoztak az Isten dicsőségével, de egyik se fogalmazta ezt meg olyan szépen, mint Kálvin. Az ő etikájában az Isten dicsőségére való élet központi téma. Nagyon sokat foglalkozott ezzel a kérdésselm, mind leveleiben, igehirdetéseiben s az Institutioban.

            A Sadoletus bíboroshoz írott levelében 1539-ben nagyon behatóan foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mi is az ember életének az értelme. Sadoletus azt tanítja, hogy az ember komolyan kell kutasson önmagában, mert ott felfedez erényeket, felfdedezi a kegyes életet. Kálvin azt mondja erre, hogy ez nem helyes, ez zsákutca, mert az ember életének célját nem önmagában találja meg, hanem Istenben, mégpedig abban, hogy Isten dicsőségére él, s minden igyekezetét erre fordítja. Kálvin az egész élet értelmét az Isten dicsőségének szolgálatában, megmutatásában és munkálásában látja. Mi nem magunkért élünk, mondja, hanem Istenért, nem a magunk előnyeit, kényelmét, boldogulását, hanem az Isten dicsőségét keressük, hisz Isten eredetileg is erre teremtett minket. Kálvin keményen elítéli azokat, akik megelégesznek az anyagi világgal, a földi javakkal, de azokat is keményen ostorozza, akik megelégesznek önmagukkal, azzal, hogy a saját tisztességüket, a saját dicsőségüket keresik az emberek előtt. Kálvin szerint Sadoletus és a hozzá hasonlóan gondolkodók önmaguk körül forognak, nem tudnak kilépni magukból. Kálvin ezzel szemben Istenhez akar eljutni. Ha ezt nem érjük el, akkor a humanizmus, a jószándékú törekvéseink se érnek semmit.

            Az Institutióban is nagyon fontos dolgokat mond el erről a kérdésről. Kálvin egy bizonyos feszültséget lát a között, hogy az ember egyfelől Isten dicsőségét kell keresse, másfelől itt él ennek a földi életnek a valóságában. Látja és tudja azt, hogy az ember az Isten dicsőségét nagyon is hétköznapi, profán dolgok végzése között kell keresse és megtalálja. A nehézséget az adja, hogy Isten gyermeke benne él ebben a világban. A világból való kivonulást Kálvin és a reformáció elítélte, ezért nem helyeselték a kolostorba való vonulást, ezt gyáva menekülésnek tartják. Hogy akarja az Isten dicsőségét felragyogtatni ebben a világban az, aki kivonul abból? A kolostorba való vonulás  menekülés a hit szép harca elől.

            Kálvin tanításában nagyon fontos szerepe van annak, hogy a keresztyén ember élete olyan, mint a katona élete, aki szüntelen az őrhelyén kell legyen. Kálvin a keresztyén élettel kapcsolatban nagyon gyakran használ katonai kifejezéseket. A harc azért van, mert az ember elbukott. A bűneset azt jelentette, hogy az ember elfordult Istentől, sátáni erők hatása alá került. A megváltásban a hívő Jézus Krisztus tulajdona lesz hit által, de az Isten-ellenes erők támadásának, a kísértéseknek szüntelen ki van téve. Ezért a keresztyén ember élete egy szakadatlan harc. A harc két irányba is folyik. Egyrészt a keresztyén harcol önmaga ellen, a maga bűnös kívánságai, testies vágyai ellen, másfelől harcol a külső ellenség ellen, ami a környezetén, embereken keresztül érintkezik vele, és szüntelen kísértést jelent számára. Ennek a harcnak nem kevesebb a tétje, mint Isten dicsősége, nem kevesebb, mint az Isten dicsősége forog kockán. Ezért a kersztyén embernek komolyan fel kell fegyverkeznie, a lelki fegyverzet minden darabjával felfegyverkezve az őrhelyén kell vigyáznia, és mindvégig ki kell tartania. Ebben a harcban soha nincs pihenés, soha nincs megállás. Soha nem jön el a pillanat, hogy egy kicsit lazíthatunk, egy kicsit megpihenhetünk a babérjainkon. A harc még folyik, a teljes győzelem még nincs kivívva, még nem vagyunk a célnál, ezt Kálvin nem győzi hangsúlyozni.

            A keresztyén életünknek van egy különös kettőssége, ami azonban nem vezethet meghasonláshoz a hívő ember életében. A kettősséget az adja, hogy egyfelől ott van az, hogy tagadjuk meg magunkat, vegyük fel a keresztet, öldököljük meg testi kívánságainkat, de másfelől ott van az, hogy Isten egy jó  világot teremtett nekünk, lehet nekünk élvezni mindazt, amit Isten adott. De mi őriz meg attól, hogy e kettő között elveszítsük az egyensúlyt, hogy ne essünk se az aszkézis, se a szabadosság szélsőségébe? Ez az Isten dicsőségének a keresése, ez hidalja át a kettő közötti szakadékot és bíztosít egy szép harmóniát az életünkben.

            Kálvin teológiájában az Isten dicsősége mellett fontos helyet foglal el a reménység. A hit az anya, a remény a lánya. Aki életének értelmét az Isten dicsősége keresésében látja, aki a Krisztusban való hitben él, annak jó reménysége lehet a jövő felől. Ez a remény testet öltött a Krisztusban, közöttünk járt, ezért ebben a reménységben mi egy percig se kételkedhetünk. Ez nem egy gondolat, nem egy eszmény, nem egy ideál, hanem Krisztusban testté-vérré lett valóság.

            Az Isten dicsőségére való élet a jövőre néz, pontosabban fogalmazva az Ő jövőjére, amiről Kálvin lelkesen, de ugyanakkor visszafogottan beszél. Kálvin nem szégyellte bevallani, hogy a jövőt illetően még sok titok van előtte, amit Isten nem jelenett ki nekünk az Ő igéjében. Keményen ostorozta azokat, akik úgymond mindent tudtak az örök életről, a mennyben való életünkről. Azt tanította, hogy ne arról ábrándozzunk, hogy milyen lesz majd a mennyben, hanem sokkal inkább járjunk azon az úton, ami a mennybe vezet. A jövőről, a mennyben való életünkről a Szentírás nem sok mindent mond el, nem azt mondja el , hogy mi lesz ott, hanem sokkal inkább, hogy mi nem lesz. (halál, kiáltás, fájdalom, könnyhullatás) De az, amit elmond az elégséges nekünk, azzal elégedjünk meg és az tegyen végtelenül boldoggá minket.

            Összefoglalásképp: ma, amikor olyan sok ember nem tud mit kezdeni az életével, amikor olyan sokan értelmetlennek látják az életüket, a keresztyén emberek szent kötelessége, hogy épp a Kálvin tanítását felhasználva, azt megbecsülve, a „Soli Deo Gloria-Egyedül Istené a dicsőség” jelszavát a zászlónkra tűzve, beszéljünk az embereknek Isten dicsőségéről, velünk való tervéről, elhivatásunkról, kiválasztottságunkról, a hitben való járásról, a jövő felől való reménységünkről, s ez értelemmel tölti meg az életünket, de mindazoknak az életét is, akiknek mi bizonyságot teszünk. Mondjuk el mindenkinek, hogy ha mi az Isten dicsőségét keressük, az Ő dicsőségére élünk, akkor van értelme az életünknek, akármennyire is nehéznek, nyomorúságosnak múlandónak is érezzük azt. Sőt, még a látszólag értelmetlen életnek is van értelme, pl. egy szellemi fogyatékosnak az élete sem értelmetlen, még abban is az Isten dolgai lesznek nyilvánvalóvá.

            Ha az Isten dicsőségét nem veszítjük el szemünk elől, akkor a mi életünknek s ennek a világnak van értelme, még akkor is, ha ebben a világban borzalmas dolgok történnek. Kálvin ki merte mondani és egész életében azért küzdött, hogy ez a világ válhasson az Isten dicsőségének színterévé.(theatrum gloriae Dei) A keresztyén ember tudja és szentül hiszi, hogy az ő életében Isten dicsőűl meg, mert Isten az övéit minden akadályon át elviszi a célba.

            A keresztyén ember tudja, hogy nincs az életének olyan apró, hétköznapi mozzanata, amiben ne az Isten dicsősége ragyoghatna fel és, hogy Isten minden   élethelyzetben meg tud dicsőűlni. Nem csak életünkben, hanem halálunkban is. Pállal együtt vallja, hogy akár eszik, akár iszik, vagy akármit cselekszik, mindent az Isten dicsőségére tehet. Tudja, hogy ő önmagában semmi, egy nyomorult bűnös ember, de azáltal, hogy Isten elhívta és kiválasztotta, dicsőségének részesévé tette, az Isten munkatársává lesz és részt vesz az Isten világot átfogó nagy üdvtervében.

            Ha volt valaki ezen a világon, akkor Kálvin volt az, aki egész életében egy dolgot tartott szeme előtt: hogy az Isten dicsősége általa ne halványuljon el, hanem egyre fényesebben ragyogjon. Előadásomat híres mondásával szeretném bezárni: „inkább ezerszer vesszen el ez a világ, mint hogy az Isten dicsősége a legkisebb dologban is csorbát szenvedjen.”

            S zárszóként: ha ezen előadás által ebben a kérdésben csak picit is jobban és világosabban látunk majd, ezért is legyen Istené minden dicsőség.

Marosvásárhelyen, 2017 Június forró havában                         Lőrincz István